alt : header1.swf



Tue01162018

Posledná aktualizácia14:42:56

Zoltán Bárkányi Valkán: Karácsonyi vacsora

zolbkar1„Én mennék is akár ebben a pillanatban. Muszáj még egy kicsit várnom, amíg az Úristen magához szólít...” Ilcsa néne bűnbánóan letérdelt a fakereszt elé, behunyta a szemét, összekulcsolta a kezét, és abban a nehéz, fojtó csendben újra elkezdett alázatosan imádkozni. Imádkozott a férje és a lánya lelki üdvéért...

A falura lassan sötétség borult, a télesti égbolton itt-ott már feltűntek az első fényes csillagok. Egész éjjel és egész nap fagyott, s az egyre zordabb idő kemény telet jósolt. A Kémény szikla felől jeges északi szél fújt, átsüvöltött a falun, belekapott a háztetőkbe, és hópelyhekkel kergetőzött az udvarokon. Ilcsa néne magára kapta bekecsét és lassan, bizonytalan léptekkel kiment a konyhából az udvarra. Legelőször egyenesen a gazdasági épület vége felé tartott, hogy lakatra zárja a bádog pinceajtót. Utána ugyanilyen lassan, vigyázva odatipegett a tyúkólhoz, és - miután félreállította a létrát - gondosan bezárta azt is. Végül a hátsó kamra zolbkar2ajtaját reteszelte be.

Amikor kint már mindent elrendezett, a konyhába menet beléhasított a reggel óta lappangó szorongató érzés. Váltig azon gondolkodott, hogy miért is nem érez semmilyen ünnepi hangulatot, miért nincs benne semmifajta meghatottság és ünnepélyesség. Hosszú-hosszú éveken keresztül ezen a napon még sohasem kerítette hatalmába hasonló érzés. Ennek ellenére úgy gondolta, mégis csak illene átélnie az év legnagyobb ünnepét, Krisztus Urunk születésének napját. Őszintén bántotta, hogy még ez a jeles nap se zökkentette ki közönyéből, és valamiféle üresség érzése vert tanyát lelkében. Elszégyellte magát. A következő pillanatban azonban már gondolatban meg is találta a mentséget: bizonyára mindennek az öregség az oka. Hiszen már közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz.

- Nekem már minden nap egyforma, - motyogta félhangon az orra alatt. - Véget nem érő körforgás ez: az egyik nap olyan, mint a másik. Amint Ilcsa néne belépett a konyhába, az orrát megcsapta a pontyból fővő halleves illata. Ez az illat rögtön felébresztette benne a megbékélés és a megelégedettség érzését. Valahol a lelke legmélyén mégiscsak feléledt az Úr megérkezésére való várakozás ünnepi hangulata, hiszen hallevest máskor zolbkar3nem főz, csupán karácsonykor. Amikor a sparheltnél megmelengette a hidegtől dermedt kezét, az abroszokkal együtt kihúzott a szekrényből egy barna kasmír kendőt is, amit három évvel ezelőtt kapott az egyszem lányától. Soha nem kötötte a fejére, inkább betette a fiókba, időnként beleszagolt, és élvezettel simogatta szemével és ujjaival a puha anyagot. Ahogy most is. Először mélyen beszippantotta a kelme átható illatát, utána finoman hozzáérintette a hidegtől piros arcához. A gyapjú hűs és lágy érintésére egészen elérzékenyült, de abban a pillanatban, amikor könnyek szöktek a szemébe, attól félve, hogy elsírja magát, visszatért a sparhelthez.

Felemelte a fedőt, a fazék fölé hajolt és figyelmesen szemlélte, hogyan forr a leves, vizsgálta zolbkar4a színét és az illatát. Időnként belemártotta a fakanalat, megfújta és hozzáértően kóstolgatta a forró levet. Elismerően biccentett, elégedett volt az eredménnyel. Olyan, amilyennek lennie kell egy karácsonyi hallevesnek. Kissé savanykás és a tejföltől fehér. Úgy találta, hogy a zöldségek is puhára főttek. Semmi más nem maradt hátra, mint hogy megmelegítse a második fogást, a mákos gubát, amit még délután készített el. A szentesti ünnepi vacsora elkészült, örvendezett a lelke. Az arca felragyogott, a szeméből szelídség sugárzott és szétáradt benne a nyugalom. Még néhány perc és megteríti az asztalt - határozta el.

Ilcsa nénét mintha egyik percről a másikra kicserélték volna. Sürgött-forgott a tűzhely és az asztal körül, amelyre először három mélytányért és az evőeszközt készítette oda. Aztán a nagy konyhakéssel leszelt három karéj kenyeret és a tányérok mellé, papírszalvétára tette. Csak azt sajnálta, hogy bolti kenyeret kell enniük és nem olyan finom házit, amilyet ő szokott azelőtt sütni a ház mögötti kemencében. Némi gondolkodás után behozta a kamrából az odakészített kancsó vörösbort, azt a jófajta frankost, amit a szomszéd Marcsától kapott. Neki már nincs saját bora. De az asztalt ma el sem lehet képzelni bor nélkül. Hogy nézne ki, ha az ünnepi zolbkar5vacsorát vízzel öblítenék le és nem egy jó tüzes házi borral? Hiszen vízzel az emberek nem is koccintanak, nem kívánnak vele boldog ünnepeket, az csak a húsvéti locsolkodásra jó - gondolta Ilcsa néne. Izgatott volt, nehogy valamit elfelejtsen. A feszültségtől már azt sem tudta pontosan, mit csinál. Egyszer csak a spájzban találta magát, de nem jutott eszébe, minek is ment oda. Kinézett az ablakon a pitvarra, hogy nem jönnek-e már. Nem bírta őket kivárni, így hát próbaképpen csendesen ismételgette:

- Öntök a poharatokba - suttogta. - Édes lányom, te ülj szépen apád mellé, én pedig veletek szembe. Így, hogy jól lássuk egymást...

zolbkar6A Krisztus születésének felemelő pillanatára izgatottan várakozó Ilcsa nénét ekkorra már szinte teljesen hatalmába kerítette az ünnepi hangulat. Makacsul figyelte a szobaajtót, egyenesen leste, mikor nyílik már ki és mikor jelenik meg a férje egyetlen lányukkal az oldalán. Pontosan úgy, mint régen, sok évvel ezelőtt, amikor még mind együtt voltak. Most mégsem jönnének? Elhessegette a tolakodó gondolatot, hisz miért ne jönnének? Tovább gondolkodott. Hiszen még soha nem volt olyan Karácsony, hogy a lánya a Szentestén megterített ünnepi asztalnál üresen hagyta volna a székét. A férje sem hiányzott soha. Tavaly is itt volt Szenteste és olyan boldog volt. Dicsérte a hallevest és a mákos gubát, és felhörpintett néhány pohár jó házi bort, a szomszédasszonyéból.

Az arcán akkor suhant át a szomorúság, amikor a felesége a messze, tengeren túl élő beteg lányukra terelte a szót. Annyira sajnálta lányukat, oly szomorú lett, hogy később titokban még sírt is. Tudja ezt Ilcsa néne, nagyon is jól tudja. Ilyen pillanatokban nem lehet elkerülni a könnyeket.

- Gyertek, gyertek! - sürgette Ilcsa néne szeretteit, s már előre örült, hogy együtt ülik körbe az ünnepi asztalt. zolbkar7Milyen jó is lesz nekik. Micsoda boldogság, élvezni a kölcsönös szeretetet - gondolta magában. Öröm töltötte el, amikor eszébe jutottak a régi karácsonyi élmények, a szép ajándékok, melyek az idő múlásával egyre értékesebbek a családtagok emlékezetében. Biztos volt benne, hogy ezen az ünnepi estén is visszatérnek gondolatban a múltba és felemlegetik szeretteiket, akik már rég elköltöztek az örökkévalóságba.

- Jaj, a gyümölcs! - kiáltott fel Ilcsa néne ijedten, kezét a homlokához kapta, mintha egész testét elöntötte volna a láz. Beszaladt a kamrába, először figyelmesen átvizsgálta az almákat, majd a diót is. Kötényébe tette a három legszebb és legegészségesebb piros almát és melléjük zolbkar8rakott még három szem diót. Mindenki megkapja a saját részét, a tányérjuk mellé teszi majd. Ha felvágják az almát és megtörik a diót, meglátják, egészségesek lesznek-e jövőre. Egy perc múlva ismét visszatért a kamrába még egy almáért. Meghámozta, rátette a sparhelt forró platnijára, s a konyha pillanatok alatt megtelt a karácsonyi sült alma illatával.

- Már rég itt kellene lenniük! - sóhajtott egy mélyet Ilcsa néne és kimerülten rogyott le a székre.

- Csak nem történt valami bajuk? - egyre fokozódott a nyugtalansága. Nem bírt tovább tétlenül várni. Felkelt és lassan, szinte nesztelenül sétálni kezdett a konyha egyik sarkából a másikba. Szemével a fehér falat pásztázta, míg végül tekintete megpihent az apró faszobron, mely Krisztus keresztre feszített testét formázza. Behunyta szemét, keresztet vetett és lelke legmélyéről suttogva törtek fel segítségért fohászkodó szavai. Imádkozott a férjéért, a lányáért, könyörgött értük, hogy a Jóisten védje meg őket minden bajtól, gonosztól, s mielőbb hazaérjenek.

Pár pillanat múlva a tűzhelyhez lépett, óvatosan megfogta a forró levessel teli fazekat és az asztal közepére tette. Hozzá sem nyúlt az ételhez. Tovább várakozott. Hosszasan, türelmesen, kitartóan. Majd a faliórára ZolBkar9pillantott, és döbbenten vette észre, hogy mennyire késő van, nagyon késő. Közben eljutott füléig az éjféli misére hívó harangszó is. A harangszó megrémisztette, ugyanakkor visszazökkentette a valóságba. De mégis kire vár? - hasított belé a gondolat, s abban a pillanatban megszületett benne a felismerés: várakozhat ugyan, de mindhiába...

A merőkanálért nyúlt, hogy egy kevés levest szedjen magának. Hirtelen azonban meggondolta magát. Az étvágya elszállt, mint a füst. Úgy érezte, hogy egy falat se menne le a torkán. Nemcsak az evéstől ment el a kedve, de már nagyon régen elveszítette az életkedvét is, hiszen akiket ő vár, azok már rég elköltöztek az igaz Istenhez. Tudja ő ezt nagyon jól, ZolBka10mindketten átköltöztek az örökkévalóságba. Nem egészen egy éve, mintha előre összebeszéltek volna. A férje két hónappal korábban tavasszal, ott fekszik a templom melletti temetőben. Az ő eltávozása a másvilágra váratlanul és gyorsan jött. Soha nem nyomta az ágyat, soha nem panaszkodott. A halál gondolata számára idegen volt. Egyszer csak váratlanul összeesett, a kórházba el sem jutott, otthon halt meg. A Mindenható megkönyörült rajta, a megváltást hosszú szenvedés, betegeskedés nélkül hozta el neki. Lánya saját apja temetésére sem tudott eljönni, ekkor már súlyos beteg volt. Ráadásul nagyon messze, Amerikában élt, ahová a sors vetette és a szerelem csábította. Eljött érte a férfi, a lány gyermekkori szerelme, aki 56 után jobb és biztonságosabb hazát talált az óceánon túl. Ilcsa nénének a búcsúzás csaknem elviselhetetlen volt. Csoda, hogy szíve a bánattól meg nem hasadt. Egyedüli vigasza az volt, hogy kétévente Szent Kelemen napjára, a búcsúra, mindig hazajött a lánya meglátogatni őket. Ezek a napok számára valódi ünnepet és mérhetetlen örömet jelentettek. Utoljára három éve látták egymást, amikor azt a szépséges kasmír kendőt hozta ajándékba, azóta sem. Nem látta még halálában sem, mert a bánattól képtelen lett volna vállalni a hosszú utat, hogy ott legyen a temetésen. Persze nemcsak a saját gyengesége miatt, teljesen biztos volt ugyanis abban, hogy a temetés a világ másik végén egyúttal saját élete végét is jelentette volna. Férje és lánya ZolBka11után csak fényképek maradtak, amelyeket kitett a szoba és a konyha falára, hogy mindig velük legyen. Most is rájuk néz, és ők visszanéznek rá, szótlanul, szerető, biztató pillantással. Mintha hívnák és bátorítanák, hogy nincs mitől félnie. „Én mennék is akár ebben a pillanatban” - mondja bizalmasan a körülötte lévő fényképeknek. „Muszáj még egy kicsit várnom, amíg az Úristen magához szólít...”

Ilcsa néne ezután bűnbánóan letérdelt a fakereszt elé, behunyta a szemét, összekulcsolta a kezét, és abban a nehéz, fojtó csendben újra elkezdett alázatosan imádkozni. Imádkozott a férje és a lánya lelki üdvéért, s kérte a Mindenható Istent, hogy az idők végeztével, az utolsó ítélet napján az Úr színe előtt ők hárman együtt lehessenek, egymás mellett állhassanak...

Maruzsné Sebó Katalin főiskolai tanár vezetésével szlovákból fordították: Gimesiné Szokol Emese, Suhajdáné Kohan Julianna Magdolna, Nagy Tamás és Tóthné Jelenek Julianna, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Szlovák Nyelv és Irodalom Tanszék mesterszakos hallgatói. Az elbeszélés eredeti címe: Štedrovečerná večera, Zoltán B. Valkán Jabloň (Almafa) című kötetében jelent meg 2013-ban.

BARÁTSÁG XXII/6 (2015. december 15.)

Zoltán Bárkányi Valkán
Štedrovečerná večera

Na dedinu pomaly zaľahla tma a na večernej zimnej oblohe tu i tam už zažiarili prvé jasné hviezdy. Po celú noc i deň mrzlo, čoraz drsnejší nečas veštil tuhú zimu. Od Komínovej skaly fúkal ľadový severák, prečesával dedinu, zapieral sa do striech domov a na dvoroch naháňal snehové vločky. Tetka Ilča si prehodila na seba vlniak a pomaličky, neistým krokom vyšla z kuchyne na dvor. Najprv namierila rovno na koniec hospodárskej budovy, aby zatvorila plechové pivničné dvere na zámku. Potom takisto pomaly, opatrne podišla ku kurínu, odstavila nabok malý rebrík pre sliepky a aj tu starostlivo zamkla dvierka. Do tretice nezatvorené neostali ani dvere zadnej komory.

Keď vonku už všetko dôkladne pozamykala, cestou do kuchyne si uvedomila, že sa jej zmocňuje akýsi čudný pocit tiesne, a to nie prvý raz od rána. Úporne rozmýšľala, prečo nepociťuje v sebe žiadnu sviatočnú náladu, prečo ju neovládlo žiadne dojatie ani vznešenosť. Po dlhé-dlhočízné roky v tento deň tomu ešte nikdy takto nebolo. A potom by sa aj patrilo citovo sa vžiť do najväčšieho sviatku roka, sviatku narodenia Krista Pána. Úprimne ju trápilo, že mala v duši akosi prázdno, že je voči sviatku Božieho narodenia ľahostajná. Zahanbila sa. Po chvíľočke sa však v mysli ospravedlňovala sama sebe: bude to kvôli starobe, veď už má bližšie k deväťdesiatke ako k osemdesiatke.

- Pre mňa sú už všetky dni rovnaké, - hundrala si polohlasne popod nos. - Je to jeden nekonečný kolotoč, aj jeden, aj druhý deň odchádza rovnako.

Len čo teta Ilča vstúpila do kuchyne, nos jej pošteklila vôňa variacej sa rybacej polievky z kapra. Táto vôňa ihneď vzbudila v nej pocit uspokojenia a zadosťučinenia. Kdesi v hlbinách svojej duše predsa len ožíval tak veľmi očakávaný sviatok Narodenia Pána, veď rybaciu polievku nikdy inokedy nevarí, iba na Vianoce. Keď si pri sporáku ohriala od zimy skrehnuté ruky, zo skrinky s obrusmi vytiahla hnedú kašmírovú šatku, ktorú pred tromi rokmi dostala od jedinej dcéry. Nikdy ju ani nemala na hlave, uložila ju do šuplíka a občas sa v nej pokochala, očami i rukami sa s pôžitkom dotýkala mäkulinkej vlny. Ako aj teraz. Najprv sa zhlboka nadýchla dráždivej vône šatky, potom si ju priložila k tvári a jemne ňou hladkala od zimy do červena vyštípané líca. Chladný, mäkký dotyk hodvábu ju celkom rozcitlivel, no v momente, keď sa jej do očú tisli slzy, z obavy, že sa rozplače, vrátila sa k sporáku. Zdvihla pokrievku, naklonila sa nad hrncom a pozorne sledovala, ako vrie polievka, skúmala jej farbu a vôňu. Chvíľami načrela varechou do hrnca, pofúkala a znalecky okoštovala horúcu polievku. Uznanlivo kývla hlavou, bola spokojná. Je akurát taká, aká má byť. Trošku kyslastá a od smotany biela. Aj koreňová zelenina, ako zistila, sa v nej uvarila do mäkka. Iné jej už neostalo, iba ohriať druhý chod večere: makové pupáky z rožkov, ktoré pripravila ešte popoludní. Štedrovečerná slávnostná večera je hotová, radovala sa v duchu. Celá jej tvár sa vyjasnila, z očí jej vyžarovala mäkkosť a obklopila ju pohoda. Ešte niekoľko minút a prestrie stôl, rozhodla sa.

Tetka Ilča z jednej minúty na druhú ani čo by sa vymenila. Zvŕtala sa pri sporáku i okolo stola, na ktorom najprv rozložila tri hlboké taniere a k nim patriace príbory. Potom veľkým kuchynským nožom odkrojila tri krajce chleba, tie tiež priložila k tanierom na papierové servítky. Ľutovala len, že budú jesť chlieb z obchodu a nie taký chutný domáci, aký ona kedysi dávno dokázala upiecť v murovanej peci za domom. Bez dlhého rozmýšľania priniesla z komory pripravený pinták červeného vína, znamenitý frankúš, čo dostala od susedky Marči. Ona vlastné víno už nemá. Ale ani pomyslieť, aby dnes na stole nebolo. Ako by to vyzeralo, slávnostná vianočná večera a mala by sa zapiť obyčajnou vodou a nie dobrým domácim ohnivým vínečkom? Vodou si ľudia predsa ani neštrngnú, nezavinšujú šťastné a veselé sviatky, tá je tak dobrá na veľkonočnú oblievačku, dumala tetka Ilča. Len aby na niečo nezabudla, znervózňovala sa. Od napätia už ani presne nevnímala, čo robí, ocitla sa v špajzke a nespomenula si, čo ešte chcela. Nakukla do pitvora a cez okno vyzerala, či ešte nejdú. Nemohla sa dočkať, ako na skúšku si tichučko zopakovala:

- Nalejem vám do pohárikov, - šepkala polohlasne. - Dcérka moja, ty si pekne pri otcovi, ja si sadnem oproti vám. Takto, aby sme sa dobre videli…

Tetka Ilča očakávaním celá vzrušená už plne prežívala slávnostnú náladu Božieho narodenia. Úporne striehla na izbové dvere, priam číhala, kedy sa otvoria a kedy sa v nich objaví manžel s jedinou dcérou po boku. Presne ako zadávna, pred mnohými rokmi, keď boli ešte všetci spolu. Teraz by nemali prísť? Odháňala úlipnú myšlienku, prečo by aj neprišli? Uvažovala ďalej. Predsa takých Vianoc ešte nemali, že by dcéra pri slávnostne prestretom štedrovečernom stole svoju stoličku nechala prázdnu. Ani manžel nikdy nechýbal. Aj lanského roku bol na Svätvečer tu, a bol celkom rozradostený. Vychvaľoval rybaciu polievku, aj makové pupáky a doprial si zopár pohárikov vínečka, z toho domáceho, od susedky. Iba vtedy mu zastrel smútok tvár, keď ona začala spomínať chorú dcérku tam za morom, v tej v ďalekej cudzine. Aj jemu ostalo tak smutno, ľúto a otupno, že si neskôr ukradomky aj poplakal. Vie to ona veľmi dobre. Slzám sa človek v takej chvíli neubráni.

- Poďte už, poďte! - súrila tetka Ilča svojich najbližších a už vopred sa tešila posedeniu pri spoločnej sviatočnej večeri. Ako im len bude dobre, veď budú spolu. Jedna radosť ako si budú navzájom dobre rozumieť, dumala. Tešila sa aj spomienkam na dávne Vianoce, na pekné darčeky, pamiatky čoraz vzácnejšie, ktoré by sa u každého z rodiny našli zachovalé dodnes. Bola si istá, že myšlienkami sa vrátia aj do zašlých čias a pospomínajú svojich najbližších, ktorí už dávno odišli do večnosti, ale v ich mysliach žijú, nevytratili sa z nich.

- Jaj, ovocie! - vyľakane skríkla tetka Ilča a priložila si ruku k čelu, akoby jej telom odrazu lomcovala horúčka. Vbehla do komory, pozorne preskúmala najprv jablká, potom orechy. Vybrala do zástery tri najkrajšie červené, zdravé jablká a pridala k nim aj tri orechy. Každý dostane svoj diel, položí im ich k tanierom. Keď rozkroja jablká a rozbijú orechy, tie im prezradia, či budú zdraví. O chvíľku sa opäť vrátila do komory po ďalšie jablko. Ošúpala z neho kožku, položila ju na horúcu platňu sporáka a o niekoľko minút celá kuchyňa zaváňala vianočnou jablčnou vôňou.

- Už dávno mali byť tu, - tetka Ilča si zhlboka vzdychla a zmorená únavou klesla za kuchynský stôl. - Že by sa im bolo nebodaj dačo prihodilo? - stupňoval sa v nej nepokoj.

Nevydržala ďalej nečinne čakať. Vstala, pomaly a nečujne sa prechádzala po miestnosti, z jedného rohu kuchyne k druhému. Očami blúdila po bielej stene a zrak jej spočinul na malom drevenom kríži s telom ukrižovaného Ježiša Krista. Privrela viečka, prežehnala sa a z hĺbky duše pokorne vyslovovala šeptom slová svojej prosby. Modlila sa za manžela a dcéru, orodovala za nich, aby ochránení od zlého prišli čím skôr.

Po dobrej chvíli prešla k sporáku, opatrne chytila za obidve uši hrniec s horúcou polievkou, podišla k stolu a položila ho do stredu. Polievky sa však ani nedotkla. Naďalej čakala. Prenáramne dlho, trpezlivo, vytrvalo. Potom pozdvihla svoj zrak na nástenné hodiny a s hrôzou zistila, že je veru už neskoro, preveľmi neskoro. Naviac jej sluch zachytil, že hlahol zvona z kostolnej veže oznamuje blížiacu sa polnočnú omšu. Vyzváňanie ju vydesilo a vrátilo do skutočnosti. Veď predsa na koho to čaká a prečo vôbec čaká? - ohromila ju otázka a v tej sekunde akoby jej odrazu svitlo v mozgu poznanie, ktoré bez okolkov prijala. Čaká a čakať môže, ale daromne...

Siahla po naberačke, aby si na tanier nabrala trošku polievky. Vzápätí si to rozmyslela. Jej chuť do jedla sa vyparila ako dym. Mala pocit, že teraz by jej dole hrdlom beztak neprešiel ani hltík. A nielen chuť do jedla jej prešla, ale už preveľmi dávno stratila aj chuť do života. Lebo tí, ktorých ona čaká, sa už pobrali na pravdu Božiu. Vie to ona veľmi dobre. Obidvaja odišli do večnosti pred necelým rokom, ako keby sa boli vopred dohovorili. Manžel o dva mesiace skôr, na jar, leží na strmine pri kostole. Jeho odchod na oný svet prišiel nečakane a rýchlo. Nikdy nepolihoval v posteli, ani si na nič neťažkal. Nikdy. Myšlienka na smrť mu bola cudzia. Jednoducho náhle odpadol, do nemocnice sa ani nedostal, skonal doma. Všemohúci sa zmiloval nad ním, nedopustil, aby do blaženosti musel prejsť v mukách dlhej, bolestivej choroby. Dcérka na pohrebe svojho otca nebola, nemohla dôjsť, bola vtedy už veľmi vážne chorá. Navyše veľmi ďaleko, v Amerike, kam ju osud zavial a láska odvábila. Došiel si po ňu chlapec, dcérina láska z detstva, ktorý po päťdesiatom šiestom našiel nový, pre neho lepší a bezpečnejší domov ďaleko za oceánom. Rozlúčka s dcérou bola vtedy pre ňu takmer neznesiteľná, div jej srdce od toľkého žiaľu nepuklo. Jedinou jej potechou bolo iba to, že každé dva roky, zavše na hody, na svätého Klementa, ju prišla dcéra navštíviť. Tie dni boli pre ňu naozajstnými sviatkami, plné nesmiernej radosti a pohody. Naposledy sa s dcérkou videli pred tromi rokmi, keď jej doniesla tú prepeknú kašmírovú šatku. Odvtedy už nikdy nie. Nevidela ju, ani keď už bola nebohá, lebo od žiaľu nebola schopná podujať sa na cestu na pohreb. Nielen pre svoju nemohúcnosť, ale bola si celkom istá, že ten pohreb v ďalekej krajine by bol aj jej poslednou rozlúčkou s týmto svetom.

Po manželovi a dcérke ostali iba fotografie, ktoré vyložila na steny v izbe a v kuchyni, aby ich zavše videla a tak bola s nimi spolu. Aj teraz sa pozerá do ich tvárí a oni tiež hľadia na ňu. Manžel a dcérka sa mlčky pozerajú do jej očí akýmsi láskavým, povzbudzujúcim pohľadom. Akoby ju volali a posmeľovali, že sa nemá čoho báť.

- Ja by som aj išla, a to trebárs aj v tejto chvíľke, - prihovárala sa dôverne fotografiám okolo seba. - Musím však ešte trošičku počkať, kedy ma Pán Boh k sebe povolá…

Tetka Ilča si potom kajúcne pokľakla pred dreveným krížom, privrela viečka, zopäla ruky a v tom ťažkom, dusivom tichu sa začala opäť pokorne modliť. Modlila sa za spasenie manželovej i dcérkinej duše a prosila Všemohúceho, aby na konci svetského času, keď všetci ľudia budú stáť pred posledným súdom, oni traja stáli spolu, vedľa seba…