Naše oSlovMa-posty prinášajú krátke redakčné pohľady na život Slovákov v Maďarsku: na aktuálne udalosti, kultúru, školstvo, osobnosti, obce i spoločné slovensko-maďarské dejiny. Opierajú sa o vlastné fotografie, archívne dokumenty a ďalšie pramene. Pripomínajú súvislosti, ku ktorým sa možno vrátiť aj neskôr.
VIAC AKO 8000 FANÚŠIKOV – ĎAKUJEME!
Facebooková stránka portálu oslovma.hu prekročila hranicu 8000 fanúšikov. Je to pre nás príjemný míľnik, ale samotné číslo nie je to najpodstatnejšie. Oveľa viac nás teší, že sa oslovma.hu za roky svojej existencie stal nielen miestom, kde sa denne zverejňujú správy, články, fotografie, krátke videá a historické materiály zo života Slovákov v Maďarsku, ale aj zdrojom, na ktorý odkazujú iné médiá, odborné publikácie a krajanské materiály. Odkazy na obsah portálu sa objavujú vo vedeckých a odborných prácach, v bibliografiách, v článkoch slovenských a maďarských médií aj v publikáciách venovaných Slovákom žijúcim v zahraničí. Inde sa oslovma.hu samostatne charakterizuje ako nezávislý slovenský portál v Maďarsku alebo sa jeho články, fotografie a archívne materiály používajú ako podklady a dokumentačné pramene. Jedným z najčerstvejších a najvýraznejších príkladov je TASR – Tlačová agentúra Slovenskej republiky: 28. augusta 2026 vo svojej správe predstavila Imricha Fuhla ako redaktora a zakladateľa nezávislého portálu slovenskej menšiny v Maďarsku oslovma.hu a citovala jeho hodnotenie situácie Slovákov v Maďarsku. Takýchto odkazov, citácií a zmienok sa za roky fungovania portálu nazbieralo mnoho – v médiách, krajanských a odborných publikáciách, štúdiách aj bibliografiách. Práve toto považujeme za dôležité: aby informácie, fotografie, dokumenty a texty vytvorené pre našu komunitu nezostávali uzavreté iba na jednej internetovej stránke, ale aby sa k nim dalo neskôr vracať, citovať ich a využívať pri ďalšom výskume či v širších slovenských a slovensko-maďarských súvislostiach. O to viac, že za oslovma.hu nestojí veľká profesionálna redakcia s viacerými redaktormi, fotografmi a technickým tímom. Je to od začiatku iniciatíva a každodenná práca takmer výlučne jedného človeka – Imricha Fuhla, ktorý portál založil, vedie a rediguje. Už Slovenské národné noviny venovali v roku 2014 Imrichovi Fuhlovi a portálu oslovma.hu samostatný príspevok s výrečným titulkom „Sám urobí to, čo redakcia“. V článku ho predstavili ako zakladateľa, prevádzkovateľa a redaktora nezávislého slovenského portálu oslovma.hu. Popri aktuálnom spravodajstve a publicistike sa priebežne rozširuje fotoarchív portálu a oSlovMa-Knižnica, pribúdajú historické dokumenty a videá a pravidelne vzniká aj prehľad slovenskej a maďarskej tlače. Portál je určený predovšetkým Slovákom v Maďarsku, ale aj Slovákom žijúcim v iných krajinách a čitateľom na Slovensku, ako aj všetkým, ktorých zaujíma minulosť, prítomnosť a budúcnosť slovenskej komunity v Maďarsku. Na Facebookovej stránke portálu oslovma.hu niekoľkokrát denne prinášame správy, články, fotografie a krátke videá, pripomíname si naše dejiny a osobnosti, sledujeme kultúrny, školský, národnostný a spoločenský život, slovenské samosprávy, obce a organizácie a venujeme sa aj širším slovensko-maďarským súvislostiam. Viac ako 8000 fanúšikov preto nevnímame ako dôvod na sebachválu, ale ako spätnú väzbu, že o tieto témy je záujem a že aj prakticky jednočlenný projekt môže mať dlhodobú informačnú a dokumentačnú hodnotu. Pred približne mesiacom sme na Facebooku začali používať aj nový spôsob zverejňovania vlastného redakčného obsahu pod označením „oSlovMa-post“. A teraz otázka pre vás: Ako sa vám naše oSlovMa-posty páčia? Čo by ste v nich privítali častejšie – históriu, aktuálne dianie, fotografie, osobnosti, slovenské obce v Maďarsku alebo slovensko-maďarské témy? Napíšte nám do komentárov. Ďakujeme, že ste s nami! (#oSlovMa-post)
https://www.facebook.com/oslovma
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.2783071591791799&type=3
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.552107664888214.1073741889.147596498672668&type=1
https://www.facebook.com/oslovma/videos
https://www.facebook.com/oslovma/photos_albums
https://www.facebook.com/hashtag/oslovma
https://www.teraz.sk/najnovsie/fuhl-vlada-magyara-zivot-slovakov-ne/988229-clanok.html
PORTÁL OSLOVMA.HU MEDZI KAŽDODENNÝM SPRAVODAJSTVOM A ŽIVÝM ARCHÍVOM
Sociálne siete ukazujú najmä okamžitú odozvu. Pri webovom portáli je však zaujímavá aj iná otázka: čo zostáva dostupné, dohľadateľné a použiteľné po týždňoch, mesiacoch či rokoch? Keď sme sa pozreli na technickú štatistiku portálu oslovma.hu za obdobie od októbra 2025 do septembra 2026, menej nás zaujali samotné čísla než to, aké tendencie sa za nimi črtajú. Portál oslovma.hu je nezávislý slovenský portál v Maďarsku, ktorý dlhodobo prináša správy, publicistické texty, fotografie, videá, historické materiály a dokumenty zo života Slovákov v Maďarsku. Venuje sa kultúrnemu, školskému, národnostnému a spoločenskému dianiu, slovenským samosprávam, obciam, organizáciám a osobnostiam, ale aj širším slovensko-maďarským súvislostiam. Popri aktuálnom obsahu priebežne rozširuje svoj fotoarchív, oSlovMa-Knižnicu a archív starších textov a dokumentov, ku ktorým sa dá vracať aj neskôr. Za sledované obdobie eviduje technická štatistika nášho webu viac ako 1,37 milióna návštev a približne 7,82 milióna zobrazení stránok. Tieto údaje nemožno stotožňovať s počtom jednotlivých čitateľov ani s počtom prečítaných článkov – ide o technickú webovú štatistiku. Podstatnejšie než samotné veľké čísla je preto to, že používanie webu je rozložené počas celého sledovaného obdobia a nejde iba o jeden krátkodobý výkyv. Zaujímavé sú aj technické prehľady odkazujúcich stránok. Opakovane sa v nich objavujú adresy starších materiálov – napríklad textov Petőfi pochádzal z číro slovenskej rodiny, Exkurz do pamäti presídlenca z Maďarska či Poznámky k demografii Slovákov v Maďarsku. Samotná štatistika referrerov nám neumožňuje určiť ich presnú čítanosť ani zostaviť spoľahlivý rebríček najčítanejších článkov. Ukazuje však, že aj dávnejšie publikované príspevky sa naďalej objavujú v aktuálnych technických prehľadoch webu. Medzi nimi sú pritom výrazne zastúpené historické, národnostné, dolnozemské a slovensko-maďarské témy. Práve to súvisí s jedným zo základných zámerov portálu oslovma.hu. Naším cieľom nie je iba zachytávať každodenné dianie, ale podľa možností vytvárať a uchovávať aj niečo trvalejšie – obsah, ku ktorému sa oplatí vrátiť po mesiacoch či rokoch. Môže to byť historický dokument, fotografia, rozhovor, starší článok, text o osobnosti či obci alebo materiál venovaný širším slovensko-maďarským súvislostiam. Aktuálna správa má prirodzene najväčší význam v čase svojho zverejnenia. Fotografia, dokument alebo dôkladnejšie spracovaný text však môžu byť užitočné aj oveľa neskôr – keď ich niekto vyhľadá, potrebuje pri ďalšej práci alebo sa k nim dostane prostredníctvom iného materiálu. Ak sa podarí, aby takýto obsah zostával dostupný, dohľadateľný a použiteľný aj neskôr, považujeme to za dôležitejšie než samotné štatistické čísla. Práve v tom možno vidieť jeden zo zmyslov portálu a jeho archívu. A ku ktorým témam alebo starším materiálom na oslovma.hu sa najradšej vraciate vy? (#oSlovMa-post)
16. SEPTEMBRA 1977 SA ČESKOSLOVENSKO A MAĎARSKO DOHODLI NA SPOLOČNOM VODNOM DIELE – POSTAVÍ MAĎARSKO NAPOKON „NOVÝ NAGYMAROS“?
Sústava vodných diel Gabčíkovo–Nagymaros mala byť veľkým spoločným projektom Československa a Maďarska na Dunaji. Presne 16. septembra 1977 podpísali obe krajiny zmluvu o jej výstavbe a prevádzke. Dielo malo slúžiť najmä výrobe elektriny, protipovodňovej ochrane a zlepšeniu podmienok plavby. Namiesto symbolu spolupráce sa však postupne stalo jedným z najťažších sporov v československo-maďarských a neskôr slovensko-maďarských vzťahoch. V 80. rokoch silneli v Maďarsku pochybnosti o hospodárskej opodstatnenosti projektu a predovšetkým o jeho vplyve na životné prostredie. Odpor proti Bős–Nagymaros zároveň prerástol rámec odborného environmentálneho sporu a v posledných rokoch komunistického režimu sa stal jednou z významných tém rodiacej sa maďarskej občianskej opozície. V roku 1989 Maďarsko práce najprv pozastavilo a následne od nich ustúpilo. Československo naopak poukazovalo na platnú medzištátnu zmluvu, už uskutočnené investície a význam sústavy pre energetiku, plavbu a protipovodňovú ochranu. Ekologický a technický problém sa tak čoraz výraznejšie menil na politický a medzištátny konflikt. Po neúspešných rokovaniach Československo pristúpilo k náhradnému riešeniu – Variantu C. V októbri 1992 ho uviedlo do prevádzky; riešenie bolo založené na prehradení rieky pri Čunove a využití už vybudovanej československej časti sústavy. Po vzniku samostatného Slovenska spor zdedila Slovenská republika a v roku 1993 ho Slovensko spolu s Maďarskom predložili Medzinárodnému súdnemu dvoru v Haagu. Rozsudok z 25. septembra 1997 nemožno zjednodušiť na víťazstvo jednej strany. Súd konštatoval porušenie právnych povinností oboma štátmi. Maďarsko nebolo oprávnené pozastaviť a následne opustiť práce vyplývajúce zo zmluvy. Československo mohlo Variant C pripravovať, nemalo však právo ho v októbri 1992 jednostranne uviesť do prevádzky. Maďarské oznámenie o ukončení zmluvy ju právne neukončilo; zmluva z roku 1977 zostala v platnosti a Slovensko sa stalo jej zmluvnou stranou ako nástupca Československa. Súd zároveň vyzval obe krajiny, aby rokovali v dobrej viere a zohľadnili aj nové požiadavky ochrany životného prostredia. Menej známe je, že ani v samotnom Maďarsku neexistovala a dodnes neexistuje v otázke vodných diel zhoda. Vedľa odporcov projektu pôsobili vodohospodári, technici a neskôr aj Reális Zöldek Klub (Klub reálnych zelených), ktorí odmietali predstavu, že ochrana prírody musí automaticky znamenať odmietanie priehrad a ďalších technických zásahov. Presadzovali komplexný pohľad na rieku, ktorý by spájal ochranu prírody a vodných zdrojov so zadržiavaním vody, protipovodňovou ochranou, riešením dôsledkov sucha, plavbou a energetikou. Zastavenie Nagymarosa považovali za chybu a dlhodobo presadzujú návrat k odbornej diskusii o využívaní Dunaja. Ich stanovisko však predstavuje jednu zo strán maďarského odborného a politického sporu, nie všeobecne prijatý environmentálny záver. Aj v tom možno hľadať jednu z príčin, prečo sa Bős–Nagymaros ani po desaťročiach nedarí úplne oddeliť od politiky. Odpor proti dielu sa v Maďarsku na sklonku socializmu prepojil s politickou zmenou a rozhodnutie nepostaviť Nagymaros tak získalo význam presahujúci hydrológiu či energetiku. Na slovenskej strane sa zasa Gabčíkovo postupne stalo symbolom dokončenia obrovskej investície a obhajoby československých a neskôr slovenských záujmov. Ani tu však neplatilo jednoduché rozdelenie „Maďari proti – Slováci za“: na Slovensku existovali environmentálni kritici projektu a v Maďarsku odborní zástancovia technických zásahov do rieky. A dnes sa v tomto takmer päťdesiatročnom príbehu otvára nečakaná nová kapitola. V lete 2026 dosahoval Dunaj mimoriadne nízke prietoky. Maďarské riaditeľstvo OVF 1. augusta oznámilo, že prirodzený prietok rieky bol nižší než všetky dovtedy namerané hodnoty. Zároveň upozornilo na pozoruhodný rozdiel: zatiaľ čo v Rakúsku funguje viacero vzdúvacích stupňov, na maďarskom úseku Dunaja nie je vodný stupeň, ktorý by umožňoval zadržiavať vodu počas vodnejších období a následne ju regulovane využívať. OVF však zároveň zdôraznilo, že takéto stavby nedokážu vytvoriť chýbajúcu vodu a základnou príčinou extrémne nízkych stavov zostáva nedostatok zrážok v povodí a z neho vyplývajúci nízky prirodzený prietok. Nízky stav rieky začal mať aj veľmi konkrétne dôsledky. V roku 2026 musela byť pre problémy so zabezpečením dostatočného množstva chladiacej vody opakovane obmedzená výroba jadrovej elektrárne Paks. Maďarská vláda preto 12. augusta rozhodla o vybudovaní dnového prahu, ktorý môže pri rekordne nízkych stavoch zvýšiť hladinu približne až o pol metra. Kým bude hotový, vláda pripravila aj mimoriadne dočasné riešenie – potopenie dvoch bárk na určených miestach, ktoré by zvýšilo hladinu pri elektrárni. Podľa vládneho harmonogramu sa výstavba prahu už začala a dokončenie celého zásahu je naplánované do konca novembra 2026. Tým sa stará diskusia dostáva do úplne nového kontextu. Postaví teda Maďarsko napokon „nový Nagymaros“? Zatiaľ na to nemožno odpovedať kladne. V preverovaných oficiálnych podkladoch sme nenašli schválený projekt nového veľkého dunajského vodného stupňa ani obnovenie pôvodného Nagymarosa. Rok 2026 však ukazuje, že zadržiavanie vody, regulácia hladiny, sucho, energetická bezpečnosť a klimatická adaptácia už nie sú iba súčasťou historickej debaty. OVF samo konštatuje, že Maďarsko na svojom úseku rieky nemá vodný stupeň umožňujúci zadržiavanie a následné regulované využívanie vody. Zároveň upozorňuje, že samotné prehradzovanie klimatický nedostatok vody nevyrieši. A tak sa po desaťročiach a v celkom iných podmienkach vracia aj otázka, ktorú kládla časť maďarských vodohospodárov a Reális Zöldek: dokáže Maďarsko pri čoraz extrémnejších vodných pomeroch dlhodobo hospodáriť s vodou Dunaja bez ďalších technických a prípadne vzdúvacích zásahov? Odpoveď zatiaľ nepoznáme. Spoločné dielo, ktoré malo byť prejavom spolupráce Československa a Maďarska, sa napokon stalo jedným z ich najťažších sporov. Dunaj dnes obom krajinám kladie nové otázky. (oSlovMa-post)
https://www.icj-cij.org/case/92
ČO VIEME O STRETNUTÍ STARÝCH MAĎAROV A SLOVANOV – A ČO UŽ NEVIEME?
Keď historik István Kollai 8. septembra 2013 v časopise .týždeň uverejnil článok Uhorský kód: Stretnutie Maďarov a Slovanov, neponúkol ďalšiu národnú legendu, ale upozornil na hranice nášho poznania. Jeho základná myšlienka zostáva podstatná: príchod starých Maďarov do Karpatskej kotliny nemožno vierohodne opísať ani ako vopred dohodnuté veľké slovansko-maďarské spojenectvo, ani ako jedno súvislé a všade rovnako prebiehajúce pustošenie. Dobové správy sú krátke, neúplné a často vznikli mimo sledovaného územia. Proces usádzania starých Maďarov sa zvyčajne kladie do rokov 895 až 900; do roku 900 už ovládli franské panónske územia západne od Dunaja. Záznam k roku 902 spomína vojnu s Maďarmi na Morave; jeho stručné latinské znenie však umožňuje rozdielne výklady a samo osebe nám nehovorí, kedy, kde a akým spôsobom moravská moc definitívne zanikla. Takisto nemáme dobový prameň, ktorý by umožňoval bezpečne spájať konkrétnu maďarskú výpravu roku 901 priamo s Nitrou. Oveľa spoľahlivejšie je doložená ťažká porážka bavorského vojska, ku ktorej došlo 4. júla 907 pri lokalite označenej v prameni ako Brezalauspurc. Väčšina historikov ho stotožňuje s priestorom dnešnej Bratislavy, no navrhnutá bola aj iná lokalizácia; pramene potvrdzujú bitku a veľké straty bavorskej elity, nie však všetky podrobnosti, ktoré k nej doplnili oveľa neskoršie rozprávania. Opatrne treba čítať aj staroruskú Povesť dávnych liet, tradične označovanú ako Nestorova kronika: vznikla až začiatkom 12. storočia, nepredstavuje teda dobové svedectvo o udalostiach okolo roku 900. Uvádza, že Maďari vyhnali „Volohov“, usadili sa medzi Slovanmi a podrobili si ich; kto presne boli títo „Volohovia“, zostáva predmetom výkladu. Ani tento text preto nedokazuje pokojné odovzdanie krajiny, ale neposkytuje ani opis jedného veľkého ničivého konfliktu. Podobne list salzburského arcibiskupa Theotmara z roku 900 zachytáva ostrý cirkevný a politický spor a vzájomné obvinenia z kontaktov s Maďarmi. Je dôležitým prameňom o spojenectvách a kultúrnych kontaktoch, nie však priamym dôkazom, že sa medzi Moravanmi po vyhnaní žiakov Cyrila a Metoda šírilo pohanstvo. Výraznú a trvalú stopu vzájomných kontaktov zachoval jazyk: stará maďarčina prevzala početné slová slovanského pôvodu späté s každodenným životom, hospodárstvom, kresťanstvom i správou. Ani jazyk však neprezradí, z ktorej konkrétnej slovanskej skupiny jednotlivé slová pochádzajú, ani aké spoločenské postavenie mali ľudia, ktorí ich používali. Písomné pramene, archeológia a jazykoveda spolu ukazujú dlhodobý kontakt, spolužitie a vzájomné kultúrne pôsobenie, ale nedovoľujú zrekonštruovať jeden jednoduchý príbeh. Práve preto je Kollaiovo varovanie stále aktuálne: kto vyplní medzery v prameňoch hotovým národným príbehom, ľahko sa „stratí v močariskách Dunajskej kotliny 9. – 10. storočia“. (oSlovMa-post)
https://www.tyzden.sk/casopis/14166/uhorsky-kod-stretnutie-madarov-a-slovanov/
https://acta.bibl.u-szeged.hu/2813/
https://data.mgh.de/databases/epp9/bin/epp_db_search.xql?id=BEb24
https://litopys.org.ua/pvlyar/yar01.htm
https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/84997
https://mersz.hu/dokumentum/magyarnyelv__254/
DANIEL PETIAN – KŇAZ, HISTORIK, ZBERATEĽ A OVOCINÁR
6. septembra 1828 zomrel v Príbelciach Daniel Petian, evanjelický kňaz, cirkevný historik, zberateľ ľudových piesní a pomológ. Pre Slovákov v Maďarsku je jeho meno zaujímavé aj prostredníctvom rodiny Petianovcov: Danielovým bratom bol Gabriel Petian, otec Jána Šalamúna Petiana-Petényiho (1799–55), ktorý v rokoch 1826–33 pôsobil ako evanjelický farár v Cinkote pri Pešti a neskôr ako prírodovedec v Pešti. Daniel Petian sa narodil 19. septembra 1772 v Polichne v rodine evanjelického farára Adama Petiana a Márie, rod. Komjátyovej. Študoval v Lučenci, Banskej Štiavnici a Bratislave a v rokoch 1795–97 teológiu na univerzite v Jene. Od roku 1797 až do smrti pôsobil ako evanjelický farár v Príbelciach. Od roku 1810 bol členom Učenej spoločnosti banského okolia; podľa Novohradského osvetového strediska prispieval aj na katedru reči a literatúry slovenskej pri evanjelickom lýceu v Banskej Štiavnici a podporoval slovenskú tlač. Venoval sa dejinám evanjelickej cirkvi v Uhorsku. V rukopise zanechal deväť rozsiahlych zväzkov latinského diela Symbola seu Collectanea ad Historiam ecclesiarum evang. Hungariae. Zachoval sa aj jeho výpis z protokolu veľkohontského seniorátu z rokov 1626–72, ktorý vyhotovil v roku 1804. Ján Kollár ho medzi prispievateľmi svojich Národných spievaniek zaznamenal ako kazateľa v Príbelciach, ktorý mu v roku 1825 poslal zbierku piesní. Novohradské osvetové stredisko spomína aj Petianov album z cesty z rokov 1794–95. Venoval sa tiež ovocinárstvu; pramene o jeho pôsobení v Príbelciach uvádzajú aj včelárstvo a pestovanie viniča. S manželkou Kristínou, rod. Pacekovou, mal podľa údajov obce Polichno dvanásť detí –edem dcér a päť synov. Jeho knižnicu darovali potomkovia v roku 1870 Matici slovenskej. Podľa regionálneho prameňa zomrel na následky vnútorného zranenia, ktoré utrpel pri požiari farského majetku. (oSlovMa-post)
https://www.polichno.sk/wp/kultura/osobnosti-polichna/
https://www.pribelce.sk/-historia
https://zlatyfond.sme.sk/dielo/1097/Kollar_Narodnie-spievanky-Poznamenania-a-pojednania/16
6. SEPTEMBRA 1817: AKO VYZERALI SLOVENSKÉ MLYNKY
Podrobný obraz života v Mlynkoch sa zachoval v zápisnici z kanonickej vizitácie zo 6. septembra 1817. V ten deň prišiel zo Stoličného Belehradu do obce biskup Jozef Wurum. Prítomní boli obecný slúžny Karol Majtényi, prísažný Ladislav Friebeisz a miestny panský správca Pavol Réss. Po prehliadke bola vyhotovená zápisnica v latinčine. Dokument uvádza, že ľud fary bol slovenskej národnosti, približne štvrtinu tvorili Nemci a obyvatelia sa medzi sebou zhovárali po slovensky. V záverečnom nariadení sa výslovne určovalo aj používanie slovenského a nemeckého jazyka pri hlásaní Božieho slova. Veľa o vtedajších pomeroch prezrádza aj škola. Kamennú budovu s trstenou strechou postavili v roku 1815. Mala jednu učebňu pre 130 žiakov a šesť pomerne veľkých sklených okien. Školopovinných detí bolo vyše 130, pravidelne však školu navštevovalo približne 36. Zápisnica uvádza, že niektorí rodičia neposielali deti do školy aj preto, že ich nemali do čoho obliecť; podľa dokumentu žili obyvatelia vo veľkej biede. Vyučovalo sa dve a pol hodiny dopoludnia a rovnako dlho popoludní; zimná škola trvala najviac štyri mesiace a v lete ju deti nenavštevovali. Biskup nariadil zabezpečiť vhodného učiteľa a zbaviť ho notárskych povinností, ktoré mu prekážali vo vyučovaní. Zápisnica zachytila aj každodenný život. V lete Mlynčania zbierali černice, jahody, huby a ďalšie lesné plody, ktoré predávali v mestách, a sami pásli voly a kone. Spomína aj obavy z očkovania detí; chorí však chodili k lekárom do susedných obcí. Vizitácia zaznamenala pri kostole novú vežu s plechovým krížom a tri zvony. Cintorín bol vyznačený a vysvätený v roku 1783. O skromných materiálnych pomeroch cirkevnej obce svedčí aj údaj, že večné svetlo pri hlavnom oltári horelo iba vo sviatky a na začiatku mesiaca, pretože obec nemala prostriedky na jeho nepretržité udržiavanie. Obsah vizitácie podrobne spracoval Gregor Papuček v monografii Mlynky a okolie - Pilisszentkereszt és környéke. Uvádza, že maďarský odpis zápisnice z roku 1817 bol uložený vo farskej knižnici v Mlynkoch. (oSlovMa-post)
6. SEPTEMBRA 1941: SLOVENSKÁ NÁRODNÁ JEDNOTA – OD BUDAPEŠTI PO BÉKEŠSKÚ ČABU
Pred 85 rokmi, 6. septembra 1941, vyšla v Slovenskej jednote správa o založení Strany slovenskej národnej jednoty (SSNJ). Emanuel Böhm oznámil založenie strany už 21. augusta, jej zverejnenie však podľa jeho neskorších spomienok oddialili zásahy maďarskej cenzúry. Cenzor výrazne skrátil aj rozhovor Jozefa Kelemena s Böhmom. Predsedom SSNJ bol Emanuel Böhm, generálnym tajomníkom Jozef Kelemen a Slovenská jednota sa stala tlačovým orgánom strany. Z pohľadu nášho kultúrno- historického kalendára je osobitne zaujímavá činnosť SSNJ medzi slovenskými komunitami na území dnešného Maďarska. Ústredné orgány strany pôsobili v Budapešti a jeden z jej obvodných sekretariátov vznikol v Békešskej Čabe. Tá sa tak stala jedným zo stredísk organizačnej práce SSNJ medzi dolnozemskými Slovákmi. Dňa 9. októbra 1941 sa v zasadacej miestnosti evanjelickej cirkvi v Békešskej Čabe zišlo 23 zástupcov z viacerých slovenských obcí spolu s predstaviteľmi vedenia SSNJ z Budapešti. Za tajomníka békeščabianskeho obvodného sekretariátu zvolili Andreja Kerepeczkého a za predsedu miestnej organizácie Jána Szekerku. Keď Kerepeczky na druhý deň oficiálne oznámil vznik organizácie polícii, bol zadržaný a niekoľko dní zostal vo väzbe. Pramene zároveň dokladajú organizačné aktivity spojené so SSNJ aj v ďalších slovenských lokalitách na území dnešného Maďarska, okrem iného v Medeši, Veľkom Bánhedeši, Mezőberényi, Slovenskom Komlóši, Sarvaši, Pitvaroši, Ambrózfalve a Čanádalberte. Rozsah tejto činnosti však nemožno preceňovať. Pramene sú neúplné a o každodennej práci miestnych organizácií vieme pomerne málo. Pri niektorých obciach sa rozchádzajú aj údaje o počte členov. Vo Veľkom Bánhedeši napríklad miestny povereník k 1. novembru 1941 uvádzal 50 členov, zatiaľ čo údaje o Mezőberényi si navzájom odporujú. Bezpečne možno konštatovať, že SSNJ sa pokúšala rozvíjať organizačnú činnosť aj medzi slovenskými komunitami na území dnešného Maďarska a že táto činnosť narážala na zásahy štátnych orgánov. SSNJ vo svojom dobovom programe zdôrazňovala slovenské národné povedomie, kresťanský svetonázor a riešenie sociálnych otázok; venovať sa chcela aj kultúre a školstvu. Jej pôsobenie však treba posudzovať v konkrétnych podmienkach druhej svetovej vojny, komplikovaných slovensko- maďarských vzťahov a vtedajších autoritatívnych politických režimov. S činnosťou strany bola spojená aj politika reciprocity medzi postavením Slovákov vo vtedajšom Maďarsku a postavením maďarskej menšiny vo vojnovej Slovenskej republike. Dokumenty zároveň dokladajú obmedzovanie činnosti SSNJ a zásahy maďarských štátnych orgánov. Osobitnú hodnotu pre poznanie tejto témy majú dokumenty z pozostalosti Jána Szekerku v Múzeu Mihálya Munkácsyho v Békešskej Čabe a fond Strany slovenskej národnej jednoty v Slovenskom národnom archíve. Pomáhajú rekonštruovať dnes už málo známu kapitolu politického a národnostného života slovenských komunít na území dnešného Maďarska počas druhej svetovej vojny. (oSlovMa-post)
BÉKEŠSKÁ ŽUPA OCENILA TIBORA MÓTYÁNA – VÝRAZNÚ OSOBNOSŤ SLOVÁKOV V MAĎARSKU
Tibor Mótyán zo Sarvaša, dlhoročný osvetový pracovník a jedna z výrazných osobností Slovákov v Maďarsku, dostal v piatok 4. septembra ocenenie Za Békešskú župu (Békés Vármegyéért). Cenu mu odovzdali na slávnostnom zasadnutí Samosprávy Békešskej župy v Békešskej Čabe. Spolu s ním ju získali starosta Almášskej Kamaráše Attila Mazán a tanečný súbor Balassi z Békešskej Čaby. Po prevzatí ocenenia Mótyán povedal, že preňho znamená predovšetkým to, že treba ďalej pracovať. Tibor Mótyán sa narodil 13. októbra 1950 v Sarvaši a základné vzdelanie získal v tamojšej slovenskej škole. Desaťročia svojho života spojil s kultúrnym a spoločenským životom rodného mesta, osobitne so slovenskou komunitou. Pôsobil ako osvetový pracovník, bol zakladateľom, pomenovateľom a osem rokov predsedom Kultúrneho spolku sarvašských Slovákov Vernosť. Od roku 1995 bol dvadsať rokov predsedom Slovenskej samosprávy mesta Sarvaš. Bol delegátom Zväzu Slovákov v Maďarsku a pôsobil aj v župnej a Celoštátnej slovenskej samospráve. Venoval sa tiež rozvíjaniu kontaktov so Slovenskom a dokumentovaniu kultúrneho a evanjelického dedičstva sarvašských Slovákov. Osobitné miesto v jeho práci má slovenské evanjelické dedičstvo. Napísal a zostavil napríklad dvojjazyčnú cirkevnú historicko-informačnú publikáciu o Tranosciu, ktorou pripomenul význam diela Juraja Tranovského a potrebu zachovávať kultúrne a duchovné hodnoty minulosti. Jeho dlhoročná práca bola ocenená už viackrát. V roku 2008 dostal cenu Za našu národnosť (Nemzetiségünkért) a v roku 2014 ocenenie Za Slovákov Békešskej župy (Békés Megye Szlovákságáért). V roku 2015 sa stal čestným občanom Sarvaša. Ľudové noviny ho zaradili medzi osobnosti Slovákov v Maďarsku. Najnovšie ocenenie Za Békešskú župu tak pribudlo k uznaniam za desaťročia jeho kultúrnej, osvetovej a komunitnej práce. (oSlovMa-post)
PRED 25 ROKMI OTVORILI V BÉKEŠSKEJ ČABE GENERÁLNY KONZULÁT SR
1. septembra 2001, slávnostne otvorili v Békešskej Čabe Generálny konzulát Slovenskej republiky. Za účasti početných predstaviteľov Slovákov v Maďarsku ho otvorili vtedajší predsedovia vlád Slovenska a Maďarska Mikuláš Dzurinda a Viktor Orbán. Prvým generálnym konzulom sa stal Štefan Daňo. Umiestnenie slovenského diplomatického zastúpenia práve v Békešskej Čabe malo osobitný význam aj pre slovenskú národnosť v Maďarsku. Dobové pramene uvádzali, že pri výbere mesta zavážila početná slovenská komunita v tomto regióne, ako aj možnosti ďalšieho rozvoja slovensko-maďarských hospodárskych vzťahov. Békešská Čaba pritom nebola jediným zvažovaným mestom –v roku 1999 sa ako možné sídla spomínali aj Sarvaš a Segedín. O udalostiach 1. septembra 2001 podrobne informovala reportáž Imricha Fuhla v Ľudových novinách z 13. septembra 2001. Zachytila nielen samotné otvorenie konzulátu, ale aj širší program návštevy oboch premiérov, ich rokovania a spoločnú tlačovú konferenciu. V Békešskej Čabe boli vtedy aj štátny tajomník Ministerstva zahraničných vecí SR Ján Figeľ, veľvyslanec SR v Maďarsku Štefan Markuš, predseda Celoštátnej slovenskej samosprávy Ján Fuzik, primátor mesta János Pap a ďalší predstavitelia Slovákov v Maďarsku. Dobový Csabai Mérleg zaznamenal, že Dzurinda vo svojom príhovore pripomenul spoločnú minulosť Slovákov a Maďarov, no predovšetkým ich spoločnú budúcnosť v Európskej únii. O úlohe miestnych Slovákov hovorili obaja premiéri: vyzdvihli prácu slovenských osadníkov, ktorí od začiatku 18. storočia významne prispievali k rozvoju tohto kraja. Zriadenie generálneho konzulátu bolo zároveň súčasťou vtedajšieho zintenzívňovania slovensko-maďarských vzťahov. Rok predtým začal pôsobiť Generálny konzulát Maďarskej republiky v Košiciach. Dzurinda a Orbán v Békešskej Čabe rokovali aj o konkrétnych cezhraničných projektoch –o obnovenom Moste Márie Valérie medzi Štúrovom a Ostrihomom, diaľničnom spojení Košíc a Miškovca či obnovení železničného spojenia medzi Šahami a Drégelypalánkom. Mimoriadne dôležitou správou pre slovenské národnostné školstvo bolo oznámenie, že maďarská vláda poskytne 400 miliónov forintov na obnovu slovenskej národnostnej školy v Sarvaši. Návšteva mala aj výrazný čabiansky a kultúrny rozmer. Premiéri sa zúčastnili na odhalení obnovenej Anjelskej fontány a po slávnostnom otvorení konzulátu vystúpili na spoločnej tlačovej konferencii na radnici. Predstavitelia Vlastivedného múzea v Trebišove a Múzea Mihálya Munkácsyho v Békešskej Čabe zároveň podpísali dohodu o spolupráci. Podľa dobovej reportáže mala zahŕňať spoločné výstavy a ďalšie kultúrne, vedecké a odborné aktivity; trebišovské múzeum už predtým spolupracovalo s čabianskymi slovenskými organizáciami. Aj dátum otvorenia mal osobitnú symboliku: 1. september je Dňom Ústavy Slovenskej republiky. Štefan Daňo neskôr spomínal práve 1. september 2001 ako rozhodujúci deň svojho života a umiestnenie konzulátu v Békešskej Čabe označil za pekné gesto voči mestu, ktoré charakterizoval ako hlavné mesto Slovákov v Maďarsku. Po štvrťstoročí možno túto udalosť posudzovať aj podľa toho, čo nasledovalo. Generálny konzulát zostáva súčasťou slovenskej diplomatickej siete a medzi jeho oficiálne úlohy patrí popri konzulárnej agende a rozvíjaní hospodárskych, kultúrnych a vedeckých vzťahov aj komunikácia s miestnou slovenskou národnostnou komunitou a podpora jej kultúry, materinského jazyka a zachovávania tradícií. Aj dlhoročné pôsobenie prvého generálneho konzula sa nedávno dočkalo symbolického ocenenia: v roku 2026 získal Štefan Daňo Štít priateľstva Ministerstva zahraničných vecí a európskych záležitostí SR a Medailu Úradu pre Slovákov žijúcich v zahraničí. Ministerstvo pri tejto príležitosti vyzdvihlo jeho viac než dvanásťročný prínos slovenskému národnostnému životu v Maďarsku, školstvu, kultúre, historickej pamäti a slovensko-maďarským vzťahom. Po 25 rokoch tak 1. september 2001 zostáva významným dátumom nielen v dejinách slovensko-maďarských diplomatických vzťahov, ale aj v novodobých dejinách Slovákov v Maďarsku. Foto: Imrich Fuhl -
https://www.facebook.com/imro.fuhl (oSlovMa-post)
OBRAZY, KTORÉ VRACAJÚ SLOVENČINU DO VEĽKÉHO BÁNHEDEŠA
K tomuto postu pripájame FOTOGALÉRIU Imricha Fuhla z vernisáže záverečnej výstavy 5. Medzinárodného slovenského výtvarného sympózia vo Veľkom Bánhedeši. V kedysi prevažne slovenskej dolnozemskej obci sa prostredníctvom výtvarného umenia opäť vytvoril živý slovenský priestor. Piaty ročník sympózia spojil od 15. do 23. augusta vo Veľkom Bánhedeši šestnásť výtvarníkov zo Slovenska a slovenských komunít v Maďarsku, Srbsku a Rumunsku. Záverečná výstava 22. augusta predstavila výsledky deväťdňovej spoločnej tvorby, význam podujatia však presahuje samotné obrazy. Slovenčina tu bola prirodzeným jazykom práce, rozhovorov i verejných príhovorov. Práve to bolo od začiatku jedným zo zámerov predsedu miestnej slovenskej samosprávy Jána Pepa: do obce, v ktorej po výmene obyvateľstva v roku 1947 a počas nasledujúcich desaťročí slovenčina postupne ustupovala z každodenného verejného života, priniesť niečo súčasné, živé a jednoznačne slovenské. Sympózium má zároveň približovať umelcom zo zahraničia slovenské komunity v Maďarsku –lani navštívili Segedín, tento rok Malý Kereš. Po piatich ročníkoch už možno hovoriť o novej tradícii. Predsedníčka Celoštátnej slovenskej samosprávy v Maďarsku Alžbeta Hollerová Račková ocenila, že sa v Bánhedeši našiel človek, ktorý predstavu o návrate slovenčiny do obce premenil na konkrétny projekt. Námestník štátneho tajomníka Juraj Rágyanszki označil stretávanie tvorcov zo Slovenska a slovenských komunít v Maďarsku, Srbsku a Rumunsku za „živú kultúrnu diplomaciu“. Odborný vedúci sympózia, výtvarný teoretik a kritik zo Srbska Vladimír Valentík, pripomenul širší význam výtvarného umenia pre národnostné spoločenstvá: umelecké dielo môže osloviť aj človeka, ktorý už slovenčinu neovláda, a pritom niesť pamäť a kultúrne znaky komunity. Podobne gestor podujatia, parlamentný hovorca Slovákov v Maďarsku Anton Paulik, poukázal na schopnosť výtvarného umenia sprostredkovať slovenskú kultúru prostredníctvom krajiny, architektúry, dejín slovenských osád či osobných príbehov. Bánhedešský projekt sa pritom nekončí vernisážou. Diela z predchádzajúceho ročníka boli vystavené v Slovenskom inštitúte v Budapešti a organizátori chcú, aby aj ďalšie práce putovali k novému publiku. Z miestnej iniciatívy tak za päť rokov vyrástlo miesto pravidelného stretávania slovenských výtvarníkov zo štyroch krajín. Jeho výsledkom nie sú iba obrazy, ale aj nové osobné a odborné väzby – predovšetkým niekoľko augustových dní, počas ktorých je slovenčina vo Veľkom Bánhedeši opäť prirodzeným jazykom živého kultúrneho spoločenstva. Fotó: facebook.com/imro.fuhl (oSlovMa-post)
ARCHÍVNY FOND SLOVÁKOV V MAĎARSKU: TAKMER 10-TISÍC JEDNOTLIVÍN PRE BÁDATEĽOV
Dejiny Slovákov v Maďarsku sa nezachovali iba v knihách a novinách, ale aj v tisícoch listov, rukopisov, fotografií, úradných písomností a osobných dokumentov. Rozsiahly súbor takýchto prameňov sa nachádza vo fonde Slovákov žijúcich v Maďarsku Krajanského múzea Matice slovenskej. V rokoch 2021–2022 bolo zatriedených a do pracovných elektronických databáz zapísaných viac ako 100 škatúľ archívneho materiálu obsahujúcich 9818 jednotlivín. Mimoriadnu hodnotu majú osobné a rodinné pozostalosti. Fond Michala Francisciho zahŕňa korešpondenciu, fotografie a trojrozmerný materiál; pozostalosť Jána Gerčiho korešpondenciu, rukopisy prózy a poézie i dokumenty jeho osvetovej a literárnej činnosti. Bohatý archív Hrdličkovcov obsahuje korešpondenciu Karola a Ľudovíta Hrdličkovcov, listy biskupa Janošku, rodinné doklady, pracovné materiály, fotografie, pohľadnice, drobné tlače či telegramy. Zachovala sa aj korešpondencia a rukopisná básnická tvorba Jána, Juraja a Ondreja Korbeľovcov. Osobitne rozsiahla je pozostalosť Ondreja Kulíka, ktorej starší verejný súpis vyčleňoval 27 škatúľ. Obsahuje literárne a národopisné rukopisy, autobiografiu, dokumenty k presídleniu, fotografie a materiály z kultúrneho života Slovenského Komlóša, ale aj pozoruhodný strojopis Slovníka slov krajomlúvy Komlóša. Archív však nie je iba súborom osobných pozostalostí. Významnú časť tvoria materiály k povojnovému presídleniu Slovákov z Maďarska –úradná korešpondencia, dotazníky, sťažnosti, fotografie, materiály spolkov, vedecké práce či dokumenty z činnosti Československej presídľovacej komisie v Maďarsku. Nachádzajú sa tu aj materiály Demokratického zväzu Slovákov v Maďarsku, Slovenského klubu v Békešskej Čabe a osobitný súbor venovaný protifašistickému odboju v Slovenskom Komlóši. Ešte hlbšie do minulosti siahajú súpisy urbárov a testamenty z konca 18. storočia, ktoré opis fondu spája s Magyar Országos Levéltár. Ďalšie časti dokumentujú miestne dejiny, národopis, školstvo, ľudovú hudbu, literatúru či každodenný život Slovákov v Maďarsku. Elektronická databáza umožňuje vyhľadávanie podľa kľúčových slov a zostavenie presného zoznamu jednotlivín, o ktoré má bádateľ záujem. Súbor 9818 jednotlivín tak predstavuje mimoriadne bohatú dokumentárnu pamäť niekoľkých generácií našej Slovače – od starších historických prameňov cez osobné osudy a kultúrny život až po dramatické udalosti 20. storočia. Zároveň zostáva významnou pramennou základňou pre ďalší výskum Slovákov v Maďarsku. (oSlovMa-post)
https://matica.sk/matica-slovenska-spracovala-archivny-fond-slovakov-zijucich-v-madarsku/
https://matica.sk/narodopisne-zbierky-dolnozemskych-slovakov-v-matici-slovenskej/
SLOVENSKÉ ŠKOLY PRED NOVÝM ŠKOLSKÝM ROKOM: INFORMOVAŤ SA OPLATÍ
O niekoľko dní sa otvoria školské brány a rodičia i žiaci hľadajú posledné informácie o začiatku školského roka. Pozreli sme sa preto na internetové stránky slovenských národnostných škôl v Maďarsku. Nie preto, aby sme zostavovali rebríček škôl podľa ich webov. Zaujímalo nás, čo sa z verejne dostupných zdrojov dá dozvedieť o tom, ako školy pred novým školským rokom informujú verejnosť a čo zverejňujú o slovenskom vzdelávaní a živote školy. Hneď na začiatku treba zdôrazniť jednu zásadu: ČO NIE JE NA INTERNETE, TO ANI PRI TAKOMTO POROVNANÍ NEVIDÍME. Ak škola určitý údaj nezverejnila alebo sa nám ho nepodarilo nájsť, neznamená to, že sa v škole nič také nedeje. Internetová prezentácia sama osebe nevypovedá o kvalite pedagogickej práce. Naopak, školy, ktoré informujú pravidelne, aktuálne a podrobne, treba za to pochváliť. Dobrým príkladom je Slovenská základná škola, materská škola a kolégium v Sarvaši. Na jej stránke už nájdeme samostatnú časť venovanú školskému roku 2026/2027, zoznam odporúčaných školských potrieb a na jednom mieste sú dostupné aj pedagogický program, učebný plán, pracovný program, organizačný a školský poriadok či povinne zverejňované údaje. Aj škola v Čemeri (Csömör) poskytuje veľmi konkrétne informácie. V marci osobitne predstavila svoj slovenský národnostný program: päť hodín slovenského jazyka týždenne doplnených národnostnou náukou, vyučovanie v menších skupinách či slovenský školský klub v Slovenskom dome. Pred novým školským rokom zverejnila aj informácie o zápise a ďalšie praktické oznamy. Za pozornosť stoja aj verejne prístupné pedagogické dokumenty škôl v Pišpeku (Püspökhatvan), Ďurku (Galgagyörk) a Jači (Acsa). V školskom roku 2025/2026 bolo podľa aktuálneho pedagogického programu v Pišpeku do slovenského národnostného vzdelávania zapojených 117 žiakov, teda 83 percent žiactva, a v Ďurku (Galgagyörk) 59 žiakov, teda 97 percent. V Jači (Acsa) sa podľa pedagogického programu po približne desaťročnej prestávke plánovalo od školského roku 2020/2021 opätovné spustenie slovenského jazykového vzdelávania. Práve takéto údaje ukazujú, prečo sa oplatí informácie zverejňovať. Školský web nie je iba oznamovacou tabuľou pre rodičov. V prípade národnostnej školy je zároveň jej verejnou vizitkou, zdrojom pre novinárov, výskumníkov a krajanské inštitúcie a časom aj dokumentom o živote miestnej slovenskej komunity. To, čo škola dnes zverejní –pedagogický program, počet žiakov, počet hodín slovenčiny, úspechy, fotografie či krátku správu zo slovenského podujatia – môže byť o niekoľko rokov cenným prameňom k dejinám Slovákov v Maďarsku. Naša malá inventúra má však aj druhý rozmer. Nedávno sme sa na oSlovMa podrobnejšie zaoberali otázkou, čo vlastne označenie „slovenská národnostná škola“v Maďarsku znamená. Pre pochopenie slovenského národnostného školstva je dôležité rozlišovať najmä vzdelávanie s vyučovacím jazykom národnosti, dvojjazyčné národnostné vzdelávanie a jazykové národnostné vzdelávanie; pri jazykovom vzdelávaní treba navyše rozlišovať tradičnú a rozšírenú formu. Naša ďalšia rešerš ukázala, že na presnejšie poznanie situácie všeobecné štatistiky samy osebe nestačia: pri konkrétnej škole treba skúmať jej pedagogický program a miestny učebný plán, počet hodín slovenčiny a to, ktoré predmety sa skutočne vyučujú po slovensky. Práve touto cestou teraz pokračujeme. Podľa najnovších údajov maďarského Ústredného štatistického úradu (KSH), aktualizovaných 14. augusta 2026, bolo v školskom roku 2025/2026 na základných školách do slovenského národnostného vzdelávania zapojených 3355 žiakov. V školskom roku 2010/2011 ich bolo 4489. Medzi školskými rokmi 2010/2011 a 2025/2026 ich počet klesol o 1134, približne o 25,3 percenta. Číslo 3355 však neznamená, že všetci títo žiaci sa učia väčšinu predmetov po slovensky. Zahŕňa žiakov zapojených do rozličných foriem slovenského národnostného vzdelávania. Zostáva aj dôležitá otázka: s akou znalosťou slovenčiny žiaci jednotlivé formy vzdelávania opúšťajú? Našli sme aj príklady jednotlivých školských či inštitucionálnych meraní, pri ďalšom hľadaní sme však nenašli verejne dostupný jednotný celoštátny reprezentatívny súbor výsledkov, ktorý by umožňoval porovnať znalosť slovenčiny žiakov a absolventov jednotlivých foriem slovenského národnostného vzdelávania. Z počtu hodín ani z názvu školy to odhadovať nechceme. Preto budeme pokračovať školu po škole a budeme vďační aj za pomoc škôl, pedagógov a rodičov. Osobitne hľadáme aktuálne pedagogické programy a miestne učebné plány, aby sme pri jednotlivých školách mohli doložiť dnešný typ vzdelávania, počet hodín slovenčiny a presný zoznam predmetov vyučovaných po slovensky. Ak máte aktuálne údaje o počte žiakov a prvákov, hodinách slovenčiny, predmetoch vyučovaných po slovensky alebo výsledkoch merania jazykových znalostí, dajte nám vedieť. Radi ich preveríme a doplníme. Čím viac overiteľných informácií budeme mať, tým presnejší bude obraz slovenského národnostného školstva v Maďarsku. (oSlovMa-post)
SLOVENSKÉ ŠKOLY V MAĎARSKU: ČO DNES VIEME?
Koľko je dnes v Maďarsku slovenských škôl –a čo vlastne označenie „slovenská škola“ znamená? Náš článok o slovenskom národnostnom školstve sme po ďalšej rešerši podstatne aktualizovali a spresnili. Pre pochopenie slovenského národnostného školstva je dôležité rozlišovať najmä vzdelávanie s vyučovacím jazykom národnosti, dvojjazyčné národnostné vzdelávanie a jazykové národnostné vzdelávanie. V tradičnej jazykovej forme je vyučovacím jazykom maďarčina a po slovensky sa vyučuje slovenský jazyk a literatúra a národnostná náuka. Samotný počet „slovenských škôl“preto ešte nehovorí, koľko detí sa skutočne učí jednotlivé predmety po slovensky. Najnovšia štatistika maďarského Ústredného štatistického úradu (KSH), aktualizovaná 14. augusta 2026, eviduje v školskom roku 2025/2026 3355 žiakov základných škôl zapojených do slovenského národnostného vzdelávania. V školskom roku 2010/2011 ich bolo 4489. Ich počet teda za pätnásť rokov klesol o 1134, približne o 25,3 percenta. Ani číslo 3355 však neznamená, že všetci títo žiaci sa učia väčšinu predmetov po slovensky. Pri aktualizácii článku sme sa preto pokúsili zistiť aj dnešný konkrétny stav v piatich historicky významných školských centrách –v Budapešti, Békešskej Čabe, Sarvaši, Slovenskom Komlóši a Novom Meste pod Šiatrom. Pri Sarvaši sme našli novší verejne dostupný pedagogický program, ktorý výslovne uvádza dvojjazyčnú formu slovenského národnostného vzdelávania; napríklad v 5. až 8. ročníku uvádza dve hodiny slovenského jazyka a tri hodiny slovenskej literatúry týždenne. Pri všetkých piatich školách však zatiaľ nemáme taký súbor aktuálnych verejne dostupných pedagogických programov a miestnych učebných plánov, aby sme mohli bez domnienok zostaviť úplnú a porovnateľnú tabuľku. A práve tu prosíme o pomoc. Pri každej škole chceme doložiť dnešný typ vzdelávania, počet hodín slovenčiny a presný zoznam predmetov, ktoré sa skutočne vyučujú po slovensky. Zaujíma nás aj presný aktuálny počet jazykových škôl a ich rozdelenie na tradičné a rozšírené jazykové vzdelávanie. Rovnako hľadáme výsledky celoštátnych, regionálnych, školských alebo iných odborných meraní znalosti slovenčiny žiakov a absolventov. Nejde nám o hodnotenie jednotlivých škôl ani pedagógov. Chceme na základe overiteľných údajov čo najpresnejšie rozlíšiť dve rozdielne veci: koľko detí sa učí slovenčinu a koľko z nich sa zároveň učí jednotlivé predmety po slovensky. Ak máte aktuálny pedagogický program, miestny učebný plán, štatistiku, výskum alebo inú doložiteľnú informáciu, pošlite nám ju. Každé upozornenie preveríme a oprávnené spresnenie zapracujeme. (oSlovMa-post)
NEDÁ SA PRESNE POVEDAŤ, KOĽKO SLOVÁKOV ŽIJE V MAĎARSKU
Koľko Slovákov dnes vlastne žije v Maďarsku? Presnú odpoveď nemáme. Sčítanie obyvateľstva poskytuje dôležité údaje, ale ani z neho nemožno odvodiť jeden nesporný „skutočný počet Slovákov“ Pri sčítaní v roku 2022 boli otázky týkajúce sa národnostnej príslušnosti dobrovoľné a odpovedalo na ne 86 percent obyvateľov Maďarska. Navyše treba rozlišovať medzi deklarovanou národnosťou, materinským jazykom a jazykom používaným v rodine či medzi priateľmi. KSH na základe údajov o národnostnej príslušnosti, materinskom jazyku a jazyku používanom v rodinnom a priateľskom prostredí uvádza približne 30- tisíc osôb so slovenskou národnostnou väzbou. Je to relevantný štatistický údaj, nie však dôkaz, že „v Maďarsku žije presne 30-tisíc Slovákov“ Paradoxom je, že hoci odpoveď na otázku o národnosti je dobrovoľná, výsledky môžu mať pre národnostnú komunitu celkom konkrétne dôsledky. Pri voľbách národnostných samospráv sa vychádza z počtu ľudí, ktorí pri poslednom sčítaní deklarovali príslušnosť k danej národnosti. Miestne národnostné voľby sa podľa platných pravidiel vypisujú, ak tento počet v obci dosiahne 25 osôb; za zákonom stanovených podmienok pri už existujúcej národnostnej samospráve postačuje 20 osôb. Výsledky sčítania teda nie sú iba štatistickou zaujímavosťou. Môžu ovplyvniť inštitucionálne možnosti národnostnej komunity a maďarský zákon viaže na údaje zo sčítania aj niektoré ďalšie národnostné a jazykové práva. Nemožno však používať zjednodušenú rovnicu „čím viac Slovákov pri sčítaní, tým viac peňazí“–jednotlivé formy financovania a podpory majú vlastné pravidlá. A práve tu vzniká ďalšia, pre Slovákov v Maďarsku mimoriadne dôležitá otázka. Sčítania obyvateľstva nekončia, ale ich podoba sa mení. Nové pravidlá EÚ naďalej počítajú s desaťročným sčítaním v rokoch končiacich jednotkou, teda aj v roku 2031, popri častejších populačných štatistikách. Maďarsko zároveň pripravuje nasledujúce úplné sčítanie tak, aby mohlo byť založené predovšetkým na administratívnych údajoch; v roku 2027 sa uskutoční trojpercentné výberové malé sčítanie, ktoré má byť súčasťou tejto prípravy. Pre národnosti tým vzniká zásadná otázka: ako sa v budúcom systéme bude zisťovať údaj, ktorý nemožno jednoducho vyčítať z bežného administratívneho registra –ku ktorej národnosti sa človek sám hlási? A ak sa na výsledky sčítania viažu konkrétne možnosti a práva národnostných komunít, podľa akých údajov sa budú v budúcnosti posudzovať? Na túto otázku zatiaľ nechceme ponúkať odpoveď, ktorú nemáme dostatočne doloženú. Jedno však povedať môžeme: pre Slovákov v Maďarsku nie je sčítanie iba otázkou toho, koľko nás štatistika napočíta. Rovnako dôležité je, čo sa vlastne počíta, ako sa to počíta a čo od výsledného čísla závisí. (oSlovMa-post)
JÁN BABILON A PRVÁ KUCHÁRSKA KNIHA V SLOVENSKEJ REČI
V Pešti roku 1870 vyšlo pozoruhodné dielo slovenskej odbornej a knižnej kultúry 19. storočia –Prvá kuchárska kniha v slovenskej reči Jána Babilona (1818–1877). Radvanský rodák a kuchár, ktorý žil v Pešti, sa na titulnom liste označil jednoducho ako „mešťan“ Knihu vydal vlastným nákladom a vytlačila ju Minerva, na titulnom liste označená ako „prvá uhorsko-slovenská účastinárska kníhtlačiareň“ Prvé vydanie tvorili dva samostatné zväzky obsahujúce spolu 1500 receptov a obrazové prílohy. Babilon na diele pracoval približne dve desaťročia. Nebola to iba zbierka receptov: obsahovala aj poučenia o kuchyni, kuchynskom riade, pracovných postupoch a kuchárskych výrazoch. Babilon sám vysvetlil, prečo považoval vydanie takejto knihy v slovenčine za dôležité. V pôvodnom vydaní ju venoval slovenským ženám a v predhovore uviedol, že na nej začal pracovať už pred viac ako dvadsiatimi rokmi, pretože kuchársku knihu pokladal za potrebnú pre každý národ. Národný a osvetový rozmer teda jeho dielu nemusíme pripisovať dodatočne –vychádza zo samotného Babilonovho textu. Osobitne zaujímavý je aj jazyk knihy. Babilon sám poukazoval na ťažkosti pri hľadaní a vytváraní kuchárskych výrazov a odborný rozbor jeho diela upozorňuje na neologizmy, germanizmy i výrazný vplyv nemeckej kuchárskej a odbornej terminológie. Jeho kniha je preto nielen prameňom k dejinám gastronómie, ale aj pozoruhodným dokumentom formovania slovenskej odbornej reči. Dôležité je aj miesto vydania –Pešť. Roku 1870 ešte zjednotená Budapešť neexistovala a titulný list jednoznačne uvádza „V PESTI 1870“ Minerva tlačila aj ďalšie slovenské knihy a periodiká, takže Babilonova kuchárka nebola izolovaným slovenským tlačovým počinom v Pešti. Je tak jedným z konkrétnych dokladov slovenskej knižnej a kultúrnej prítomnosti v tomto významnom uhorskom meste druhej polovice 19. storočia. S Babilonom sa spája aj tradícia, podľa ktorej vlastnil v Pešti reštauráciu a pri jeho stole sa stretávali popredné slovenské kultúrne osobnosti. Tu však treba zostať opatrný: časť novšej literatúry tieto údaje výslovne spája s ústnou tradíciou, preto ich nemožno stavať na rovnakú úroveň ako údaje doložené samotnou knihou a dobovou bibliografiou. Prvá kuchárska kniha v slovenskej reči nezostala jednorazovým vydavateľským počinom. Po prvom vydaní z roku 1870 vyšla znovu v rokoch 1894 a 1907. Hoci by bolo lákavé vidieť v nej jednoducho zbierku „slovenskej národnej kuchyne“ jej záber je oveľa širší: obsahuje jednoduché i vyberané jedlá, každodennú i slávnostnejšiu gastronómiu a rozsiahly súbor dobových kuchárskych postupov. Babilon tak nezanechal iba 1500 receptov. Zanechal významný dokument dejín gastronómie, slovenskej odbornej reči a knižnej kultúry 19. storočia –a toto rozsiahle slovenské dielo vyšlo roku 1870 práve v Pešti. (oSlovMa-post)
KOĽKO SLOVÁKOV ŽIJE V MAĎARSKU?
Otázka vyzerá jednoducho, no odpoveď závisí predovšetkým od toho, koho a podľa akého kritéria počítame ako Slováka –človeka slovenskej národnosti, so slovenčinou ako materinským či používaným jazykom, alebo aj človeka slovenského pôvodu, ktorý sa už pri sčítaní za Slováka neoznačí. Historik Ladislav Deák upozorňoval na veľké rozpory historických štatistík: sčítanie z roku 1880 zaznamenalo na území dnešného Maďarska 213 240 osôb so slovenským materinským jazykom, kým Deák na základe širšej historicko-demografickej rekonštrukcie odhadoval už vtedy najmenej 300-tisíc ľudí „so zachovalou slovenskosťou“a pre rok 1946 najmenej pol milióna Slovákov. Významným podkladom mu bol povojnový súpis Československej presídľovacej komisie: na presídlenie sa prihlásilo 98 835 osôb a širší súpis v 416 obciach evidoval 473 556 Slovákov. Tieto čísla však nemožno mechanicky porovnávať s dnešnými sčítaniami: Deákova rekonštrukcia kombinovala historické mapy, jazykové údaje, populačný vývoj, sociografické poznatky a povojnový politicko-administratívny súpis, teda nemerala tú istú kategóriu ako dnešná deklarovaná národnosť. Na túto problematiku nadviazal Ján Bobák, ktorý roku 2001 takisto upozorňoval, že úradné národnostné štatistiky nemusia zachytiť celý slovenský etnický potenciál. Konfrontácia s údajmi maďarského KSH je mimoriadne zaujímavá: k slovenskej národnosti sa podľa údajov použitých v našom podklade hlásilo roku 1990 10 459, roku 2001 17 693 a roku 2011 už 29 647 obyvateľov, zatiaľ čo počet ľudí so slovenčinou ako materinským jazykom klesal z 12 745 cez 11 817 na 9 888. Najnovšie sčítanie z roku 2022 prinieslo ďalšie metodické obmedzenie –otázky národnostnej príslušnosti boli dobrovoľné a odpovedalo na ne 86 % obyvateľstva; pri širšom ukazovateli národnostnej väzby KSH zachytáva približne 30-tisíc Slovákov. Preto nemožno od Deákovho približne polmiliónového odhadu jednoducho odčítať dnešných približne 30-tisíc a hovoriť o počte „stratených Slovákov“ porovnávali by sme rozdielne definície, metódy a historické obdobia. Dlhodobý ústup slovenčiny, zmenšovanie tradičných slovenských jazykových ostrovov a asimilácia sú však reálne procesy, ktoré možno sledovať aj v slovenských, aj v maďarských údajoch. Najpresnejšie preto nie je pýtať sa iba „Koľko Slovákov žije v Maďarsku?“ ale zároveň: koľkí sa za Slovákov deklarujú, koľkí používajú slovenčinu a koľkí majú slovenský pôvod či kultúrnu väzbu. Spor totiž nie je iba o číslo –ale aj o to, čo dané číslo skutočne meria. (oSlovMa-post)
SLOVENSKÁ NÁRODNOSTNÁ ŠKOLA V NÍŽI SA ROZŠIRUJE. JUBILEJNÝ ROK OTVÁRA AJ ŠIRŠIU OTÁZKU NÁRODNOSTNÉHO ŠKOLSTVA
Základná škola Kálmána Mikszátha so slovenským národnostným vzdelávaním v Níži (Nézsa) vstúpila do nového školského roka s významnou organizačnou zmenou: rozšírila sa o nové pracovisko v Gute (Galgaguta). Riaditeľka Éva Sztanková Stefliková na slávnostnom otvorení školského roka oznámila, že spolu s novým pracoviskom bude školu navštevovať 249 žiakov v 14 triedach. Vedením pracoviska v Gute bola poverená Katalin Antalicsová-Sebjánová, niekdajšia žiačka nížanskej školy. Riaditeľka zdôraznila, že Gutu nechcú vnímať iba ako ďalšie pracovisko uvedené v názve inštitúcie, ale ako prirodzenú súčasť školského spoločenstva. Počas leta pokračovala aj obnova školy, vznikla nová učebňa a pribudli tri interaktívne tabule. Začiatok školského roka je zároveň jubilejný. Škola si pripomína 65 rokov svojej existencie a desať rokov pôsobenia pod správou Slovenskej národnostnej samosprávy v Níži. Pri pripomínaní týchto výročí však treba rozlišovať medzi históriou samotnej školy a históriou vyučovania slovenčiny: podľa dostupných školských podkladov sa tu slovenský jazyk začal vyučovať v školskom roku 1962/1963. Vývoj počtu žiakov ukazuje, že záujem o školu v uplynulom desaťročí rástol. V čase prechodu pod národnostného zriaďovateľa sa uvádzalo 106 žiakov. V apríli 2025 riaditeľka školy uviedla 190 žiakov a v máji 2026 škola informovala už o 216 žiakoch. Aktuálnych 249 žiakov však predstavuje počet celej rozšírenej inštitúcie vrátane nového gutského pracoviska, preto toto číslo nemožno mechanicky porovnávať s predchádzajúcimi údajmi. V uplynulých rokoch sa zároveň uskutočnili rozsiahle investície do školy. V apríli 2026 získala škola ďalšiu podporu vo výške 40 miliónov forintov na pokračovanie obnovy fasády. V máji 2026 bola slávnostne odovzdaná druhá etapa obnovy fasády, ktorá sa podľa portálu Nool uskutočnila s podporou vo výške 106 miliónov forintov. Obnova a modernizácia školy tak pokračovali aj bezprostredne pred začiatkom jubilejného školského roka. Guta pritom nevstupuje do príbehu slovenského národnostného vzdelávania až teraz. Obec má vlastnú slovenskú národnostnú tradíciu a pôsobí v nej slovenská národnostná samospráva. S Gutou je spätá napríklad dlhoročná pedagogička a predsedníčka tamojšej slovenskej samosprávy Zuzana Bánová, ktorá bola v roku 2025 vyznamenaná za desaťročia pedagogickej práce a verejného pôsobenia v prospech zachovávania a odovzdávania tradícií slovenskej národnostnej kultúry. Pôsobila aj ako pedagogička slovenskej národnostnej školy v Níži. Spojenie Níže a Guty preto otvára aj širšiu otázku: čo dnes v Maďarsku znamená „slovenská národnostná škola“ Pri jednotlivých inštitúciách treba rozlišovať medzi rôznymi formami národnostného vzdelávania, ako aj medzi vyučovaním slovenského jazyka a používaním slovenčiny ako vyučovacieho jazyka pri ďalších predmetoch. Staršie pramene charakterizujú školu v Níži ako inštitúciu, v ktorej prebieha slovenské národnostné jazykové vzdelávanie. Podľa dostupných údajov Ústavu kultúry Slovákov v Maďarsku sa v Níži i Gute vyučovala slovenčina päť hodín týždenne. Tento údaj však zatiaľ nemožno jednoznačne vztiahnuť na školský rok 2026/2027, preto ho treba chápať ako dostupný údaj o charaktere vzdelávania, nie ako potvrdenú aktuálnu hodinovú dotáciu. Príklad Níže tak ukazuje, prečo pri hodnotení slovenského národnostného školstva v Maďarsku nestačí uvádzať iba počet škôl a ich žiakov. Dôležitý je aj typ národnostného vzdelávania, rozsah vyučovania slovenského jazyka, prípadné používanie slovenčiny pri ďalších predmetoch a výsledné jazykové kompetencie žiakov. Nové spojenie Níže a Guty je preto zaujímavé nielen z hľadiska organizačného rozšírenia školy, ale aj ako konkrétny príklad toho, ako sa sieť slovenského národnostného vzdelávania v Maďarsku mení. Škola v Níži pritom predstavuje príklad inštitúcie, ktorá sa počas posledného desaťročia rozvíjala, investovala do obnovy svojho zázemia a dnes svoju pôsobnosť rozširuje do ďalšej obce so slovenskou národnostnou tradíciou. Až presné údaje o vzdelávacom programe oboch pracovísk však umožnia posúdiť, čo toto rozšírenie znamená aj z hľadiska samotného slovenského jazyka. (oSlovMa-post)
47 500 EUR NA VÝSKUM A DIGITALIZÁCIU
Úrad pre Slovákov žijúcich v zahraničí zverejnil výsledky Tematickej dotačnej výzvy III./2026, zameranej na výskum, dokumentáciu a digitálne sprístupňovanie života a kultúrneho dedičstva Slovákov žijúcich v zahraničí. Z pôvodne vyčlenených 50 000 eur bolo medzi úspešné projekty rozdelených 47 500 eur. Do výzvy bolo predložených 24 žiadostí: 19 bolo schválených, dve zamietnuté a tri vyradené. Výzva bola zameraná okrem iného na historický, etnologický, jazykový či sociologický výskum, terénnu dokumentáciu komunít, spracovanie matrík, periodík a archívnych materiálov, digitalizáciu textových, obrazových, zvukových a audiovizuálnych dokumentov, tvorbu databáz, bibliografií a odborných publikácií. MAĎARSKO. V zverejnených výsledkoch tejto tematickej výzvy nie je ani jedna z 24 žiadostí evidovaná pod kódom /HU/. Žiadosť s týmto kódom teda nie je ani medzi 19 schválenými, ani medzi dvoma zamietnutými, ani medzi troma vyradenými. Zverejnené dokumenty neuvádzajú dôvody, prečo medzi žiadosťami projekt s kódom /HU/ nie je, a preto ich z výsledkov nemožno vyvodzovať. Osobitne sme preverili aj širšie koncipované projekty žiadateľov z iných krajín. Medzi nimi je napríklad projekt Jana Hrćana, zameraný na bibliografiu článkov zo slovenských novín a časopisov týkajúcich sa dolnozemských Slovákov do roku 1918, podporený sumou 2 000 eur. Zo samotného názvu projektu však nemožno určiť, v akom rozsahu sa jeho obsah bude týkať jednotlivých dnešných krajín, preto ho bez ďalšieho prameňa nemožno zaradiť medzi projekty venované Slovákom v Maďarsku. SRBSKO A VOJVODINA. Žiadatelia evidovaní pod Srbskom získali spolu 15 000 eur. Daniela Marčoková získala 1 000 eur na projekt Hajdušica a Emil Koléni; Združenie pre zachovanie kultúry tradície a umenia Selenča 800 eur projekt Hajdušica a Emil Koléni; Združenie pre zachovanie kultúry, tradície a umenia Selenča 800 eur na pokračovanie digitalizácie nahrávok Rádia Báčka; Zdenka Valent Belić 1 000 eur na výskum, digitalizáciu a vydanie zabudnutého literárneho dedičstva Jozefa Podhradského; Vladimir Kolarik 1 000 eur na výskum slovenských ľudových piesní z Vojlovice; Slovenská vojvodinská harmónia 2 000 eur na výskum tradičného hudobného štýlu a muzikantských rodov v Slankamenských Vinohradoch; Hor OZVENA 2 700 eur na druhú fázu digitalizácie archívnych záznamov slovenskej evanjelickej cirkvi; Asociácia pre edukáciu a regionálny rozvoj 1 000 eur na projekt Cesta za chlebom rodiny Markušovej; Slovenský kultúrny klub v Srbsku 1 800 eur na dokumentovanie oltárnych obrazov v kostoloch SEAVC; Martin Prebudila 1 000 eur na digitálne sprístupnenie 25-ročnej kroniky života Slovákov v Starej Pazove –Pazovského kalendára; Igor Žolnaj 1 000 eur na databázu valčíkovej tvorby Slovákov vo Vojvodine na sklonku 20. storočia a Kreatívne centrum pre cestovný ruch, umenie a kultúru 1 700 eur na projekt 220 rokov Padiny vo fotografiách a archívnych dokumentoch. K tejto sume možno pripočítať ďalších 6 000 eur na dva projekty žiadateľov zo Slovenska, ktoré sú podľa svojho názvu a zamerania jednoznačne venované Vojvodine: 5 000 eur na záverečnú časť spracovania matrík slovenských evanjelických cirkevných zborov dolnozemských Slovákov z územia dnešnej Vojvodiny –Báčskeho Petrovca –a 1 000 eur na odbornú dokumentáciu zachovaných foriem tzv. slovenskej besedy vo vojvodinských lokalitách. Ak projekty zoskupíme podľa ich jednoznačne deklarovaného obsahového zamerania, a nie iba podľa krajiny žiadateľa, projekty jednoznačne zamerané na Srbsko/Vojvodinu získali najmenej 21 000 eur, teda približne 44,2 percenta zo všetkých rozdelených 47 500 eur. Formulácia „najmenej“je namieste preto, že širšie koncipovaný projekt bibliografie dolnozemských Slovákov nemožno podľa zverejneného názvu rozčleniť medzi jednotlivé dnešné krajiny. Nie všetky vojvodinské projekty uspeli. Medzi tromi vyradenými žiadosťami boli iba projekty s kódom /RS/: dva projekty Národnostnej rady slovenskej národnostnej menšiny –sprístupnenie testov zo súťaží na portáli a digitalizácia skladieb festivalu Zlatý kľúč –a projekt Slovenského kultúrno- osvetového spolku v Erdevíku Stopy predkov, život potomkov. Pri dvoch projektoch bol dôvodom vyradenia nesúlad s témou a cieľmi výzvy, pri jednom nesplnenie administratívnych podmienok. Medzi dvoma zamietnutými žiadosťami bol aj projekt Ústavu pre kultúru vojvodinských Slovákov Slovenské národnostné školstvo vo Vojvodine v medzivojnovom období, zameraný na sprístupnenie dizertačnej práce Jána Chrťana; podľa protokolu bol zamietnutý pre nedostatok finančných prostriedkov. RUMUNSKO. Na Slovákov v Rumunsku je medzi schválenými žiadosťami výslovne zameraný projekt Adriany Jozefiny Fúrikovej Tichý svedok histórie: Odev Slovákov v Rumunsku (región Bihor–Šalaj), ktorý získal 2 000 eur. Projekt je zameraný na výskum a digitalizáciu materiálu o tradičnom odeve Slovákov v regiónoch Bihor a Šalaj. Samotná žiadosť je pritom evidovaná pod kódom /BE/, nie /RO/. Je to zároveň príklad toho, prečo pri výsledkoch nestačí sledovať iba kód krajiny žiadateľa, ale treba skúmať aj deklarované obsahové zameranie projektu. Medzi schválenými projektmi sme nenašli ďalší, ktorý by už svojím oficiálnym názvom jednoznačne deklaroval osobitné zameranie na slovenskú komunitu v Rumunsku. ĎALŠIE PROJEKTY. Podpora sa netýka iba Dolnej zeme. 8 000 eur získalo Múzeum vysťahovalectva z územia Slovenska do Severnej Ameriky na digitalizáciu slovenského rozhlasového vysielania z Clevelandu z rokov 1950 –1980, 6 500 eur Slovenský kultúrny spolok v Argentíne na prvú fázu historického dokumentačného archívu slovenskej diaspóry, 4 000 eur Richard Stilicha na digitalizáciu hlavných symfonických diel Eugena Suchoňa a 4 000 eur Spolok Slovákov v Poľsku na výskum a dokumentáciu významných slovenských osobností a udalostí spojených so Slovákmi z hornej Oravy v Poľsku. Výsledky tejto tematickej výzvy poskytujú presný obraz o tom, ktoré konkrétne výskumné, dokumentačné a digitalizačné projekty získali v roku 2026 podporu ÚSŽZ. Pri troch dolnozemských krajinách z nich možno doložiť tieto údaje: ani jedna z 24 žiadostí nemá kód /HU/; projekty jednoznačne zamerané na Srbsko/Vojvodinu získali najmenej 21 000 eur; projektu výslovne zameranému na Slovákov v Rumunsku bolo schválených 2 000 eur. Pri interpretácii výsledkov však treba rozlišovať medzi krajinou, pod ktorou je žiadateľ evidovaný, a územím či slovenskou komunitou, na ktoré je projekt obsahovo zameraný. (oSlovMa-post)
2. OKTÓBRA 1932: NÁŠ GUSTI NAD MANHATTANOM
2. októbra 1932 uverejnil americký New York Herald Tribune fotografiu, ktorá sa stala jednou z ikonických snímok 20. storočia. Jedenásť robotníkov na nej sedí na oceľovom nosníku vysoko nad Manhattanom. A s mužom úplne vpravo, ktorý drží v ruke fľašu, sa spája aj výrazná slovenská stopa: rodina Popovičovcov a slovenské pramene ho identifikujú ako Gustáva –Gustiho Popoviča (1880 –1945) z Vyšného Slavkova na Spiši. V rodine sa zachoval mimoriadny príbeh. Gustiho vnuk, výtvarník a režisér Ivan Popovič, spomínal, že rovnakú fotografiu poznal zo starého rodinného albumu. Bola v ňom ako pohľadnica a na jej zadnú stranu mal dedo napísať manželke: „Nič še ty neboj, moja milá Mariška, jak vidziš, ta ja furt s fľašečku. Tvoj Gusti.“Snímka dnes známa ako Lunch atop a Skyscraper –Obed na vrchole mrakodrapu –vznikla 20. septembra 1932 pri stavbe RCA Building v Rockefellerovom centre, dnešného 30 Rockefeller Plaza. Robotníci sedeli na oceľovom nosníku na úrovni 69. poschodia, približne 260 metrov nad zemou. Na zábere pózovali robotníci pracujúci na stavbe; samotná situácia však nebola náhodne zachytenou obedňajšou prestávkou. Fotografovanie bolo pripravené ako propagačná akcia Rockefellerovho centra a z tej istej série poznáme aj ďalšie aranžované zábery robotníkov. Príbeh Gustiho Popoviča zároveň pripomína osudy ľudí, ktorí zo Slovenska odchádzali za zárobkom za oceán. Podľa rodinných a slovenských prameňov bol Popovič drevorubačom a tesárom a za prácou do USA vycestoval trikrát. Keď zarobil, vracal sa k rodine do Vyšného Slavkova. Tam sa napokon usadil a tam je aj pochovaný; na náhrobnom pomníku Popovičovcov dnes nájdeme aj motív slávnej newyorskej fotografie. Podľa zachovaných údajov zahynul v roku 1945 počas prechodu frontu K legendárnej snímke však patria zachovaných údajov zahynul v roku 1945 počas prechodu frontu. K legendárnej snímke však patria aj otázniky, ktoré poctivá história nemôže obísť. Totožnosť všetkých jedenástich mužov sa nepodarilo na základe archívnych prameňov definitívne preukázať a pri niektorých existujú rôzne rodinné identifikácie. Aj muža úplne vpravo označuje iná tradícia za írskeho robotníka Sonnyho Glynna. Rockefeller Center pritom upozorňuje na nedostatok dobových pracovných záznamov, ktoré by umožnili totožnosť všetkých mužov spoľahlivo určiť. Gustiho Popoviča preto uvádzame ako identifikáciu zachovanú v jeho rodine a slovenských prameňoch. Neisté zostáva aj autorstvo samotného záberu. Fotografia bola v roku 2003 pripísaná Charlesovi C. Ebbetsovi, no zistilo sa, že pri fotografovaní boli aj ďalší fotografi. Novšie bádanie archivárky Rockefeller Center Christine Rousselovej, predstavené v jej knihe Lunch on a Beam: The Making of an American Photograph z roku 2026, znovu otvára otázky totožnosti mužov i autorstva ikonického záberu. Bezpečnejšie je preto hovoriť o Ebbetsovi ako o pravdepodobnom či možnom autorovi, nie ako o definitívne potvrdenom fotografovi. A ešte jedno dátumové spresnenie: 2. október 1932 je doloženým dátumom uverejnenia fotografie v nedeľnej prílohe New York Herald Tribune, nie nevyhnutne dátumom jej úplne prvého zverejnenia. Snímku distribuovala agentúra Acme Newspictures a jej uverejnenie v novinách je doložené už 30. septembra. Preto zostávame pri presnom tvrdení: 2. októbra 1932 ju uverejnil New York Herald Tribune. Deväťdesiatštyri rokov po vzniku fotografie tak medzi jedenástimi mužmi nad Manhattanom zostáva aj náš slovenský príbeh –Gusti zo Spiša, fľaška v ruke a Mariška doma vo Vyšnom Slavkove. A azda práve jednoduchá veta pripisovaná Gustimu dáva svetoznámemu obrazu veľkomesta jeho veľmi ľudský, pre nás osobitne blízky rozmer: „Nič še ty neboj, moja milá Mariška…“(oSlovMa-post)
V BUDAPEŠTI ODHALIA TABUĽU JÁNOVI FUZIKOVI
10. októbra 2026 sa v Budapešti uskutoční spomienkové podujatie s názvom In memoriam Ján Fuzik. Slovenská samospráva XI. obvodu Budapešti –Nového Budína a Kultúrny spolok pre Mlynky odhalia pamätnú tabuľu na sídle Celoštátnej slovenskej samosprávy v Maďarsku (CSSM) na Fadruszovej ulici 11/A. Pôjde o prvú pamätnú tabuľu venovanú pamiatke Jána Fuzika. Ján Fuzik sa narodil 10. októbra 1957 v Kestúci. Maturoval na slovenskom gymnáziu v Budapešti a žurnalistiku vyštudoval na Filozofickej fakulte Univerzity Komenského v Bratislave. Po skončení štúdia nastúpil v roku 1981 do redakcie Ľudových novín. V roku 1983 prešiel do regionálneho štúdia Maďarskej televízie v Segedíne, kde sa podieľal na vzniku slovenského televízneho magazínu Naša obrazovka. Jeho prvé pätnásťminútové vydanie odvysielali 20. septembra 1983 a Fuzik bol jeho zakladajúcim redaktorom. Relácia sa spočiatku vysielala raz mesačne, neskôr častejšie a od roku 1997 nesie názov Domovina. V segedínskom televíznom štúdiu pôsobil šestnásť rokov. Venoval sa aj dokumentárnej tvorbe; jeho film Mať volá o povojnovej československo-maďarskej výmene obyvateľstva získal v roku 1996 Veľkú cenu na festivale Etnofilm v Čadci. Krátky čas pôsobil ako podpredseda Zväzu Slovákov v Maďarsku a bol jedným zo zakladateľov Spolku segedínskych Slovákov. V roku 1999 sa stal predsedom Celoštátnej slovenskej samosprávy v Maďarsku (CSSM) a na jej čele stál šestnásť rokov. Počas jeho predsedníctva sa rozširovala sieť inštitúcií v pôsobnosti CSSM. Samospráva prevzala Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku, vznikli Slovenské dokumentačné centrum a Slovenské osvetové centrum a CSSM do svojej správy prevzala aj viaceré slovenské národnostné školy. V roku 2013 Fuzik na konferencii venovanej desiatemu výročiu inštitucionálneho systému CSSM uviedol, že tento systém pozostával z jedenástich inštitúcií a jednej hospodárskej spoločnosti. Po parlamentných voľbách v roku 2014 sa stal prvým hovorcom slovenskej národnosti v Národnom zhromaždení Maďarska a zároveň predsedom parlamentného Výboru národností v Maďarsku. Funkcia národnostného hovorcu nebola totožná s mandátom poslanca s hlasovacím právom; ako hovorca vystupoval aj na plenárnych zasadnutiach Národného zhromaždenia. V roku 2006 dostal Rytiersky kríž Radu Maďarskej republiky za zásluhy (Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje) a v roku 2018 Cenu za národnosti (Nemzetiségekért Díj). Neskôr pôsobil v diplomatických službách Maďarska ako generálny konzul v chorvátskom Osijeku. Popri novinárskej, verejnej a diplomatickej činnosti sa venoval aj publicistike, beletrii a prekladateľstvu. Jeho poviedky vyšli okrem iného v almanachu Zrod, v ročenke Náš kalendár a v zborníku Cestou k slovám. Z maďarčiny do slovenčiny preložil súbor štúdií Istvána Käfera Maďarsko-slovenská literárna vzájomnosť. Ján Fuzik zomrel 7. septembra 2022 vo veku 64 rokov. Pamätnú tabuľu mu odhalia krátko po štvrtom výročí jeho úmrtia, v deň jeho nedožitých 69. narodenín. (oSlovMa-post)
MIKULÁŠ ŠUBIĆ ZRÍNSKY: SPOLOČNÉ UHORSKÉ DEDIČSTVO, NIELEN MAĎARSKÉ
„Komu patrí Zrínsky?“ pýta sa Jozef Schwarz v najnovšom príspevku seriálu Dedičstvo v Ľudových novinách. Pripomína Mikuláša Šubića Zrínskeho (Nikola IV. Zrinski), chorvátskeho bána a jedného z najznámejších protitureckých bojovníkov 16. storočia, ktorý padol 7. septembra 1566 pri obrane Sihote (Szigetvár). Schwarz upozorňuje predovšetkým na problém spätného prenášania dnešných národných kategórií do pomerov mnohonárodnostného historického Uhorska. Zrínsky pochádzal z významného chorvátskeho šľachtického rodu, bol chorvátskym bánom, veľmožom a jedným z významných vojenských predstaviteľov krajín Koruny sv. Štefana. Jeho pamiatka sa v nasledujúcich storočiach stala súčasťou viacerých národných historických tradícií. Mimoriadne zaujímavá je pritom aj slovenská stopa. Obranu Sihote pod vedením Zrínskeho zachytáva Pieseň o Sigetskom zámku, ktorú Ján Kollár neskôr zaradil do Národných spievaniek a ktorá dokladá prítomnosť Zrínskeho v staršej slovenskej piesňovej tradícii. K jeho odkazu sa Slováci výrazne vrátili v roku 1866 pri 300. výročí obrany Sihote. Matica slovenská pripravila pamätnicu, Andrej Sládkovič napísal epos Gróf Mikuláš Šubić Zrínsky na Sihoti a Jozef Miloslav Hurban text Zrínsky na Sihoti; Zrínskemu sa venovali aj ďalší slovenskí autori. Sládkovič pritom vstúpil do polemiky so staršou Kollárovou predstavou „My sme dali Uhrúm Zríniho“a Zrínskeho zasadil predovšetkým do slovansko-chorvátskeho rámca. Aj to dokladá, ako sa v 19. storočí historické osobnosti Uhorska stávali súčasťou nových národných interpretácií. Schwarz upozorňuje, že s rozvojom moderných národných hnutí sa aj spoločná uhorská minulosť čoraz častejšie vykladala z perspektívy jednotlivých národov. Zrínskeho príklad zároveň ukazuje, prečo nemožno moderné národné kategórie 19. storočia mechanicky prenášať do 16. storočia. Jeho historické postavenie a príslušnosť boli viacvrstvové; jeho pamiatka sa neskôr stala výraznou súčasťou chorvátskej a maďarskej národnej tradície a svoje miesto našla aj v slovenskej historickej a kultúrnej pamäti. (oSlovMa-post)
ČO SA UČILI SLOVENSKÉ DETI V UHORSKU V ROKU 1893?
Do rúk sa nám dostala pozoruhodná slovenská učebnica vydaná v Budapešti roku 1893, určená „pre slovenské každodenné a opakujúce ľudové školy“ Obsahovala zemepis, dejepis Uhorska, ústavovedu, prírodopis, silozpyt a zdravovedu a podľa uhorskej učebnice Aladára Csizmadiu ju „slobodne sostavil“učiteľ Heribert Ertl. Kniha je zaujímavým priamym svedectvom o tom, čo a v akom jazyku sa mohli slovenskí žiaci v Uhorsku na konci 19. storočia učiť. Hlavný výklad je slovenský, slovenské názvy a odborné výrazy však veľmi často sprevádzajú maďarské ekvivalenty: „Zemepis –Földrajz“ „Kráľovstvo uhorské –A Magyar királyság“a podobne. Učebnica teda nie je dvojjazyčná v dnešnom zmysle slova; je to slovenská učebná kniha, do ktorej sa systematicky začleňuje maďarská terminológia. Hneď na začiatku zemepisu vysvetľuje žiakom, že Uhorsko je ich „drahá, milá vlasť“ pretože sa v ňom narodili, žijú a požívajú jeho dobrodenia. Súčasne však pri opise obyvateľstva otvorene uvádza, že okrem Maďarov žijú v krajine aj „inojazyčné národnosti“ medzi nimi Slováci, Nemci, Rumuni, Chorváti, Srbi a Rusíni. V oblasti severozápadných Karpát menuje medzi obyvateľmi Slovákov, Nemcov a Maďarov a v opise Veľkej uhorskej Dolnej zeme zaznamenáva aj Slovákov pri Körösi; v Békešskej stolici spomína Čabu a Sarvaš medzi veľmi ľudnatými mestami. Kniha vznikla v období, keď už od roku 1879 bola v ľudových školách povinná výučba maďarčiny, ale ešte pred Apponyiho školskými zákonmi z roku 1907. Aj preto je jej jazyková podoba taká výpovedná: zachytáva slovenské vyučovanie v uhorskom školskom systéme, v ktorom štát čoraz dôraznejšie presadzoval výučbu a znalosť maďarčiny. Zaujímavý je aj samotný dejepis. Začína konštatovaním, že územie Uhorska bolo „od pradávna bydliskom rozličných národov“ celý dejinný výklad je však zároveň podaný vo výrazne uhorskom vlasteneckom duchu. Práve v tom spočíva hodnota tejto starej učebnice: netreba do nej vkladať dnešné názory ani ju hodnotiť jedinou vetou. Stačí ju pozorne čítať. Ukazuje nám totiž, aký obraz Uhorska, jeho dejín, obyvateľstva, prírody i štátneho usporiadania dostával slovenský školák pred viac ako 130 rokmi –po slovensky, no so systematicky prítomnou maďarskou terminológiou. (oSlovMa-post)
ČABA BUDE OPÄŤ VOŇAŤ KLOBÁSOU – AJ SO SLOVENSKOU STOPOU
Od 22. do 25. októbra 2026 sa v Békešskej Čabe uskutoční už 29. Čabiansky klobásový festival (Csabai Kolbászfesztivál). V CsabaParku čakajú návštevníkov štyri dni gastronomických súťaží, kultúrnych programov a koncertov. Do viacerých súťaží sa už možno prihlásiť –súťažiť budú deti, stredoškoláci a vysokoškoláci i družstvá v medzinárodných súťažiach v príprave klobás. Dnešný veľký festival pritom vyrástol z oveľa komornejších začiatkov. Jeho myšlienka dostala konkrétnu podobu v roku 1996 a prvý ročník sa konal 24.–26. októbra 1997. Pôvodne počítali s päťdesiatimi súťažnými stolmi, napokon však klobásu pripravovalo 55 družstiev a do súťaže suchých klobás prihlásili 76 výrobkov. Program spájal tradičnú zabíjačku a gastronómiu s národopisom, folklórom a ľudovou hudbou. Slovenská komunita bola prítomná už pri prvom ročníku: národopisnú výstavu venovanú zabíjačkovým tradíciám umiestnili v D l k j k ltú úči k l j Č bi k á d t ý f lkló úb Z t k Dome slovenskej kultúry a v programe účinkoval aj Čabiansky národnostný folklórny súbor. Za takmer tri desaťročia sa z miestneho podujatia stal jeden z najznámejších gastronomických festivalov Maďarska. Pribudli veľké koncerty, turistické a komerčné programy i medzinárodné súťaže, jeho pôvodné jadro však zostalo zachované –spoločná príprava klobás, rodinné recepty a odovzdávanie skúseností medzi generáciami. Popri veľkom festivale si čabianski Slováci dlhodobo vytvárajú aj vlastný, komornejší priestor na nádvorí Domu slovenskej kultúry. Podujatia, ktoré sa v jednotlivých rokoch konajú pod rozličnými názvami –od slovenských klobásových súťaží po Čabiansky slovenský jarmok –spájajú prípravu klobás s miestnou slovenskou gastronómiou, piesňami, citerovou hudbou, folklórom a komunitným stretávaním. Tradícia sa odovzdáva aj ďalším generáciám: v januári 2026 pripravovali deti Slovenskej materskej školy v Békešskej Čabe spolu s členmi Slovenského klubu seniorov „slovenskú čabiansku klobásu“a prakticky sa oboznamovali s jej výrobou. Napokon sa dostávame k samotnej čabajke. Čabianska klobása v dnešnej podobe sa formovala koncom 19. storočia v osobitnom kultúrnom a gastronomickom prostredí Békešskej Čaby, ktoré po stáročia spoluvytvárali aj tunajší Slováci. Ich väzbu na klobásovú tradíciu podrobne zachytil čabiansky evanjelický farár a národopisec Gyula Dedinszky vo svojom základnom diele A csabai kolbász –Čabianska klbása. Preto by bolo nepresné označovať čabajku jednoducho za výlučne slovenský výrobok; rovnako nepresné by však bolo vynechať z jej dejín slovenskú tradíciu. Čabajka je produktom osobitého čabianskeho prostredia –a Slováci boli jednou z komunít, ktoré ho historicky formovali. Aj známy slogan „A csabai Csabán az igazi!“–Čabianska je pravá v Čabe! –tak môže pripomínať nielen mäso, papriku a dym, ale aj pamäť mesta, jeho rodín a kultúr, z ktorých vyrástla dnešná Békešská Čaba. (oSlovMa-post)
MOJA MILÁ MA ASI MILUJE ČI ASIMILUJE?
Slovenka-Neslovák či Slovák-Neslovenka. Ľúbia sa, vezmú sa, založia si rodinu. Lenže v akom jazyku sa budú doma rozprávať – aký jazyk odovzdajú svojim deťom? Môže sa celkom praktická voľba spoločného jazyka v zmiešanom manželstve postupne stať jedným z mechanizmov asimilácie? A musí sa ním stať? Láska neasimiluje. Rozhodujúce však môže byť, akým jazykom rodina žije a čo odovzdá ďalšej generácii. Zmiešané manželstvo Slováka s Maďarkou či Slovenky s Maďarom samo osebe neznamená vzdanie sa národnosti ani pôvodu. Spoločný život však potrebuje aj spoločný jazyk. Predstavme si modelovú situáciu: slovenský partner ovláda maďarčinu, jeho maďarská partnerka však po slovensky nevie. Maďarčina sa tak môže stať jazykom domácnosti bez jediného rozhodnutia „odteraz sa asimilujeme“Situácia nadobudne nový význam, keď sa narodí dieťa. Porovnávací výskum, do ktorého bolo zaradených 377 mladých ľudí vo veku 15– rokov z Maďarska, Rumunska, Chorvátska a Srbska, ukazuje, akú silnú pozíciu môže mať väčšinový jazyk aj v rodine. V skúmanej –ereprezentatívnej –kupine mladých z Maďarska patrilo pri komunikácii s otcom 87,8 percenta respondentov do kategórie prevažne alebo výlučne maďarskej jazykovej orientácie, pri komunikácii s matkou 83,7 percenta. Zmiešané manželstvo však nie je nijaký „automat na asimiláciu“Možný je aj opačný vývoj: pri aktívnom používaní oboch jazykov v rodine a podpore starých rodičov, školy či menšinovej komunity môže dieťa vyrastať dvojjazyčne. Rozhodujúca otázka teda neznie iba: kto si koho vzal? Oveľa zaujímavejšie je, čo sa deje so slovenčinou, keď sa zatvoria dvere domova. Celý článok prináša výsledky výskumov, porovnanie Dolnej zeme i širší pohľad na vzťah medzi zmiešaným manželstvom, rodinným jazykom a asimiláciou. (oSlovMa-post)
29. AUGUSTA 1944 VYPUKLO SLOVENSKÉ NÁRODNÉ POVSTANIE
Dvadsiaty deviaty august je štátnym sviatkom Slovenskej republiky – výročím Slovenského národného povstania. SNP bolo výsledkom niekoľkomesačných príprav domáceho protifašistického odboja a ozbrojené vystúpenie sa začalo 29. augusta 1944 v čase vstupu nemeckých okupačných vojsk na Slovensko. Večer vydal Ján Golian z Banskej Bystrice rozkaz na branný odpor armády. Centrom povstania sa stala Banská Bystrica a jeho hlavnou organizovanou ozbrojenou silou bola 1. československá armáda na Slovensku; popri nej bojovali partizánske jednotky. Politickým predstaviteľom povstania bola Slovenská národná rada, ktorá združovala hlavné prúdy domáceho protifašistického odboja. Povstalecké ozbrojené sily sa postavili proti nacistickému Nemecku a SNP bolo súčasťou širšieho európskeho protifašistického odporu. Povstalecká armáda utrpela v posledných októbrových dňoch 1944 vojenskú porážku, ozbrojený odpor sa však neskončil: časť vojakov a partizáni pokračovali v boji v horách. Nemeckú okupáciu a potláčanie povstania sprevádzali kruté represálie, masové vraždy civilného obyvateľstva a obnovenie deportácií Židov zo Slovenska. SNP sa tak zapísalo do dejín nielen ako vojenské vystúpenie, ale aj ako významný prejav odporu proti nacizmu a okupácii. Ukázalo, že časť slovenskej spoločnosti, armády a politického odboja sa v roku 1944 so zbraňou v ruke postavila proti nacistickému Nemecku a domácemu režimu, ktorý s ním spolupracoval. (oSlovMa-post)
OD ČABAJKY PO KULEN: CHUTE DOLNEJ ZEME
Nový článok portálu Kulpin.net o petrovskom kulene je dobrou príležitosťou pozrieť sa na klobásové tradície Slovákov na Dolnej zemi v širších súvislostiach. Čabianska, komlóšska, petrovský kulen či nadlacká klobása nie sú jedným výrobkom pod rozličnými názvami a dostupné pramene nám nedovoľujú hovoriť ani o jedinom spoločnom „slovenskom recepte“. Skôr sa pred nami črtá pestrá rodina príbuzných gastronomických tradícií, ktoré sa formovali v jednotlivých slovenských komunitách v konkrétnom dolnozemskom prostredí. V Báčskom Petrovci je takýmto výrobkom kulen –rubá klobása. Nenad Čanak v aktuálnom texte píše, že Slováci si kulen nepriniesli zo Slovenska ako hotový výrobok, ale po usadení vo Vojvodine prijali tamojšiu tradíciu a vytvorili si vlastný variant. Za jeden z jeho charakteristických znakov označuje rascu; pri petrovských receptúrach uvádza bravčové mäso, soľ, sladkú a štipľavú papriku, cesnak a rascu, v niektorých rodinách aj trochu cukru, a opisuje studené údenie a niekoľkomesačné zrenie. Tieto podrobnosti však treba pripísať autorovi: jeho článok je úryvkom z pripravovanej knihy a sám poukazuje na rozdiely medzi rodinnými receptúrami. Najznámejšou klobásovou tradíciou Slovákov v Maďarsku je nepochybne čabianska. Július Dedinský ju charakterizoval ako sýtočervenú, šťavnatú, mierne dymovú a trvanlivú bravčovú klobásu, v ktorej rozhodujúcu úlohu zohráva paprika. Ani tu však nenájdeme jediný tajný recept: pôvodná čabianska bola predovšetkým domácim výrobkom a jej výslednú chuť ovplyvňovali mäso a jeho tučnosť, množstvo a pomer korenín, spôsob údenia a skladovania i skúsenosti konkrétnej rodiny. Platilo teda jednoduché pravidlo: koľko domov, toľko klobás. Menej známa, no historicky nemenej zaujímavá je komlóšska klobása. Nemožno ju jednoducho považovať za čabajku vyrobenú u susedov. Staršie pramene dokladajú vlastnú miestnu tradíciu hrubej či letnej klobásy v Slovenskom Komlóši a neskoršie porovnania poukazujú na jej veľkú príbuznosť s čabianskou. Nie je to iba gastronomická minulosť: tradícia komlóšskej suchej klobásy žije dodnes. Osobitne zaujímavé je historické spojenie Komlóša s Nadlakom. 24. apríla 1803 prišli do Nadlaku prví slovenskí osadníci zo Slovenského Komlóša; ďalšie pramene dokladajú medzi osadníkmi aj Slovákov z Békešskej Čaby a Sarvaša. Nadlak sa postupne stal jedným z najvýznamnejších centier Slovákov v Rumunsku a výrazná klobásová tradícia sa tam zachovala dodnes. Historické sťahovanie ľudí z Komlóša, Čaby a Sarvaša do Nadlaku je teda doložené, neznamená to však automaticky, že máme doložený aj prenos konkrétneho receptu na nadlackú klobásu. Práve tu treba oddeľovať fakt od lákavej, no zatiaľ nedokázanej domnienky. Zaujímavé svedectvo o možnom šírení gastronomických poznatkov máme aj z južnej Dolnej zeme: jeden z neskorších prameňov, odvolávajúci sa na Dedinského, spája prenos receptov s intenzívnymi kontaktmi a korešpondenciou slovenských evanjelických farárov. Aj to však treba chápať ako interpretáciu možného mechanizmu šírenia, nie ako dokázaný rodokmeň jednotlivých klobás. Čaba, Komlóš, Petrovec a Nadlak nám tak ponúkajú gastronomickú mapu slovenských komunít Dolnej zeme. Opakujú sa na nej bravčové mäso, paprika, cesnak, rasca, údenie a zrenie, ich použitie a pomery sa však menia podľa miesta, obdobia i rodinnej tradície. Pramene tak namiesto jednej spoločnej „slovenskej klobásy“ ukazujú sieť príbuzných miestnych tradícií, ktoré vznikali, vyvíjali sa a zrejme sa aj vzájomne ovplyvňovali. A možno práve preto je klobása takým zaujímavým dokumentom dejín Dolnej zeme: v jej chuti sa zachovala nielen paprika a dym, ale aj putovanie ľudí, miestna skúsenosť a pamäť slovenských komunít. (oSlovMa-post)
MAĎARI V SNP: ZABUDNUTÍ BOJOVNÍCI A NEZABUDNUTÉ KRIVDY
Pri 82. výročí Slovenského národného povstania otvorili maďarskojazyčné médiá na Slovensku otázku, ktorá v slovenskom verejnom priestore zaznieva oveľa zriedkavejšie: ako SNP vnímajú Maďari na Slovensku? Rádio Patria sa o tom rozprávalo s historikom Attilom Simonom, riaditeľom Fórum inštitútu pre výskum menšín; rozhovor so Simonom pri príležitosti výročia priniesol aj portál Parameter. Patria vo svojej anotácii pripomína aj negatívnu pamäť na excesy partizánskych jednotiek. Pri porovnaní s odbornými a dobovými prameňmi sa však ukazuje podstatne zložitejší obraz. Samotný Simon vo svojej univerzitnej učebnici Szlovákia története 1918–45 charakterizuje SNP ako celonárodné protifašistické povstanie a medzi jeho účastníkmi uvádza približne 800 Maďarov. Historik István Janek je pri číslach opatrnejší: upozorňuje na chýbajúci základný výskum a počet Maďarov zapojených v prvej fáze po vypuknutí SNP odhaduje približne na 300 až 500; v ďalších mesiacoch pribúdali aj prebehlíci z maďarskej armády. Presný počet teda nepoznáme, pramene však dokladajú účasť stoviek Maďarov v protinacistickom odboji spojenom s Povstaním. Jednou z významných formácií bola Petőfiho partizánska skupina, ktorá mala v určitom období približne 300 príslušníkov. Väčšinu tvorili Maďari, bojovali v nej však aj príslušníci ďalších národností. Jej velenie neskôr prevzal József Fábry, rodák z Krásnohorského Podhradia, ktorého maďarské úrady počas vojny prenasledovali a ktorý po partizánskom výcviku bojoval proti nacistom. Po vojne sa ten istý Fábry postavil proti protimaďarským opatreniam v Československu. K ďalším maďarským účastníkom protifašistického odboja patril Sándor Nógrádi a jeho skupina. O účasti Maďarov v SNP sa pritom pri bežnom verejnom pripomínaní Povstania hovorí pomerne málo. To však nie je dôvod odmietnuť negatívne skúsenosti spojené s činnosťou niektorých partizánskych jednotiek. Historické pramene dokladajú aj zločiny a excesy partizánov voči civilnému obyvateľstvu. Pri našej kontrole sme však nenašli dostatočný podklad na tvrdenie, že počas SNP existovalo systematické, etnicky motivované partizánske násilie proti maďarským civilistom ako skupine. Jednotlivé zločiny konkrétnych partizánov preto nemožno pripisovať celému SNP, rovnako ako protifašistický charakter Povstania nesmie byť dôvodom na zamlčovanie zločinov, ktoré sa skutočne stali. Už počas SNP zároveň prijala Slovenská národná rada opatrenie, ktoré zasiahlo maďarskú menšinu: nariadením č. 6/1944 zo 6. septembra 1944 zrušila nemecké a maďarské školy všetkých kategórií a stupňov s výnimkou ľudových škôl zriadených do 6. októbra 1938. Obmedzenie sa týkalo aj používania maďarčiny a nemčiny pri bohoslužbách tam, kde boli tieto jazyky zavedené po uvedenom dátume. Dôležité je pritom nezlievať do jedného celku SNP roku 1944 a povojnové opatrenia rokov 1945–48. Sú medzi nimi politické a personálne súvislosti, nejde však o totožné historické javy. Povojnové opatrenia zasiahli veľkú časť Maďarov na Slovensku: mnohí stratili československé štátne občianstvo, obmedzené boli viaceré ich práva, nasledovali deportácie do českých krajín, výmena obyvateľstva, reslovakizácia a zásahy do maďarského školstva. Jednotlivé opatrenia však mali rozdielny právny základ, rozsah aj okruh dotknutých osôb a existovali aj zákonné výnimky. Práve tu sa dostávame k otázke, ktorú dnešná diskusia opäť otvára: prečo sa vo verejnom pripomínaní SNP tak málo hovorí o Maďaroch, ktorí spolu so Slovákmi a príslušníkmi ďalších národov bojovali proti nacizmu, zatiaľ čo v časti maďarského verejného diskurzu sa pri SNP dodnes pripomínajú aj partizánske excesy a protimaďarské opatrenia? Jednoduchá národná odpoveď by historickú skutočnosť skresľovala. V SNP proti nacizmu bojovali ľudia rôznych národností, medzi nimi stovky Maďarov; niektorí partizáni páchali zločiny; SNR prijala už počas Povstania aj opatrenie zasahujúce maďarskú menšinu a po vojne nasledovali ďalšie závažné protimaďarské opatrenia. Všetky tieto skutočnosti patria do spoločných dejín. Jednu z nich nemožno používať na vymazanie druhej. (oSlovMa-post)
29. AUGUSTA 1526 – PRED 500 ROKMI SA ODOHRALA BITKA PRI MOHÁČI
Dňa 29. augusta 1526 sa pri Moháči odohrala jedna z rozhodujúcich bitiek dejín Uhorska a strednej Európy. Vojsko uhorského a českého kráľa Ľudovíta II. Jagelovského sa stretlo s početnejšou armádou osmanského sultána Süleymana I. a utrpelo ťažkú porážku. Po porážke zahynul aj kráľ Ľudovít II.; v bitke zároveň padla významná časť svetskej a cirkevnej elity Uhorska. Jeho smrť bez potomka otvorila zápas o uhorský trón a následný politický a vojenský vývoj zásadne zmenil pomery v Uhorsku i celej strednej Európe. Vojsko Ľudovíta II. malo mnohonárodnostné zloženie a bojovali v ňom príslušníci rozličných etnických a krajinských spoločenstiev strednej Európy. Maďarské odborné zdroje medzi účastníkmi uvádzajú popri Maďaroch aj Chorvátov, Srbov, Slovákov, Čechov, Nemcov a Poliakov; pramene dokladajú aj české, moravské, poľské a nemecké pomocné či žoldnierske jednotky, hoci časť pripravovaných posíl na bojisko nedorazila. Bitka pri Moháči je preto súčasťou spoločných dejín obyvateľov a historických spoločenstiev Uhorska a významným medzníkom aj v dejinách územia dnešného Slovenska. Päťsto rokov po bitke je zároveň dôležité rozlišovať medzi jej bezprostredným výsledkom a dlhodobými následkami: Uhorsko sa 29. augusta 1526 nerozdelilo na tri časti. K neskoršiemu mocenskému a územnému rozdeleniu Uhorska viedli až ďalšie udalosti, zápas o uhorskú korunu a pokračujúca osmanská expanzia. Bitka pri Moháči sa tak stala jedným z najvýznamnejších medzníkov dejín Uhorska a strednej Európy. (oSlovMa-post)
29. AUGUSTA 1749 ZOMREL MATEJ BEL – „VEĽKÁ OZDOBA UHORSKA“, RODÁK Z OČOVEJ
Matej Bel (lat. Matthias Belius, maď. Bél Mátyás), rodák z Očovej, patril k významným osobnostiam vedeckého života Uhorska prvej polovice 18. storočia. Evanjelický duchovný, pedagóg, historik, geograf a polyhistor študoval v Halle, pôsobil v Banskej Bystrici a Bratislave, kde bol v rokoch 1714–1719 rektorom evanjelického lýcea a neskôr evanjelickým farárom. Jeho životným dielom sa stala Notitia Hungariae novae historico-geographica – rozsiahly historicko-geografický opis Uhorska podľa jednotlivých stolíc. Zachytávala prírodné pomery, sídla, obyvateľstvo a jeho zvyky, hospodárske pomery i dejiny jednotlivých stolíc; významnou súčasťou diela boli mapy Samuela Mikovíniho. Za Belovho života vyšla tlačou iba časť rozsiahleho plánovaného diela a značná časť stoličných opisov zostala v rukopise. Belovo vedecké dedičstvo pritom nie je iba uzavretou kapitolou dejín. Od roku 2011 vychádza kritická edícia dovtedy nevydaných stoličných opisov a v júli 2026 vyšiel už jej deviaty zväzok, ktorý po prvý raz v spoľahlivej kritickej podobe sprístupňuje opisy Bihar, Krasznej, Stredného Solnoku a oblasti Kőváru. Takmer tri storočia po Belovej smrti sa tak odbornej verejnosti sprístupňujú ďalšie časti jeho rozsiahlej rukopisnej pozostalosti. Matej Bel zomrel 29. augusta 1749 a po smrti sa s jeho menom spojilo označenie Magnum decus Hungariae –„Veľká ozdoba Uhorska“. Význam jeho diela pre poznávanie dejín niekdajšieho Uhorska dokladá aj skutočnosť, že jeho rukopisná pozostalosť je predmetom výskumu a kritického vydávania dodnes. (oSlovMa-post)
IMRICH FUHL PRE TASR O ZAČIATKOCH MAGYAROVEJ VLÁDY: ATMOSFÉRA JE UVOĽNENEJŠIA, NA HLBŠIE ZMENY JE EŠTE PRISKORO
Tlačová agentúra Slovenskej republiky (TASR) 28. augusta 2026 priniesla pohľad na prvých sto dní vlády strany Tisza premiéra Pétera Magyara očami Slováka v Maďarsku. Jej budapeštiansky spravodajca Ladislav Vallach oslovil Imricha Fuhla, zakladateľa a redaktora nezávislého portálu slovenskej národnosti v Maďarsku oslovma.hu. Podľa Imricha Fuhla sa každodenný život Slovákov v Maďarsku za taký krátky čas výraznejšie zmeniť nemohol. Za potešiteľnú však považuje celkovo uvoľnenejšiu spoločenskú atmosféru, okrem iného bez nepríjemných prejavov štátnej propagandy. Skutočný význam politickej zmeny bude podľa neho možné posúdiť až s väčším časovým odstupom a predovšetkým podľa konkrétnych výsledkov. Zo štrukturálnych zmien vo vládnej starostlivosti o národnosti Imrich Fuhl vyzdvihol vymenovanie mladého dolnozemského Slováka, rodáka zo Sarvaša Juraja Rágyanszkého, za námestníka štátneho tajomníka pre záležitosti oficiálne uznaných národností v Maďarsku na Ministerstve pre spoločenské vzťahy a kultúru. Rágyanszki predtým pôsobil ako univerzitný pedagogický asistent, riaditeľ Budapeštianskeho slovenského odborného kolégia a predseda výchovno-vzdelávacieho výboru Celoštátnej slovenskej samosprávy v Maďarsku. Imrich Fuhl zároveň pre TASR zdôraznil, že nemôže a ani nechce hovoriť v mene všetkých Slovákov v Maďarsku. Formuluje iba svoj vlastný názor, ktorý vychádza z desaťročí osobných i profesijných skúseností s národnostným životom a z dlhodobého sledovania diania v tejto oblasti. Podľa jeho skúseností politické správanie Slovákov v Maďarsku sa výraznejšie nelíši od politického správania väčšinovej spoločnosti. Považuje to za prirodzené, pretože ich politické postoje formujú rovnaké hospodárske, sociálne, kultúrne a spoločenské okolnosti ako postoje ostatných občanov krajiny. Národnostný aspekt má pritom na volebné a politické preferencie Slovákov čoraz menší vplyv, čo podľa Imricha Fuhla súvisí aj s pokročilým stupňom jazykovej a kultúrnej asimilácie. Ani význam zmeny vlády preto z národnostného hľadiska nepreceňuje. Po niekoľkých mesiacoch Magyarovej vlády možno podľa Imricha Fuhla zatiaľ pozorovať skôr zmenu politického tónu a rétoriky než hlboké systémové zmeny, hoci tie sa podľa neho časom môžu dostaviť. Objavili sa signály väčšieho dôrazu na dialóg s národnosťami, transparentnosť financovania a možné úpravy systému národnostného zastúpenia. Na konštatovanie zásadného obratu v národnostnej politike je však podľa Imricha Fuhla ešte priskoro. Namieste sú preto skôr opatrné, hoci oprávnené očakávania. (oSlovMa-post)
SLOVÁCI ZA HRANICAMI V NOVEJ VLÁDNEJ SPRÁVE: MAĎARSKO VEDIE V OBJEME PODPORY, NAJMÄ VĎAKA MIMORIADNEJ INVESTÍCII V BUDAPEŠTI
V plnom znení aj s prílohami je už k dispozícii nová vládna správa o Slovákoch žijúcich v zahraničí. Prináša širší obraz slovenského zahraničia, štátnej podpory i plánov na rok 2027. Osobitne sme sa pozreli na Slovákov v Maďarsku a na ďalšie dve tradičné dolnozemské slovenské komunity – Srbsku a Rumunsku. V plnom znení vrátane príloh je už k dispozícii Správa za rok 2025 o štátnej politike vo vzťahu k Slovákom žijúcim v zahraničí a o poskytnutej štátnej podpore spolu s programom štátnej politiky na rok 2027. Materiál predložila predsedníčka Úradu pre Slovákov žijúcich v zahraničí (ÚSŽZ), zaevidovaný bol 20. augusta 2026 a vláda ho na svojej 151. schôdzi schválila ako šiesty bod rokovania. Oficiálny vládny portál uvádza výsledok „Schválený“ uznesenie č. 330/2026. Správa zachytáva veľmi rôznorodý svet Slovákov za hranicami – od historických slovenských komunít v susedných a okolitých štátoch cez staršie vysťahovalecké komunity a ich potomkov až po novšie migračné vlny v západnej Európe a ďalších častiach sveta. Pri údajoch o počte Slovákov však treba byť opatrný, pretože jednotlivé štáty používajú rozdielne metodiky a údaje pochádzajú z rôznych sčítaní a evidencií. Súhrn dostupných oficiálnych údajov hovorí o viac ako 1,12 milióna osobách, zatiaľ čo odhady počtu Slovákov a ľudí slovenského pôvodu dosahujú približne 1,81 milióna. Výrazné rozdiely medzi oficiálnymi štatistikami a odhadmi súvisia aj s početnými generáciami potomkov slovenských vysťahovalcov a s rozdielnym spôsobom zisťovania národnosti či pôvodu v jednotlivých štátoch. Významnú časť správy tvorí štátna podpora krajanských aktivít. ÚSŽZ v roku 2025 prijal 970 žiadostí s celkovou požadovanou sumou takmer 7,98 milióna eur a podporil 614 projektov z 25 krajín sumou približne 3,6 milióna eur. Nejde pritom o peniaze „poslané jednotlivým krajinám“ale o podporu konkrétnych krajanských projektov a ich realizátorov. Z pohľadu Slovákov na Dolnej zemi sú mimoriadne zaujímavé údaje o projektoch v Maďarsku, Srbsku a Rumunsku. Na projekty Slovákov v Maďarsku pripadla najvyššia celková suma spomedzi jednotlivých krajín – 767 281 eur na 78 projektov. Toto prvenstvo však treba vnímať v správnom kontexte: až 1,5 milióna eur, teda takmer 85 percent celej sumy, predstavuje mimoriadna dotácia na rekonštrukciu bývalého slovenského evanjelického kostola na Rákócziho triede v Budapešti, kde má vzniknúť Slovenské kultúrne stredisko. Po odpočítaní tejto mimoriadnej položky zostáva 267 281 eur; ide o náš prepočet z publikovaných údajov. Prvé miesto Maďarska teda neznamená, že desiatky bežných projektov tamojších Slovákov získali násobne viac prostriedkov ako projekty v ostatných krajinách –ýsledné poradie zásadným spôsobom ovplyvnila jedna veľká investícia. Budapeštiansky projekt má dlhšiu históriu a podporujú ho Slovensko aj Maďarsko. Jeho politické počiatky siahajú do mája 2018, keď sa v Malom Kereši vtedajší predsedovia parlamentov László Kövér a Andrej Danko dohodli na obnove bývalého slovenského evanjelického kostola pre potreby Slovenského kultúrneho strediska. Maďarská vláda poskytla Celoštátnej slovenskej samospráve v Maďarsku v roku 2020 765 miliónov forintov na kúpu objektu a v roku 2021 ďalších 1,4 miliardy forintov na prvé dve etapy rekonštrukcie. Slovenská republika v roku 2021 podporila prvú fázu obnovy sumou 2 milióny eur. V budúcom stredisku majú nájsť spoločný domov Ústav kultúry Slovákov v Maďarsku, Knižnica a dokumentačné centrum Slovákov v Maďarsku, Slovenské divadlo Vertigo a redakcia Ľudových novín; počíta sa aj s Múzeom Slovákov v Maďarsku, ekumenickou kaplnkou a priestormi pre slovenské spolky a kultúrne skupiny. Prvenstvo Maďarska v dotačnom rebríčku za rok 2025 preto treba vnímať v správnom kontexte: rozhodujúcu časť sumy netvorí bežná podpora desiatok projektov, ale mimoriadna investícia do budúceho spoločného centra kultúrneho a inštitucionálneho života Slovákov v Maďarsku. Srbsko: najviac podporených projektov – Srbsku podporil ÚSŽZ 217 projektov v celkovej hodnote 511 530 eur. Počtom projektov tak Srbsko výrazne vyniká – predstavujú viac ako tretinu zo všetkých 614 projektov podporených v 25 krajinách. Samotný počet projektov však nemožno automaticky považovať za meradlo veľkosti alebo vitality komunity, keďže závisí aj od štruktúry krajanských organizácií, charakteru projektov a spôsobu využívania dotačného systému. Možno však konštatovať, že vojvodinskí Slováci boli v dotačnom systéme ÚSŽZ v roku 2025 zastúpení mimoriadne vysokým počtom podporených projektov. Rumunsko: 46 projektov za 166 530 eur – Rumunsku bolo podporených 46 projektov v celkovej hodnote 166 530 eur. Spolu so Slovákmi v Maďarsku a Srbsku patria aj Slováci v Rumunsku k tradičným dolnozemským slovenským komunitám, pričom dotačné údaje zachytávajú iba jednu časť ich komunitného života. Na projekty Slovákov v Maďarsku, Srbsku a Rumunsku spolu pripadlo 2 445 341 eur, teda približne dve tretiny celkového objemu podpory ÚSŽZ v roku 2025. Aj tento pomer však zásadne ovplyvňuje 1,5-miliónová mimoriadna investícia v Budapešti; bez nej by na projekty v týchto troch krajinách spolu pripadlo 945 341 eur. Správa sa však nepozerá iba dozadu. Jej súčasťou je aj program štátnej politiky vo vzťahu k Slovákom žijúcim v zahraničí na rok 2027, takže popri bilancii prináša aj smerovanie ďalšej krajanskej politiky. Širší význam dokumentu spočíva práve v tom, že slovenské zahraničie dnes netvorí jeden homogénny svet: zahàňa historické národnostné komunity, staršie vysťahovalecké generácie a ich potomkov i novú emigráciu. Štátna politika preto musí reagovať na veľmi rozdielne potreby – od zachovania materinského jazyka, kultúrneho dedičstva a inštitucionálneho zázemia tradičných komunít až po udržiavanie vzťahov s novšími slovenskými komunitami rozptýlenými po Európe a ďalších častiach sveta. V prípade Slovákov v Maďarsku zostáva jednou z najvýraznejších investícií budovanie Slovenského kultúrneho strediska v Budapešti; údaje zo Srbska a Rumunska zasa ukazujú výrazné zastúpenie tradičných dolnozemských komunít v dotačnom systéme ÚSŽZ. (oSlovMa-post)
VEĽKÝ BÁNHEDEŠ: MEDZINÁRODNÝ I DOLNOZEMSKÝ ROZMER VÝTVARNÉHO SYMPÓZIA
Veľký Bánhedeš sa už po piaty raz stal miestom stretnutia slovenských výtvarníkov z viacerých krajín. Piate medzinárodné slovenské výtvarné sympózium sa konalo od 15. do 23. augusta 2026, spojilo šestnásť výtvarníkov zo Slovenska, Maďarska, Srbska a Rumunska a vyvrcholilo záverečnou výstavou diel, ktoré vznikli počas spoločného tvorivého pobytu. oSlovMa-video: Prinášame niekoľko krátkych videozáznamov z otvorenia záverečnej výstavy. Sympózium usporiadala Slovenská samospráva vo Veľkom Bánhedeši, gestorom výtvarného tábora bol Anton Paulik, parlamentný hovorca Slovákov v Maďarsku, a vedúcim sympózia Vladimír Valentík, výtvarný teoretik a kritik zo Srbska. Tohtoročné stretnutie malo výrazný medzinárodný i dolnozemský rozmer. Účastníkov počas deviatich dní spájala nielen spoločná tvorba, ale aj slovenský jazyk a záujem o kultúru Slovákov žijúcich v jednotlivých krajinách. Zo Slovenska prišli Katarína Molnárová, Alena Adamíková, Zuzana Bobovská, Miroslava Cabanová, Ján Huňady, Fero Pluška, Danica Pružincová a Ingrid Susková, zo Srbska Ján Agarský, Vinona Dudok, Michal Ďurovka, Danijela Marko a Rastislav Škulec, z Rumunska Anka Hekkelová a Maria Štefanková, pričom Slovákov v Maďarsku zastupovala Anikó Dutkonová. Bánhedešské podujatie pritom nebolo iba tvorivým pobytom. Od svojho vzniku kladie dôraz na používanie slovenčiny, upevňovanie slovenskej identity, spoznávanie kultúry dolnozemských Slovákov a budovanie kontaktov medzi slovenskými komunitami v jednotlivých krajinách. Umelcom zo Slovenska približuje slovenské prostredie Dolnej zeme, miestnemu publiku zasa súčasné slovenské výtvarné umenie. Účasť tvorcov zo Srbska a Rumunska zároveň rozšírila priestor na vzájomné spoznávanie a spoluprácu. Za päť rokov sa tak vo Veľkom Bánhedeši vytvorila pozoruhodná tradícia: miestna slovenská komunita pravidelne privádza na jedno miesto výtvarníkov zo Slovenska i slovenských komunít v ďalších krajinách. Výsledkom sú nielen nové diela, ale aj osobné a profesionálne väzby presahujúce štátne hranice. (oSlovMa-post)
M A G Y A R U L
TÖBB MINT 8000 KÖVETŐ – KÖSZÖNJÜK!
Az oslovma.hu portál Facebook-oldalának követőtábora átlépte a 8000 főt. Számunkra ez örömteli mérföldkő, de önmagában nem a szám a legfontosabb. Sokkal többet jelent, hogy az oslovma.hu az évek során nemcsak a magyarországi szlovákok életéről szóló hírek, cikkek, fényképek, rövid videók és történelmi anyagok közlésének fóruma lett, hanem olyan forrássá is vált, amelyre más médiumok, szakmai kiadványok és a külhoni szlováksággal foglalkozó publikációk is hivatkoznak. Az oldal anyagaira tudományos és szakmai munkákban, bibliográfiákban, szlovák és magyar sajtócikkekben, valamint a külföldön élő szlovákokkal foglalkozó kiadványokban is találunk hivatkozásokat. Másutt az oslovma.hu-t önállóan is a magyarországi szlovákság független szlovák portáljaként mutatják be, cikkeit, fényképeit és archív anyagait pedig háttéranyagként vagy dokumentációs forrásként használják. Az egyik legfrissebb és legszemléletesebb példa a TASR Szlovák Távirati Iroda: 2026. augusztus 28-i tudósításában Fuhl Imrét a magyarországi szlovák kisebbség független portálja, az oslovma.hu szerkesztőjeként és alapítójaként mutatta be, és idézte a magyarországi szlovákok helyzetéről adott értékelését. Az évek során sok hasonló hivatkozás, idézet és említés gyűlt össze – sajtótermékekben, külhoni és szakmai kiadványokban, tanulmányokban és bibliográfiákban. Éppen ezt tartjuk fontosnak: hogy a közösségünk számára létrehozott információk, fényképek, dokumentumok és írások ne maradjanak egyetlen honlap keretei között, hanem később is visszakereshetők, idézhetők és felhasználhatók legyenek további kutatásokhoz, illetve tágabb szlovák és szlovák–magyar összefüggések feltárásához. Mindez annál is figyelemre méltóbb, mert az oslovma.hu mögött nem több szerkesztőből, fotósból és technikai munkatársból álló hivatásos stáb dolgozik. A portál kezdettől fogva szinte kizárólag egyetlen ember, Fuhl Imre kezdeményezésére és mindennapi munkájára épül: ő hozta létre, vezeti és szerkeszti az oldalt. A Slovenské národné noviny már 2014-ben önálló írást szentelt Fuhl Imrének és az oslovma.hu-nak a sokatmondó „Sám urobí to, čo redakcia” címmel – magyarul körülbelül: „Egyedül elvégzi egy szerkesztőség munkáját.” A cikk a független szlovák portál alapítójaként, működtetőjeként és szerkesztőjeként mutatta be. Az aktuális hírek és publicisztikai írások mellett folyamatosan bővül a portál fotóarchívuma és az oSlovMa-Könyvtár, gyarapodnak a történelmi dokumentumok és a videók, emellett rendszeresen készül szlovák és magyar sajtószemle is. A portál elsősorban a magyarországi szlovákokhoz szól, de a világ más részein élő szlovákokhoz és a szlovákiai olvasókhoz is, valamint mindenkihez, akit érdekel a magyarországi szlovák közösség múltja, jelene és jövője. Az oslovma.hu Facebook-oldalán naponta többször is híreket, cikkeket, fényképeket és rövid videókat teszünk közzé, felidézzük történelmünket és jeles személyiségeinket, figyelemmel kísérjük kulturális, oktatási, nemzetiségi és közéleti eseményeinket, a szlovák önkormányzatok, települések és szervezetek életét, és a tágabb szlovák–magyar összefüggésekkel is foglalkozunk. A több mint 8000 követőt ezért nem az öndicséret okának tekintjük, hanem annak visszajelzéseként, hogy ezek a témák sokakat érdekelnek, és hogy egy gyakorlatilag egyszemélyes kezdeményezésnek is lehet tartós információs és dokumentációs értéke. Mintegy egy hónapja a Facebookon saját szerkesztőségi tartalmainkat új formában, „oSlovMa-post” megjelöléssel is közzétesszük. Most pedig Öntől kérdezzük: Hogy tetszenek az oSlovMa-posztjaink? Miből látna szívesen többet – történelmi témákból, aktuális eseményekből, fényképekből, személyiségekről szóló írásokból, a magyarországi szlovák települések életéből vagy szlovák–magyar témákból? Írja meg nekünk hozzászólásban! Köszönjük, hogy velünk tart! (#oSlovMa-post)
AZ OSLOVMA.HU PORTÁL A NAPI HÍREKTŐL AZ ÉLŐ ARCHÍVUMIG
A közösségi média elsősorban az azonnali visszajelzést mutatja. Egy internetes portálnál azonban egy másik kérdés is érdekes: mi az, ami hetek, hónapok vagy akár évek múltán is elérhető, visszakereshető és használható marad? Amikor átnéztük az oslovma.hu portál 2025 októbere és 2026 szeptembere közötti technikai webstatisztikáját, kevésbé maguk a számok, inkább a mögöttük kirajzolódó tendenciák érdekeltek bennünket. Az oslovma.hu a magyarországi szlovákság független szlovák portálja, amely hosszú ideje közöl híreket, publicisztikai írásokat, fényképeket, videókat, történelmi anyagokat és dokumentumokat a magyarországi szlovákok életéről. Figyelemmel kíséri a kulturális, oktatási, nemzetiségi és közéleti eseményeket, a szlovák önkormányzatok, települések, szervezetek és személyiségek tevékenységét, valamint a tágabb szlovák–magyar összefüggéseket is. Az aktuális tartalmak mellett folyamatosan bővül a portál fotóarchívuma, az oSlovMa-Könyvtár, valamint a régebbi írások és dokumentumok gyűjteménye. A vizsgált időszakban a technikai webstatisztika több mint 1,37 millió látogatást és mintegy 7,82 millió oldalmegtekintést rögzített. Ezeket az adatokat nem szabad sem az egyedi olvasók számával, sem az elolvasott cikkek számával azonosítani – technikai webstatisztikáról van szó. Maguknál a nagy számoknál ezért fontosabb, hogy a portál használata a teljes vizsgált időszakban jelen volt, és nem egyetlen rövid időszak kiugró adatáról beszélünk. Érdekesek a technikai hivatkozási kimutatások is. Ezekben újra és újra megjelennek régebbi anyagok webcímei, például a Petőfi pochádzal z číro slovenskej rodiny (Petőfi tisztán szlovák családból származott), az Exkurz do pamäti presídlenca z Maďarska (Kirándulás egy Magyarországról áttelepített ember emlékezetébe) vagy a Poznámky k demografii Slovákov v Maďarsku (Jegyzetek a magyarországi szlovákok demográfiájához) című írások. A hivatkozási statisztikákból nem állapítható meg e cikkek pontos olvasottsága, és nem készíthető belőlük megbízható toplista sem. Azt azonban mutatják, hogy korábban közzétett anyagok is megjelennek a web aktuális technikai kimutatásaiban. Ezek között feltűnően sok a történelmi, nemzetiségi, alföldi szlovák, illetve szlovák–magyar vonatkozású téma. Ez szorosan összefügg az oslovma.hu portál egyik alapvető céljával. Nemcsak a mindennapi eseményeket szeretnénk rögzíteni, hanem lehetőségeinkhez mérten olyan tartalmakat is létrehozni és megőrizni, amelyekhez hónapokkal vagy akár évekkel később is érdemes visszatérni. Lehet ez történelmi dokumentum, fénykép, interjú, régebbi cikk, egy személyiségről vagy településről szóló írás, illetve valamely tágabb szlovák–magyar összefüggést bemutató anyag. Egy aktuális hír természetesen elsősorban a megjelenése idején fontos. Egy fénykép, dokumentum vagy alaposabban feldolgozott írás azonban jóval később is hasznos lehet – amikor valaki rákeres, további munkához szüksége van rá, vagy egy másik anyagon keresztül talál el hozzá. Ha sikerül elérni, hogy az ilyen tartalom később is elérhető, visszakereshető és használható maradjon, ezt fontosabbnak tartjuk maguknál a statisztikai számoknál. Talán éppen ebben rejlik a portál és archívumának egyik legfontosabb értéke. Ön mely témákhoz vagy régebbi anyagokhoz tér vissza legszívesebben az oslovma.hu-n? (#oSlovMa-post)
1977. SZEPTEMBER 16-ÁN CSEHSZLOVÁKIA ÉS MAGYARORSZÁG MEGÁLLAPODOTT A KÖZÖS VÍZLÉPCSŐRENDSZERRŐL – MEGÉPÍTI-E MAGYARORSZÁG VÉGÜL AZ „ÚJ NAGYMAROST”?
A Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszert Csehszlovákia és Magyarország nagyszabású közös dunai beruházásának szánták. A két ország pontosan 1977. szeptember 16-án írta alá a megépítéséről és üzemeltetéséről szóló szerződést. A rendszer elsősorban villamosenergia-termelést, árvízvédelmet és a hajózás feltételeinek javítását szolgálta volna. Az együttműködés jelképének szánt beruházás azonban fokozatosan a csehszlovák–magyar, majd a szlovák–magyar kapcsolatok egyik legsúlyosabb vitájává vált. Az 1980-as években Magyarországon egyre erősödtek a beruházás gazdasági indokoltságával, mindenekelőtt pedig környezeti hatásaival kapcsolatos kétségek. A Bős–Nagymaros elleni tiltakozás egyúttal túlnőtt a szakmai környezetvédelmi vita keretein, és a kommunista rendszer utolsó éveiben a formálódó magyar civil ellenzék egyik jelentős témájává vált. 1989-ben Magyarország előbb felfüggesztette a munkálatokat, később pedig lemondott azok folytatásáról. Csehszlovákia ezzel szemben az érvényes államközi szerződésre, a már megvalósított beruházásokra, valamint a rendszer energetikai, hajózási és árvízvédelmi jelentőségére hivatkozott. Az ökológiai és műszaki kérdés így mindinkább politikai és államközi konfliktussá alakult. A sikertelen tárgyalások után Csehszlovákia az úgynevezett C variáns megvalósításához folyamodott. A megoldást 1992 októberében helyezte üzembe; ennek alapját a Duna Dunacsúnnál (Čunovo) történő elrekesztése és a rendszer már megépült csehszlovákiai részének hasznosítása jelentette. Az önálló Szlovákia létrejötte után a vitát a Szlovák Köztársaság örökölte meg, majd 1993-ban Szlovákia és Magyarország a hágai Nemzetközi Bíróság elé terjesztette az ügyet. Az 1997. szeptember 25-én kihirdetett ítéletet nem lehet az egyik fél egyszerű győzelmeként értelmezni. A bíróság mindkét állam esetében megállapította a jogi kötelezettségek megsértését. Magyarország nem volt jogosult a szerződésből rá háruló munkálatok felfüggesztésére, majd feladására. Csehszlovákia előkészíthette a C variánst, de 1992 októberében nem volt jogosult annak egyoldalú üzembe helyezésére. A szerződés megszüntetéséről szóló magyar értesítés jogilag nem szüntette meg az 1977-es szerződést; az hatályban maradt, Szlovákia pedig Csehszlovákia utódállamaként annak szerződő felévé vált. A bíróság egyúttal arra szólította fel a két országot, hogy jóhiszeműen tárgyaljanak, és vegyék figyelembe a környezetvédelem új követelményeit is. Kevésbé ismert, hogy Magyarországon sem volt, és ma sincs egységes álláspont a vízlépcsőkkel kapcsolatban. A beruházás ellenzői mellett vízügyi szakemberek, mérnökök, később pedig a Reális Zöldek Klub is más megközelítést képviselt. Elutasították azt a felfogást, hogy a természetvédelem szükségképpen a duzzasztóművek és más műszaki beavatkozások elutasítását jelenti. A folyó komplex kezelését szorgalmazták, amely a természet és a vízkészletek védelmét a vízvisszatartással, az árvízvédelemmel, az aszály következményeinek kezelésével, a hajózással és az energiatermeléssel kapcsolná össze. Nagymaros leállítását hibának tartották, és hosszú ideje szorgalmazzák a Duna hasznosításáról szóló szakmai vita újranyitását. Álláspontjuk azonban a magyar szakmai és politikai vita egyik oldalát képviseli, nem pedig általánosan elfogadott környezetvédelmi következtetés. Ebben is kereshető annak egyik oka, miért olyan nehéz Bős–Nagymarost évtizedek múltán is teljesen elválasztani a politikától. Magyarországon a beruházás elleni tiltakozás a szocializmus utolsó éveiben összekapcsolódott a politikai átalakulással, így Nagymaros meg nem építése a hidrológiai és energetikai kérdéseken messze túlmutató jelentőséget kapott. Szlovák oldalon Bős fokozatosan a hatalmas beruházás befejezésének, valamint a csehszlovák, később a szlovák érdekek védelmének jelképévé vált. A helyzet azonban sohasem volt egyszerűen „a magyarok ellene, a szlovákok mellette”: Szlovákiában is voltak környezetvédelmi bírálói a beruházásnak, Magyarországon pedig támogatói a folyón végrehajtott műszaki beavatkozásoknak. Ma pedig ennek a csaknem ötvenéves történetnek egy váratlan új fejezete nyílik meg. 2026 nyarán rendkívül alacsony vízhozamokat mértek a Dunán. A magyar vízügyi igazgatás, az OVF augusztus 1-jén közölte, hogy a folyó természetes vízhozama minden addig mért értéknél alacsonyabb volt. Egy figyelemre méltó különbségre is rámutatott: míg Ausztriában több duzzasztómű működik, a Duna magyarországi szakaszán nincs olyan vízlépcső, amely vízbő időszakokban lehetővé tenné a víz visszatartását, majd szabályozott hasznosítását. Az OVF ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ilyen létesítmények nem képesek „vizet teremteni”; a rendkívül alacsony vízállások alapvető oka a vízgyűjtő csapadékhiánya és az ebből következő alacsony természetes vízhozam. Az alacsony vízállásnak nagyon is kézzelfogható következményei lettek. 2026-ban a megfelelő mennyiségű hűtővíz biztosításának nehézségei miatt többször korlátozni kellett a Paksi Atomerőmű termelését. A magyar kormány ezért augusztus 12-én egy fenékküszöb megépítéséről döntött, amely rekordalacsony vízállás esetén mintegy fél méterrel emelheti meg a vízszintet. Elkészültéig rendkívüli ideiglenes megoldással is számolnak: két uszály kijelölt helyen történő elsüllyesztésével ideiglenesen megemelnék az erőműnél a vízszintet. A kormányzati ütemterv szerint a fenékküszöb építése már megkezdődött, a teljes beavatkozás befejezését pedig 2026. november végére tervezik. Mindez egészen új összefüggésbe helyezi a régi vitát. Megépíti-e tehát Magyarország végül az „új Nagymarost”? Erre egyelőre nem lehet igennel válaszolni. Az ellenőrzött hivatalos forrásokban nem találtunk jóváhagyott új nagy dunai vízlépcsőtervet, sem az eredeti nagymarosi beruházás újraindítására utaló döntést. 2026 azonban megmutatta, hogy a vízvisszatartás, a vízszint szabályozása, az aszály, az energiabiztonság és a klímaalkalmazkodás már nem csupán egy történelmi vita részei. Az OVF maga állapította meg, hogy a Duna magyarországi szakaszán nincs olyan vízlépcső, amely lehetővé tenné a víz visszatartását és későbbi szabályozott hasznosítását. Egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy önmagában a folyó felduzzasztása nem oldja meg a klímaváltozással összefüggő vízhiányt. Így évtizedek múltán, egészen más körülmények között ismét felmerül a kérdés, amelyet a magyar vízügyi szakemberek egy része és a Reális Zöldek is feltettek: képes lesz-e Magyarország az egyre szélsőségesebb vízjárási viszonyok között további műszaki, esetleg duzzasztási beavatkozások nélkül hosszú távon gazdálkodni a Duna vizével? A választ ma még nem ismerjük. A közös vízlépcsőrendszer, amelyet Csehszlovákia és Magyarország együttműködésének szántak, végül kapcsolatuk egyik legsúlyosabb vitájává vált. A Duna ma mindkét országot új kérdések elé állítja. (oSlovMa-post)
https://www.icj-cij.org/case/92
MIT TUDUNK A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉS A SZLÁVOK TALÁLKOZÁSÁRÓL – ÉS MIT NEM TUDUNK?
Kollai István 2013. szeptember 8-án a .týždeň folyóiratban megjelent Uhorský kód: Stretnutie Maďarov a Slovanov című írásában nem egy újabb nemzeti legendát kínált, hanem tudásunk határaira figyelmeztetett. Alapgondolata ma is lényeges: a honfoglaló magyarok Kárpát-medencébe érkezése hitelesen nem írható le sem előre megkötött nagy szláv–magyar szövetségként, sem egyetlen összefüggő, mindenütt azonos módon lezajló pusztításként. A korabeli híradások rövidek és hiányosak, ráadásul gyakran a vizsgált területen kívül keletkeztek. A magyarok megtelepedésének folyamata általában a 895 és 900 közötti évekre tehető; 900-ra már uralmuk alá vonták a Dunától nyugatra fekvő, keleti frank fennhatóságú pannóniai területeket. A 902. évhez kapcsolódó bejegyzés a magyarokkal vívott moráviai háborút említi, tömör latin szövege azonban többféleképpen értelmezhető, és önmagában nem árulja el, mikor, hol és milyen módon szűnt meg végleg a morva hatalom. Olyan korabeli forrásunk sincs, amely alapján egy 901. évi magyar hadjáratot biztonsággal közvetlenül Nyitrához köthetnénk. Sokkal szilárdabban adatolható a bajor sereg súlyos veresége 907. július 4-én a forrásban Brezalauspurc néven említett helyen. A történészek többsége ezt a mai Pozsony térségével azonosítja, de más helyszínt is javasoltak; a források magát az ütközetet és a bajor elit nagy veszteségeit igazolják, nem pedig mindazokat a részleteket, amelyekkel a jóval későbbi elbeszélések kiegészítették a történetet. Óvatosan kell olvasnunk a hagyományosan Nesztor-krónikaként emlegetett óorosz Régmúlt idők elbeszélését is: a mű csak a 12. század elején keletkezett, ezért nem tekinthető a 900 körüli eseményekről szóló kortárs beszámolónak. Elbeszélése szerint a magyarok elűzték a „volohokat”, letelepedtek a szlávok között, és uralmuk alá hajtották őket; az azonban máig értelmezés tárgya, hogy kiket jelölt pontosan a „voloh” név. Ez a szöveg tehát nem bizonyítja a terület békés átadását, de egyetlen nagy pusztító háborút sem ír le. Hasonló körültekintést igényel Theotmar salzburgi érsek 900-ban kelt levele: éles egyházpolitikai vitát és a magyarokkal fenntartott kapcsolatokról szóló kölcsönös vádakat örökít meg. Fontos forrás a szövetségekről és a kulturális érintkezésről, de nem közvetlen bizonyíték arra, hogy Cirill és Metód tanítványainak elűzése után pogányság terjedt volna a morvák között. A találkozás legmaradandóbb nyomát a nyelv őrizte meg: a régi magyar nyelv számos szláv eredetű szava kapcsolódik a mindennapi élethez, a gazdálkodáshoz, a kereszténységhez és az igazgatáshoz. A nyelv azonban önmagában nem mondja meg, melyik szláv közösségtől származnak az egyes szavak, és azt sem, milyen társadalmi helyzetben éltek az ezeket a szavakat használó emberek. Az írott források, a régészet és a nyelvtudomány együttesen hosszan tartó érintkezésről, együttélésről és kölcsönös kulturális hatásról tanúskodnak, de nem teszik lehetővé egyetlen egyszerű történet rekonstruálását. Ezért maradt máig időszerű Kollai figyelmeztetése: aki a források hiányait kész nemzeti történettel tölti ki, könnyen „eltéved a 9–10. századi Duna-medence mocsaraiban”. (oSlovMa-post)
https://www.tyzden.sk/casopis/14166/uhorsky-kod-stretnutie-madarov-a-slovanov/
https://acta.bibl.u-szeged.hu/2813/
https://data.mgh.de/databases/epp9/bin/epp_db_search.xql?id=BEb24
https://litopys.org.ua/pvlyar/yar01.htm
https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/84997
https://mersz.hu/dokumentum/magyarnyelv__254/
DANIEL PETIAN – LELKÉSZ, TÖRTÉNÉSZ, NÉPDALGYŰJTŐ ÉS GYÜMÖLCSTERMESZTŐ
1828. szeptember 6-án Príbelcén elhunyt Daniel Petian evangélikus lelkész, egyháztörténész, népdalgyűjtő és pomológus. A magyarországi szlovákokhoz a Petian család révén is kapcsolódik: Daniel testvére, Gabriel Petian volt Ján Šalamún Petian-Petényi (1799–55) édesapja. Ján Šalamún 1826 és 1833 között Cinkotán, Pest közelében szolgált evangélikus lelkészként, később pedig Pesten természettudósként tevékenykedett. Daniel Petian 1772. szeptember 19-én született Polichnón. Édesapja Adam Petian evangélikus lelkész, édesanyja Mária Komjátyová volt. Losoncon, Selmecbányán és Pozsonyban tanult, majd 1795 és 1797 között a jénai egyetemen folytatott teológiai tanulmányokat. 1797-től haláláig Príbelcén szolgált evangélikus lelkészként. 1810-től tagja volt az Učená spoločnosť banského okolia nevű tudós társaságnak; a Novohradské osvetové stredisko adatai szerint támogatta a selmecbányai evangélikus líceum szlovák nyelvi és irodalmi tanszékét, valamint a szlovák sajtót. A Magyar Királyság evangélikus egyházainak történetével is foglalkozott. Kéziratban kilenc terjedelmes kötetet hagyott hátra Symbola seu Collectanea ad Historiam ecclesiarum evang. Hungariae címmel. Fennmaradt az 1626–72 közötti nagyhonti esperességi jegyzőkönyvből 1804-ben készített kivonata is. Ján Kollár a Národné spievanky közreműködői között Príbelce lelkészeként említi Petiant, aki 1825-ben dalgyűjteményt küldött neki. A Novohradské osvetové stredisko Petian 1794–95-ös utazásáról készült albumát is említi. Gyümölcstermesztéssel is foglalkozott; Príbelcén végzett tevékenységével kapcsolatban a források a méhészetet és a szőlőtermesztést is említik. Feleségével, Kristína Pacekovával a Polichno község által közölt adatok szerint tizenkét gyermekük – hét lányuk és öt fiuk – született. Könyvtárát leszármazottai 1870-ben a Matica slovenskának adományozták. Egy regionális forrás szerint a parókia vagyonát sújtó tűzvészben elszenvedett belső sérülése következtében halt meg. (oSlovMa-post)
https://www.polichno.sk/wp/kultura/osobnosti-polichna/
https://www.pribelce.sk/-historia
https://zlatyfond.sme.sk/dielo/1097/Kollar_Narodnie-spievanky-Poznamenania-a-pojednania/16
BÉKÉS VÁRMEGYE KITÜNTETTE MÓTYÁN TIBORT – A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁKSÁG KIEMELKEDŐ SZEMÉLYISÉGÉT
A szarvasi Mótyán Tibor népművelő, a magyarországi szlovákság egyik kiemelkedő személyisége szeptember 4-én, pénteken vehette át a Békés Vármegyéért kitüntetést. Az elismerést Békés Vármegye Önkormányzatának Békéscsabán megtartott ünnepi közgyűlésén adták át. Rajta kívül Mazán Attila, Almáskamarás polgármestere, valamint a békéscsabai Balassi Táncegyüttes részesült a kitüntetésben. Mótyán Tibor az elismerés átvétele után úgy fogalmazott, hogy számára mindez mindenekelőtt azt jelenti: tovább kell dolgozni. Mótyán Tibor 1950. október 13-án született Szarvason, általános iskolai tanulmányait a helyi szlovák iskolában végezte. Évtizedeken át meghatározó szerepet vállalt szülővárosa kulturális és közösségi életében, különösen a helyi szlovákság körében. Népművelőként dolgozott, alapítója és névadója volt a szarvasi szlovákok Vernosť Kulturális Körének, amelynek nyolc éven át az elnöke is volt. 1995-től húsz éven keresztül vezette Szarvas Város Szlovák Önkormányzatát. A Magyarországi Szlovákok Szövetségének küldötte volt, és a megyei, valamint az országos szlovák önkormányzat munkájában is részt vett. Emellett a Szlovákiával fenntartott kapcsolatok ápolásán, valamint a szarvasi szlovákság kulturális és evangélikus örökségének megőrzésén is dolgozott. Munkásságában különleges helyet foglal el a szlovák evangélikus örökség. Egyebek mellett kétnyelvű egyháztörténeti-ismeretterjesztő kiadványt írt és szerkesztett a Tranosciusról, amelyben Tranovszky György munkásságának jelentőségére, valamint a múlt kulturális és szellemi értékeinek megőrzésére irányította rá a figyelmet. Több évtizedes munkáját korábban is számos elismeréssel jutalmazták. 2008-ban a Nemzetiségünkért, 2014-ben pedig a Békés Megye Szlovákságáért díjat vehette át, 2015-ben pedig Szarvas díszpolgára lett. A Ľudové noviny a magyarországi szlovákság személyiségeinek egyikeként is bemutatta. A most átvett Békés Vármegyéért kitüntetés újabb elismerése Mótyán Tibor több évtizedes kulturális, népművelői és közösségi munkájának. (oSlovMa-post)
25 ÉVE NYÍLT MEG SZLOVÁKIA BÉKÉSCSABAI FŐKONZULÁTUSA
2001. szeptember 1-jén ünnepélyesen megnyitották a Szlovák Köztársaság békéscsabai főkonzulátusát. Az eseményen a magyarországi szlovákság számos képviselője is jelen volt, a főkonzulátust pedig Szlovákia és Magyarország akkori miniszterelnöke, Mikuláš Dzurinda és Orbán Viktor nyitotta meg. Az első főkonzul Štefan Daňo lett. Annak, hogy a szlovák diplomáciai képviselet éppen Békéscsabán kapott helyet, külön jelentősége volt a magyarországi szlovákság számára is. A korabeli források szerint a város kiválasztásában szerepet játszott a térség jelentős létszámú szlovák közössége, valamint a szlovák–magyar gazdasági kapcsolatok további fejlesztésének lehetősége. Békéscsaba ugyanakkor gy g g p j g gy nem volt az egyetlen szóba került város: 1999-ben Szarvast és Szegedet is lehetséges helyszínként említették. A 2001. szeptember 1-jei eseményekről részletesen beszámolt Fuhl Imre 2001. szeptember 13-án, a Ľudové noviny hasábjain megjelent riportja is. A tudósítás nemcsak magának a főkonzulátusnak a megnyitását örökítette meg, hanem a két miniszterelnök látogatásának tágabb programját, tárgyalásaikat és közös sajtótájékoztatójukat is. Békéscsabán tartózkodott akkor Ján Figeľ, a szlovák külügyminisztérium államtitkára, Štefan Markuš, Szlovákia magyarországi nagykövete, Ján Fuzik, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke, Pap János polgármester, valamint a magyarországi szlovákság több más képviselője is. A korabeli Csabai Mérleg feljegyezte, hogy Dzurinda beszédében felidézte a szlovákok és a magyarok közös múltját, de mindenekelőtt az Európai Unióban rájuk váró közös jövőt hangsúlyozta. Mindkét kormányfő szólt a helyi szlovákság szerepéről: méltatták azoknak a szlovák telepeseknek a munkáját, akik a 18. század elejétől jelentős mértékben hozzájárultak e vidék fejlődéséhez. A főkonzulátus létrehozása egyben az akkori szlovák–magyar kapcsolatok intenzívebbé válásának is része volt. Egy évvel korábban kezdte meg működését a Magyar Köztársaság kassai főkonzulátusa. Dzurinda és Orbán Békéscsabán konkrét, határon átnyúló fejlesztésekről is tárgyalt: a Párkányt Esztergommal összekötő, újjáépített Mária Valéria hídról, a Kassa és Miskolc közötti autópálya-kapcsolatról, valamint az Ipolyság és Drégelypalánk közötti vasúti összeköttetés helyreállításáról. A szlovák nemzetiségi oktatás szempontjából különösen fontos hír volt, hogy a magyar kormány 400 millió forintot biztosít a szarvasi szlovák nemzetiségi iskola felújítására. A látogatásnak hangsúlyos békéscsabai és kulturális vonatkozása is volt. A miniszterelnökök részt vettek a felújított Angyalos kút avatásán, majd a főkonzulátus ünnepélyes megnyitását követően közös sajtótájékoztatót tartottak a városházán. A tőketerebesi honismereti múzeum és a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum képviselői egyúttal együttműködési megállapodást írtak alá. A korabeli riport szerint az együttműködés közös kiállításokra, valamint további kulturális, tudományos és szakmai programokra is kiterjedt; a tőketerebesi múzeum már ezt megelőzően is kapcsolatban állt békéscsabai szlovák szervezetekkel. A megnyitás dátumának is külön jelképes jelentősége volt: szeptember 1-je a Szlovák Köztársaság alkotmányának napja. Štefan Daňo később 2001. szeptember 1-jét élete meghatározó napjaként idézte fel, a főkonzulátus békéscsabai elhelyezését pedig szép gesztusnak nevezte a város iránt, amelyet a magyarországi szlovákok fővárosaként jellemzett. Negyedszázad elteltével az eseményt annak fényében is értékelhetjük, ami azóta történt. A főkonzulátus ma is a szlovák diplomáciai hálózat része. Hivatalos feladatai közé a konzuli teendők, valamint a gazdasági, kulturális és tudományos kapcsolatok fejlesztése mellett a helyi szlovák nemzetiségi közösséggel való kapcsolattartás, kultúrájának és anyanyelvének támogatása, valamint hagyományainak megőrzése is tartozik. Az első főkonzul hosszú éveken át végzett munkáját a közelmúltban jelképes elismeréssel is méltatták: Štefan Daňo 2026-ban megkapta a Szlovák Köztársaság Kül- és Európai Ügyek Minisztériumának Barátság Pajzsát, valamint a Határon Túli Szlovákok Hivatalának emlékérmét. A minisztérium ebből az alkalomból kiemelte több mint tizenkét éven át végzett munkáját és hozzájárulását a magyarországi szlovák nemzetiségi élethez, az oktatáshoz, a kultúrához, a történelmi emlékezet megőrzéséhez és a szlovák–magyar kapcsolatok fejlesztéséhez. Huszonöt év elteltével 2001. szeptember 1-je így nemcsak a szlovák–magyar diplomáciai kapcsolatok történetének, hanem a magyarországi szlovákság közelmúltjának is jelentős dátuma maradt. Foto: Fuhl Imre - https://www.facebook.com/imro.fuhl (oSlovMa-post)
KÉPEK, AMELYEK VISSZAHOZZÁK A SZLOVÁK SZÓT NAGYBÁNHEGYESRE
Ehhez a bejegyzéshez Fuhl Imre FOTÓGALÉRIÁJÁT is mellékeljük az 5. Nemzetközi Szlovák Képzőművészeti Szimpózium zárókiállításának megnyitójáról. Az egykor túlnyomórészt szlovákok lakta dél- alföldi településen a képzőművészet révén ismét élő szlovák közeg jött létre. Az ötödik alkalommal megrendezett szimpózium augusztus 15. és 23. között tizenhat képzőművészt hozott össze Nagybánhegyesen Szlovákiából, valamint a magyarországi, szerbiai és romániai szlovák közösségekből. Az augusztus 22-i zárókiállításon a kilencnapos közös alkotómunka eredményeit mutatták be, a rendezvény jelentősége azonban túlmutat az elkészült műveken. A közös munka, a beszélgetések és a nyilvános megszólalások természetes nyelve a szlovák volt. Kezdettől fogva éppen ez volt Ján Pepo, a helyi szlovák nemzetiségi önkormányzat elnöke elképzelésének egyik fontos eleme: valami mai, élő és egyértelműen szlovák tartalmat vinni arra a településre, ahol az 1947-es lakosságcsere és az azt követő évtizedek során a szlovák nyelv fokozatosan visszaszorult a mindennapi közéletből. A szimpózium egyúttal azt is szolgálja, hogy a külföldről érkező művészek megismerjék a magyarországi szlovák közösségeket – tavaly Szegedre, az idén Kiskőrösre látogattak el. Öt alkalom után már új hagyományról beszélhetünk. Hollerné Racskó Erzsébet, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke méltatta, hogy Bánhegyesen akadt valaki, aki a szlovák nyelv településre való visszahozásának gondolatát konkrét kezdeményezéssé formálta. Rágyánszky György helyettes államtitkár „élő kulturális diplomáciának” nevezte a Szlovákiából, valamint a magyarországi, szerbiai és romániai szlovák közösségekből érkező alkotók találkozását. A szimpózium szakmai vezetője, a szerbiai művészetteoretikus és műkritikus Vladimír Valentík a képzőművészet nemzetiségi közösségekben betöltött tágabb szerepére hívta fel a figyelmet: egy műalkotás azt is megszólíthatja, aki már nem beszél szlovákul, miközben magában hordozhatja az adott közösség emlékezetét és kulturális jegyeit. Hasonló gondolatot fogalmazott meg a rendezvény fővédnöke, Paulik Antal, a magyarországi szlovákok parlamenti szószólója is: a képzőművészet a tájon, az építészeten, a szlovák települések történetén és a személyes történeteken keresztül is képes közvetíteni a szlovák kultúrát. A nagybánhegyesi kezdeményezés ráadásul nem ér véget a zárókiállítással. Az előző évben készült alkotásokat a budapesti Szlovák Intézetben is bemutatták, a cél pedig az, hogy az újabb művek is további közönséghez jussanak el. A helyi kezdeményezésből öt év alatt négy ország szlovák képzőművészeinek rendszeres találkozóhelye alakult ki. Eredménye nemcsak az elkészült művekben mérhető, hanem az új személyes és szakmai kapcsolatokban is – mindenekelőtt pedig abban a néhány augusztusi napban, amikor Nagybánhegyesen a szlovák ismét egy élő kulturális közösség természetesen használt nyelvévé válik. Fotó: facebook.com/imro.fuhl (oSlovMa-post)
A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁKOK LEVÉLTÁRI FONDJA: KÖZEL TÍZEZER NYILVÁNTARTOTT EGYSÉG A KUTATÓK SZÁMÁRA
A magyarországi szlovákok története nemcsak könyvekben és újságokban maradt fenn, hanem levelek, kéziratok, fényképek, hivatalos iratok és személyes dokumentumok ezreiben is. Ilyen források rendkívül gazdag együttese található a Matica slovenská Krajanské múzeumának magyarországi szlovákokra vonatkozó levéltári fondjában. 2021–22 folyamán több mint 100 doboznyi levéltári anyagot, összesen 9818 egyedileg nyilvántartott egységet rendeztek és rögzítettek munka céljára szolgáló elektronikus adatbázisokban. Különösen értékesek a személyi és családi hagyatékok. Michal Francisci hagyatéka levelezést, fényképeket és tárgyi anyagot, Ján Gerči hagyatéka pedig levelezést, prózai és költői kéziratokat, valamint közművelődési és irodalmi tevékenységének dokumentumait őrzi. A Hrdlička család gazdag iratanyagában Karol és Ľudovít Hrdlička levelezése, Janoška püspök levelei, családi iratok, munkaanyagok, fényképek, képeslapok, kisnyomtatványok és táviratok is fennmaradtak. Ján, Juraj és Ondrej Korbeľ hagyatékában levelezés és kéziratos versek találhatók. Különösen terjedelmes Ondrej Kulík hagyatéka: egy korábbi nyilvános jegyzékben 27 doboznyi anyag szerepelt. Irodalmi és néprajzi kéziratok, önéletrajz, az áttelepítéssel kapcsolatos dokumentumok, valamint a tótkomlósi kulturális élet fényképei és egyéb emlékei mellett itt található a Slovník slov krajomlúvy Komlóša című, a tótkomlósi szlovák nyelvjárás szókincsét rögzítő figyelemre méltó gépirat is. A levéltári anyag azonban nem csupán személyi hagyatékokból áll. Jelentős részét alkotják a magyarországi szlovákok második világháború utáni áttelepítésével kapcsolatos iratok: hivatalos levelezés, kérdőívek, panaszok, fényképek, egyesületi anyagok, tudományos munkák, valamint a Magyarországi Csehszlovák Áttelepítési Bizottság tevékenységének dokumentumai. Megtalálhatók a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének, a békéscsabai Szlovák Klubnak, valamint a tótkomlósi antifasiszta ellenállásnak az anyagai is. Még régebbi korba vezetnek vissza a 18. század végi urbáriumi összeírások és végrendeletek, amelyeket a levéltári fond leírása a Magyar Országos Levéltárhoz kapcsol. További anyagok a helytörténethez, a néprajzhoz, az oktatáshoz, a népzenéhez, az irodalomhoz és a magyarországi szlovákok mindennapi életéhez kínálnak forrásokat. Az elektronikus adatbázisban kulcsszavak alapján lehet keresni, és segítségével pontos jegyzék állítható össze a kutató által keresett anyagokról. Ez a 9818 nyilvántartott egység a magyarországi szlovákság több nemzedékének rendkívül gazdag dokumentációját őrzi – régebbi történeti forrásoktól a személyes sorsokon és a kulturális életen át a 20. század sorsfordító eseményeiig. Egyben fontos forrásbázist jelent a magyarországi szlovákok további kutatásához. (oSlovMa-post)
https://matica.sk/matica-slovenska-spracovala-archivny-fond-slovakov-zijucich-v-madarsku/
https://matica.sk/narodopisne-zbierky-dolnozemskych-slovakov-v-matici-slovenskej/
A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁK NYELVET IS OKTATÓ ISKOLÁK AZ ÚJ TANÉV ELŐTT: ÉRDEMES TÖBBET MUTATNI MAGUNKBÓL AZ INTERNETEN
Néhány nap múlva megnyílnak az iskolák kapui, a szülők és a diákok az új tanév kezdetével kapcsolatos legfrissebb információkat keresik. Ezért végignéztük a magyarországi szlovák nyelvet is oktató iskolák honlapjait. Nem azért, hogy az internetes megjelenésük alapján rangsoroljuk az intézményeket. Arra voltunk kíváncsiak, mi derül ki a nyilvánosan hozzáférhető forrásokból: hogyan tájékoztatják az iskolák a nyilvánosságot az új tanév y gy j j y g j előtt, és mit tesznek közzé a szlovák oktatásról, illetve az iskola életéről. Már az elején fontos leszögezni: AMI NINCS AZ INTERNETEN, AZT EGY ILYEN ÖSSZEHASONLÍTÁSBAN SEM LÁTJUK. Ha egy iskola egy adott információt nem tett közzé, vagy nekünk nem sikerült megtalálnunk, az nem jelenti azt, hogy az iskolában ilyesmi nem történik. Az internetes megjelenés önmagában nem tükrözi az oktató-nevelő munka minőségét. Azokat az iskolákat viszont, amelyek rendszeresen, naprakészen és részletesen tájékoztatnak, dicséret illeti. Jó példa erre a szarvasi Szlovák Általános Iskola, Óvoda és Kollégium. Honlapján már külön rész foglalkozik a 2026/2027-es tanévvel, megtalálható az ajánlott tanszerek listája, és egy helyen hozzáférhető a pedagógiai program, a helyi tanterv, az éves munkaterv, a szervezeti és működési szabályzat, a házirend, valamint a kötelezően közzéteendő adatok is. A csömöri iskola ugyancsak részletes és konkrét információkat közöl. Márciusban külön is bemutatta szlovák nemzetiségi programját, ezen belül a heti öt szlovák nyelvórát, amelyet nemzetiségi népismeret egészít ki, a kiscsoportos oktatást, valamint a Szlovák Házban működő szlovák napközit. Az új tanév előtt a beiratkozásról és más gyakorlati tudnivalókról is tájékoztatást adott. Figyelmet érdemelnek a püspökhatvani, a galgagyörki és az acsai iskolák nyilvánosan hozzáférhető pedagógiai dokumentumai is. Az aktuális pedagógiai program szerint a 2025/2026-os tanévben Püspökhatvanban 117 tanuló, vagyis a tanulók 83 százaléka vett részt szlovák nemzetiségi oktatásban, Galgagyörkön pedig 59 tanuló, vagyis a tanulók 97 százaléka. Acsán a pedagógiai program szerint mintegy tízéves szünet után a 2020/2021-es tanévtől tervezték a szlovák nyelvoktatás újraindítását. Éppen az ilyen adatok mutatják, miért érdemes információkat közzétenni. Az iskola honlapja nem csupán a szülőknek szóló hirdetőtábla. Egy nemzetiségi iskola esetében a honlap egyben az intézmény névjegye is, forrásul szolgál az újságírók, kutatók és a szlovák közösségekkel foglalkozó intézmények számára, idővel pedig a helyi szlovák közösség életének dokumentuma is. Amit egy iskola ma közzétesz –legyen az pedagógiai program, tanulói létszám, a szlovákórák száma, eredmények, fényképek vagy rövid beszámoló egy szlovák rendezvényről – néhány év múlva a magyarországi szlovákság történetének értékes forrásává válhat. Ez a kis leltár azonban egy másik témához is elvezet bennünket. Nemrég az oSlovMa oldalán részletesebben foglalkoztunk azzal a kérdéssel, mit jelent valójában Magyarországon a „szlovák nemzetiségi iskola“megnevezés. A magyarországi szlovák nemzetiségi oktatás megértéséhez mindenekelőtt az anyanyelvű, a kétnyelvű és a nyelvoktató nemzetiségi nevelés-oktatás közötti különbséget érdemes szem előtt tartani; a nyelvoktató formán belül pedig meg kell különböztetni a hagyományos és a bővített nyelvoktató formát. További kutatásunk azt mutatta, hogy a helyzet pontosabb megismeréséhez az általános statisztikák önmagukban nem elegendők: az egyes iskolák pedagógiai programját és helyi tantervét, a szlovákórák számát és azt is meg kell vizsgálni, mely tantárgyakat tanítják ténylegesen szlovákul. Most ezen az úton haladunk tovább. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2026. augusztus 14-én frissített adatsora szerint a 2025/2026-os tanévben az általános iskolákban 3355 tanuló vett részt szlovák nemzetiségi oktatásban. A 2010/2011-es tanévben ez a szám még 4489 volt. Tizenöt év alatt számuk 1134 fővel, mintegy 25,3 százalékkal csökkent. A 3355-ös adat azonban nem jelenti azt, hogy valamennyi tanuló tantárgyainak többségét szlovákul tanulja. Az adat a szlovák nemzetiségi oktatás különböző formáiban részt vevő tanulókat foglalja magában. Fontos kérdés marad az is, milyen szintű szlováktudással fejezik be tanulmányaikat a szlovák nemzetiségi oktatás különböző formáiban részt vevő tanulók. Találtunk példákat egyes iskolai, illetve intézményi mérésekre, további kutatásunk során azonban nem találtunk olyan nyilvánosan hozzáférhető, egységes, országosan reprezentatív eredményeket tartalmazó adatbázist, amely lehetővé tenné a különböző oktatási formákban tanulók és végzősök szlováktudásának összehasonlítását. Erre sem a szlovákórák számából, sem az iskola elnevezéséből nem akarunk következtetni. Ezért iskoláról iskolára haladunk tovább, és örömmel fogadjuk az iskolák, a pedagógusok és a szülők segítségét is. Különösen keressük az aktuális pedagógiai programokat és helyi tanterveket, hogy az egyes iskolák esetében pontosan be tudjuk mutatni a jelenlegi oktatási formát, a szlovákórák számát és a ténylegesen szlovákul tanított tantárgyak pontos listáját. Akinek aktuális információi vannak a tanulók és az elsősök számáról, a szlovákórák számáról, a szlovákul oktatott tantárgyakról vagy a nyelvtudás mérésének eredményeiről, kérjük, írja meg nekünk. Szívesen ellenőrizzük és kiegészítjük ezeket az adatokat. Minél több ellenőrizhető információ áll rendelkezésünkre, annál pontosabb képet adhatunk a magyarországi szlovák nemzetiségi oktatás helyzetéről. (oSlovMa-post)
MIT TUDUNK MA A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁK ISKOLÁKRÓL?
Hány szlovák iskola van ma Magyarországon –és mit jelent valójában a „szlovák iskola”elnevezés? A szlovák nemzetiségi oktatásról szóló cikkünket újabb kutatás után jelentősen frissítettük és pontosítottuk. A magyarországi szlovák nemzetiségi oktatás megértéséhez mindenekelőtt különbséget kell tenni az anyanyelvű, a kétnyelvű és a nyelvoktató nemzetiségi nevelés-oktatás között. A hagyományos nyelvoktató formában a tanítás nyelve magyar, a szlovák nyelv és irodalom, valamint a népismeret oktatása pedig szlovákul folyik. A „szlovák iskolák”puszta száma ezért még nem mondja meg, hány gyermek tanul ténylegesen egyes tantárgyakat is szlovákul. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2026. augusztus 14-én frissített adatsora szerint a 2025/2026-os tanévben 3355 általános iskolai tanuló vett részt szlovák nemzetiségi oktatásban. 2010/2011-ben még 4489-en voltak. Tizenöt év alatt tehát 1134 fővel, mintegy 25,3 százalékkal csökkent a létszám. A 3355-ös adat azonban nem jelenti azt, hogy valamennyi tanuló tantárgyainak többségét szlovákul tanulja. A cikk frissítésekor ezért megpróbáltuk feltérképezni öt történetileg kiemelt oktatási központ –Budapest, Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós és Sátoraljaújhely –jelenlegi helyzetét is. Szarvas esetében találtunk újabb, nyilvánosan hozzáférhető pedagógiai programot, amely kifejezetten kétnyelvű formaként határozza meg a szlovák nemzetiségi oktatást; az 5–. évfolyamon például heti két szlovák nyelv- és három szlovák irodalomórát tüntet fel. Mind az öt intézmény esetében azonban egyelőre nem áll rendelkezésünkre olyan teljes körű, aktuális és nyilvánosan hozzáférhető dokumentáció, amelynek alapján feltételezések nélkül összeállíthatnánk az összehasonlítható táblázatot. Ehhez kérjük most olvasóink segítségét. Minden iskolánál dokumentálni szeretnénk a jelenlegi oktatási formát, a szlovákórák számát és a ténylegesen szlovákul tanított tantárgyak pontos listáját. Keressük továbbá a nyelvoktató iskolák pontos jelenlegi számát, valamint a hagyományos és a bővített nyelvoktató forma szerinti megoszlásukat. Várjuk a tanulók és a végzősök szlovák nyelvtudását vizsgáló országos, regionális, iskolai vagy más szakmai felmérések eredményeit is. Nem az egyes iskolák vagy pedagógusok minősítése a célunk. Ellenőrizhető adatok alapján szeretnénk minél pontosabban különválasztani két eltérő kérdést: hány gyermek tanul szlovákot, és közülük hányan tanulnak egyes tantárgyakat is szlovák nyelven. Ha rendelkeznek aktuális pedagógiai programmal, helyi tantervvel, statisztikával, kutatással vagy más dokumentálható adattal, küldjék el nekünk. Minden jelzést ellenőrzünk, és a megalapozott pontosításokat beépítjük. (oSlovMa-post)
NEM LEHET PONTOSAN MEGMONDANI, HÁNY SZLOVÁK ÉL MAGYARORSZÁGON
Hány szlovák él ma valójában Magyarországon? Erre nincs pontos válaszunk. A népszámlálás fontos adatokkal szolgál, ám ezekből sem állapítható meg egyetlen, vitathatatlan számként, hogy valójában hány szlovák él Magyarországon. A 2022-es népszámlálás során a nemzetiségi kötődésre vonatkozó kérdések megválaszolása önkéntes volt, és Magyarország lakosságának 86 százaléka válaszolt rájuk. Ráadásul különbséget kell tennünk a nemzetiséghez tartozás, az anyanyelv, valamint a családi és baráti körben használt nyelv között. A KSH e három szempont alapján mintegy 30 ezer szlovák nemzetiségi kötődésű személyt mutatott ki 2022-ben. Ez fontos statisztikai adat, de nem bizonyítja azt, hogy „Magyarországon pontosan 30 ezer szlovák él” A helyzet paradoxona, hogy miközben a nemzetiségi kötődésre vonatkozó kérdések megválaszolása önkéntes, az eredményeknek konkrét következményei lehetnek egy nemzetiségi közösség számára. A települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választásának kitűzésénél azoknak a számából indulnak ki, akik a legutóbbi népszámlálásnak az adott nemzetiséghez tartozásra vonatkozó kérdéseire válaszolva az adott nemzetiséghez tartozónak vallották magukat. A hatályos szabályok szerint a választást ki kell tűzni, ha ez a szám a településen eléri a 25 főt; a törvényben meghatározott feltételek mellett, már megalakult települési nemzetiségi önkormányzat esetében 20 fő is elegendő. A népszámlálás eredménye tehát korántsem csupán statisztikai érdekesség. Befolyásolhatja egy nemzetiségi közösség intézményes lehetőségeit, a magyar jog pedig a népszámlálási adatokhoz további nemzetiségi és nyelvi jogokat is kapcsol. Nem alkalmazható azonban az a leegyszerűsítő képlet, hogy „minél több szlovákot mutat ki a népszámlálás, annál több pénz jut a szlovákoknak”–a finanszírozás és a támogatások egyes formáira külön szabályok vonatkoznak. És éppen itt merül fel egy újabb, a magyarországi szlovákság szempontjából rendkívül fontos kérdés. A népszámlálások nem szűnnek meg, de a formájuk változik. Magyarország arra készül, hogy a következő teljes körű népszámlálás végrehajtása elsősorban adminisztratív adatokra épülhessen. Ennek előkészítésében is szerepet kap a 2027-es kis népszámlálás, amely az ország lakásainak három százalékára és az azokban élőkre terjed ki. A törvény indokolása már kifejezetten a nyilvántartási adatokon alapuló 2031. évi népszámlálásról beszél. A nemzetiségek számára ezért alapvető kérdés vetődik fel: a jövő rendszerében miként állapítanak meg egy olyan adatot, amely egyszerűen nem olvasható ki a szokásos közigazgatási nyilvántartásokból –azt, hogy valaki saját maga melyik nemzetiséghez tartozónak vallja magát? Ha pedig a népszámlálási eredményekhez a nemzetiségi közösségek konkrét lehetőségei és jogai kapcsolódnak, milyen adatok alapján érvényesülnek majd ezek a jogok a jövőben? Erre a kérdésre egyelőre nem akarunk olyan választ adni, amelyet nem tudunk kellően alátámasztani. Egyvalamit azonban kijelenthetünk: a magyarországi szlovákok számára a népszámlálás nem csupán arról szól, hány embert számol közénk a statisztika. Legalább ennyire fontos, hogy valójában mit számolnak, hogyan számolják –és mi függ az így kapott számtól. (oSlovMa-post)
JÁN BABILON ÉS AZ ELSŐ SZLOVÁK NYELVŰ SZAKÁCSKÖNYV
Pesten 1870-ben jelent meg a 19. századi szlovák szakirodalom és könyvkultúra figyelemre méltó alkotása, Ján Babilon (1818–1877) Prvá kuchárska kniha v slovenskej reči –vagyis Az első szlovák nyelvű szakácskönyv –című műve. A radványi születésű, Pesten élő szakács a címlapon egyszerűen „polgárként”(mešťan) jelölte meg magát. Könyvét saját költségén adta ki, és a Minerva nyomtatta, amelyet a címlap „prvá uhorsko- slovenská účastinárska kníhtlačiareň” vagyis első magyar–szlovák részvénytársasági könyvnyomdaként jelöl meg. Az első kiadás két önálló kötetből állt, összesen 1500 recepttel és képmellékletekkel. Babilon mintegy két évtizeden át dolgozott rajta. Nem pusztán receptgyűjteményt készített: a konyháról, a konyhai eszközökről és munkafolyamatokról is közölt ismereteket. Babilon maga is megmagyarázta, miért tartotta fontosnak egy ilyen könyv szlovák nyelvű megjelentetését. Az eredeti kiadást a szlovák nőknek ajánlotta, előszavában pedig arról írt, hogy több mint húsz évvel korábban kezdett dolgozni rajta, mert a szakácskönyvet minden nemzet számára szükségesnek tartotta. Nemzeti és ismeretterjesztő szándéka tehát nem utólagos értelmezés: Babilon saját szövegéből is világosan kitűnik. Különösen érdekes a könyv nyelvezete. Babilon maga is utal arra, milyen nehézséget jelentett egyes szakkifejezések megtalálása vagy megalkotása. A szakmai elemzés számos neologizmust és germanizmust mutat ki, és erőteljes német gasztronómiai és szaknyelvi hatásra hívja fel a figyelmet. A könyv ezért nemcsak a gasztronómiatörténet forrása, hanem a szlovák szaknyelv alakulásának is figyelemre méltó dokumentuma. A megjelenés helye, Pest is fontos. 1870-ben az egyesített Budapest még nem létezett, az eredeti címlapon pedig egyértelműen ez áll: „V PESTI 1870“ vagyis „Pesten, 1870“ A Minerva más szlovák nyelvű könyveket és periodikákat is nyomtatott, Babilon szakácskönyve tehát nem elszigetelt szlovák nyomtatványként jelent meg a korabeli Pesten. A könyv így a 19. századi pesti szlovák könyvkiadás és kulturális jelenlét egyik kézzelfogható emléke is. Babilonhoz az a hagyomány is kapcsolódik, hogy Pesten vendéglőt működtetett, és asztalánál a szlovák kulturális élet jeles személyiségei találkoztak. Ezzel azonban óvatosan kell bánnunk: az újabb források egy része ezeket az adatokat kifejezetten a szájhagyományhoz köti, ezért ezt a hagyományt nem kezelhetjük ugyanolyan bizonyosságú történeti tényként, mint az eredeti kiadással és a korabeli bibliográfiai adatokkal igazolható információkat. A A Prvá kuchárska kniha v slovenskej reči nem maradt egyszeri kiadói vállalkozás. Az első, 1870-es kiadást továbbiak követték 1894-ben és 1907-ben. Bár csábító lenne egyszerűen a „szlovák nemzeti konyha”receptgyűjteményét látni benne, tartalma ennél jóval gazdagabb: egyszerű és választékos ételeket, hétköznapi és ünnepibb fogásokat, valamint korabeli konyhai eljárások gazdag tárházát kínálja. Babilon tehát nem csupán 1500 receptet hagyott az utókorra. Könyve a gasztronómiatörténet, a szlovák szaknyelv és a 19. századi szlovák könyvkultúra jelentős emléke –és ez a terjedelmes szlovák nyelvű alkotás 1870-ben éppen Pesten jelent meg. (oSlovMa-post)
HÁNY SZLOVÁK ÉL MAGYARORSZÁGON?
A kérdés egyszerűnek tűnik, a válasz azonban elsősorban attól függ, kit és milyen ismérv alapján tekintünk szlováknak: azt, aki szlovák nemzetiségűnek vallja magát, akinek a szlovák az anyanyelve vagy használt nyelve, vagy azt is, aki szlovák származású, de a népszámláláson már nem vallja magát szlováknak. Ladislav Deák történész a történeti statisztikák jelentős ellentmondásaira hívta fel a figyelmet: az 1880-as népszámlálás a mai Magyarország területén 213 240 szlovák anyanyelvű személyt mutatott ki, míg Deák szélesebb történeti-demográfiai rekonstrukciója alapján már ekkor legalább 300 ezer, „szlovákságát megőrző”emberrel számolt, 1946-ra pedig legalább félmilliós szlovák népességet feltételezett. Fontos érve volt a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság háború utáni összeírása: 98 835 személy jelentkezett áttelepülésre, a 416 településre kiterjedő szélesebb összeírás pedig 473 556 szlovákot vett számba. Ezek az adatok azonban nem vethetők össze mechanikusan a mai népszámlálásokkal: Deák rekonstrukciója történeti térképeket, nyelvi adatokat, népesedési folyamatokat, szociográfiai kutatásokat és egy háború utáni politikai-adminisztratív összeírást kapcsolt össze, vagyis nem ugyanazt a kategóriát mérte, mint a mai önkéntes nemzetiségi önbesorolás. A kérdéskört Ján Bobák 2001-es tanulmánya is tovább vizsgálta, szintén megkérdőjelezve, hogy a hivatalos nemzetiségi statisztikák automatikusan tükröznék a teljes szlovák etnikai potenciált. Különösen tanulságos mindezt a KSH adataival összevetni: a rendelkezésünkre álló adatok szerint 1990-ben 10 459, 2001-ben 17 693, 2011-ben pedig már 29 647 lakos vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, miközben a szlovák anyanyelvűek száma 12 745-ről 11 817-re, majd 9 888-ra csökkent. A 2022-es népszámlálás újabb módszertani korlátot hozott: a nemzetiségi kérdések megválaszolása önkéntes volt, és a lakosság 86 százaléka válaszolt rájuk; a KSH tágabb nemzetiségi kötődést mérő mutatója mintegy 30 ezer szlovákot jelez. Deák negyvenes évekre vonatkozó, mintegy félmilliós becsléséből ezért nem lehet egyszerűen levonni a mai körülbelül 30 ezret, majd a különbséget „elveszett szlovákoknak”nevezni: eltérő fogalmakat, módszereket és történeti korszakokat kevernénk össze. A szlovák nyelv hosszú távú visszaszorulása, a hagyományos szlovák nyelvszigetek zsugorodása és az asszimiláció ugyanakkor valós folyamatok, amelyeket a szlovák és a magyar adatok egyaránt jeleznek. Ezért nemcsak azt érdemes kérdezni, hogy „Hány szlovák él Magyarországon?” hanem azt is: hányan vallják magukat szlováknak, hányan használják a szlovák nyelvet, és hányan őrzik szlovák származásukat vagy kulturális kötődésüket. A vita tehát nem pusztán a számokról szól, hanem arról is, hogy valójában mit mérnek ezek a számok. (oSlovMa-post)
BŐVÜL A NÉZSAI SZLOVÁK NEMZETISÉGI ISKOLA. A JUBILEUMI TANÉV A NEMZETISÉGI OKTATÁS TÁGABB KÉRDÉSEIT IS FELVETI
Jelentős szervezeti változással kezdte meg az új tanévet a Nézsai Mikszáth Kálmán Szlovák Nemzetiségi Általános Iskola: új galgagutai telephellyel bővült. Sztankóné Steflik Éva igazgató az ünnepélyes tanévnyitón bejelentette, hogy az új telephellyel együtt az intézményben 14 osztályban 249 diák tanul. A galgagutai telephely vezetésével Antalics-Sebján Katalint, a nézsai iskola egykori tanulóját bízták meg. Az igazgató hangsúlyozta: Galgagutára nem csupán az intézmény nevében megjelenő újabb telephelyként, hanem az iskolai közösség természetes részeként tekintenek. A nyár folyamán az iskola felújítása is folytatódott, új tantermet alakítottak ki, és három interaktív táblával is gazdagodott az intézmény. Az idei tanévkezdés egyben jubileumi is. Az iskola fennállásának 65. évfordulóját ünnepli, és tíz éve működik a Nézsai Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat fenntartásában. A két időszakot azonban érdemes megkülönböztetni egymástól: a rendelkezésre álló iskolai dokumentumok szerint a szlovák nyelv oktatása Nézsán az 1962/1963-as tanévben kezdődött. A tanulólétszám alakulása azt mutatja, hogy az elmúlt évtizedben nőtt az érdeklődés a nézsai iskola iránt. Amikor az intézmény nemzetiségi fenntartásba került, 106 tanulóról számoltak be. 2025 áprilisában az igazgató 190 tanulóról, 2026 májusában pedig az iskola már 216 tanulóról adott hírt. A jelenlegi 249 fős létszám azonban már a galgagutai telephellyel kibővült teljes intézmény tanulóinak számát jelenti, ezért ezt az adatot nem lehet mechanikusan összehasonlítani a korábbi, kizárólag Nézsára vonatkozó számokkal. Az elmúlt években jelentős fejlesztések is történtek az iskolában. 2026 áprilisában az intézmény újabb 40 millió forintos támogatást kapott a homlokzatfelújítás folytatására. 2026 májusában ünnepélyesen átadták a homlokzatfelújítás második ütemét, amely a Nool beszámolója szerint 106 millió forintos támogatásból valósult meg. Az iskola felújítása és korszerűsítése tehát közvetlenül a jubileumi tanév előtt is folytatódott. Galgaguta ugyanakkor nem most kapcsolódik be először a szlovák nemzetiségi oktatás történetébe. A településnek saját szlovák nemzetiségi hagyományai vannak, és szlovák nemzetiségi önkormányzat is működik a községben. Galgagutához kötődik többek között Bán Imre Gyuláné, a helyi szlovák önkormányzat hosszú ideje tevékenykedő elnöke és pedagógus, akit 2025-ben a szlovák nemzetiségi kultúra hagyományainak megőrzését és továbbadását szolgáló több évtizedes pedagógusi munkájáért, valamint közéleti szerepvállalásáért tüntettek ki. A nézsai szlovák nemzetiségi iskola tanáraként is dolgozott. Nézsa és Galgaguta összekapcsolása ezért egy tágabb kérdést is felvet: mit jelent ma Magyarországon a „szlovák nemzetiségi iskola” Az egyes intézmények esetében különbséget kell tenni a nemzetiségi oktatás különböző formái, valamint a szlovák nyelv oktatása és a szlovák nyelv más tantárgyak tanításában való használata között. Régebbi források a nézsai iskolát olyan intézményként jellemzik, ahol szlovák nemzetiségi nyelvoktatás folyik. A Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézetének rendelkezésre álló adatai szerint Nézsán és Galgagután is heti öt órában oktatták a szlovák nyelvet. Ezt az adatot azonban egyelőre nem lehet egyértelműen a 2026/2027-es tanévre vonatkoztatni, ezért a nemzetiségi oktatás jellegére vonatkozó rendelkezésre álló adatként, nem pedig igazoltan aktuális heti óraszámként kell kezelni. Nézsa példája így azt is megmutatja, miért nem elegendő a magyarországi szlovák nemzetiségi oktatás helyzetének értékelésekor csupán az iskolák és a tanulók számát figyelembe venni. Fontos az oktatás típusa, a szlovák nyelv óraszáma, a szlovák esetleges használata más tantárgyak tanításában, valamint a diákok tényleges nyelvi kompetenciája is. Nézsa és Galgaguta új szervezeti kapcsolata ezért nemcsak az iskola bővülése miatt érdekes, hanem annak konkrét példájaként is, hogyan változik a magyarországi szlovák nemzetiségi oktatás intézményhálózata. A nézsai iskola olyan intézmény példája, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan fejlődött, jelentős fejlesztések történtek intézményi hátterének korszerűsítésére, most pedig egy új, szlovák nemzetiségi hagyományokkal rendelkező településen működő telephellyel bővült. A két telephely oktatási programjának pontos adatai alapján lehet majd megítélni, mit jelent ez a bővülés a szlovák nyelv szempontjából. (oSlovMa-post)
47 500 EURÓ KUTATÁSRA ÉS DIGITALIZÁLÁSRA
A Határon Túli Szlovákok Hivatala közzétette a 2026. évi III. tematikus pályázati felhívás eredményeit. A pályázat célja a külföldön élő szlovákok életének és kulturális örökségének kutatása, dokumentálása és digitális hozzáférhetővé tétele volt. Az eredetileg elkülönített 50 000 euróból 47 500 eurót osztottak szét a támogatott projektek között. Összesen 24 pályázatot nyújtottak be: 19 részesült támogatásban, kettőt elutasítottak, hármat pedig kizártak. A felhívás többek között történeti, néprajzi, nyelvészeti és szociológiai kutatásokra, közösségek terepen történő dokumentálására, anyakönyvek, periodikák és levéltári anyagok feldolgozására, szöveges, képi, hang- és audiovizuális dokumentumok digitalizálására, valamint adatbázisok, bibliográfiák és szakmai kiadványok létrehozására irányult. MAGYARORSZÁG. A közzétett 24 pályázat között egyetlen /HU/ országkódú sincs. Ilyen kódú pályázat tehát sem a 19 támogatott, sem a két elutasított, sem a három kizárt pályázat között nem szerepel. A közzétett dokumentumok nem közlik, miért nincs /HU/ kódú projekt a pályázatok között, ezért ennek okaira az eredmények alapján nem lehet következtetni. Külön megvizsgáltuk a más országkóddal szereplő, tágabb tematikájú projekteket is. Ezek egyike Jan Hrćan 2 000 euróval támogatott projektje, amely az 1918-ig megjelent szlovák újságok és folyóiratok alföldi szlovákokkal foglalkozó cikkeinek bibliográfiájára irányul. A projekt címéből azonban nem állapítható meg, milyen mértékben érinti az egyes mai országokat, ezért további forrás nélkül nem sorolható a magyarországi szlovákokkal foglalkozó projektek közé. SZERBIA ÉS A VAJDASÁG. A Szerbia alatt nyilvántartott pályázók összesen 15 000 euró támogatást kaptak. Daniela Marčoková 1 000 eurót kapott a Hajdušica a Emil Koléni című projektre; a Združenie pre zachovanie kultúry, tradície a umenia Selenča 800 eurót a Rádio Báčka felvételeinek további digitalizálására; Zdenka Valent Belić 1 000 eurót Jozef Podhradský elfeledett irodalmi örökségének kutatására, digitalizálására és kiadására; Vladimir Kolarik 1 000 eurót a vojlovicai szlovák népdalok kutatására; a Slovenská vojvodinská harmónia 2 000 eurót a Slankamenské Vinohrady-i hagyományos zenei stílus és muzsikuscsaládok kutatására; a Hor OZVENA 2 700 eurót a szlovák evangélikus egyház levéltári anyagai digitalizálásának második szakaszára; az Asociácia pre edukáciu a regionálny rozvoj 1 000 eurót a Cesta za chlebom rodiny Markušovej című projektre; a Slovenský kultúrny klub v Srbsku 1 800 eurót a SEAVC templomaiban található oltárképek dokumentálására; Martin Prebudila 1 000 eurót az ópázovai szlovákok életének 25 évét dokumentáló Pazovský kalendár digitális hozzáférhetővé tételére; Igor Žolnaj 1 000 eurót a vajdasági szlovákok 20. század végi keringőzenei alkotásainak adatbázisára; a Kreatívne centrum pre cestovný ruch, umenie a kultúru pedig 1 700 eurót a 220 rokov Padiny vo fotografiách a archívnych dokumentoch című projektre. Ehhez hozzáadható további 6 000 euró, amelyet két szlovákiai pályázó olyan projektje kapott, amely címében és deklarált tartalmi irányultságában egyértelműen a Vajdasághoz kapcsolódik: 5 000 eurót a mai Vajdaság területén működő alföldi szlovák evangélikus gyülekezetek –köztük a petrőci gyülekezet –anyakönyvei feldolgozásának befejező szakaszára, 1 000 eurót pedig az úgynevezett szlovák beseda fennmaradt formáinak szakmai dokumentálására vajdasági településeken. Ha tehát a projekteket egyértelműen deklarált tartalmi irányultságuk, nem pedig kizárólag a pályázó országkódja alapján csoportosítjuk, a bizonyíthatóan Szerbiára, illetve a Vajdaságra irányuló projektekre legalább 21 000 euró jutott, ami a kiosztott 47 500 euró mintegy 44,2 százaléka. A „legalább”megjelölés azért indokolt, mert az alföldi szlovákok bibliográfiájával foglalkozó, tágabb tematikájú projekt a közzétett cím alapján nem osztható fel az egyes mai országok között. Nem minden vajdasági projekt részesült támogatásban. Mindhárom kizárt pályázat /RS/ kódú volt: a Szlovák Nemzeti Kisebbség Nemzeti Tanácsának két projektje –a versenyfeladatok portálon történő hozzáférhetővé tétele, illetve a Zlatý kľúč fesztivál zenei anyagának digitalizálása – valamint az erdővégi szlovák kulturális-művelődési egyesület Stopy predkov, život potomkov című projektje. Két pályázatot azért zártak ki, mert nem felelt meg a felhívás témájának és céljainak, egyet pedig az adminisztratív feltételek teljesítésének hiánya miatt. A két elutasított pályázat egyike a Vajdasági Szlovák Művelődési Intézet Slovenské národnostné školstvo vo Vojvodine v medzivojnovom období című, Ján Chrťan doktori értekezésének hozzáférhetővé tételére irányuló projektje volt; a jegyzőkönyv szerint forráshiány miatt nem részesült támogatásban. ROMÁNIA. A támogatott pályázatok között Adriana Jozefina Fúriková Tichý svedok histórie: Odev Slovákov v Rumunsku (región Bihor–Šalaj) című projektje irányul kifejezetten a romániai szlovákokra; a projekt 2 000 euró támogatást kapott. Célja a Biharban és Szilágyban élő szlovákok hagyományos viseletével kapcsolatos anyag kutatása és digitalizálása. Maga a pályázat ugyanakkor /BE/, nem pedig /RO/ országkóddal szerepel. Ez jól példázza, miért nem elegendő kizárólag a pályázó országkódját figyelembe venni: a projekt deklarált tartalmi irányultságát is meg kell vizsgálni. A támogatott projektek között nem találtunk másikat, amelynek hivatalos címe egyértelműen a romániai szlovák közösségre irányuló külön kutatást jelölne meg. TOVÁBBI PROJEKTEK. A támogatás nem korlátozódott az alföldi szlovákokra. 8 000 eurót kapott a Múzeum vysťahovalectva z územia Slovenska do Severnej Ameriky az 1950 és 1980 közötti clevelandi szlovák rádióadások digitalizálására; 6 500 eurót a Slovenský kultúrny spolok v Argentíne a szlovák diaszpóra történelmi dokumentációs archívumának első szakaszára; 4 000 eurót Richard Stilicha Eugen Suchoň legfontosabb szimfonikus műveinek digitalizálására; 4 000 eurót pedig a Spolok Slovákov v Poľsku a lengyelországi Felső-Árva szlovákjaihoz kapcsolódó jelentős személyiségek és események kutatására és dokumentálására. A tematikus pályázati felhívás eredményei pontosan megmutatják, mely konkrét kutatási, dokumentációs és digitalizálási projektek részesültek 2026-ban az ÚSŽZ támogatásában. A három alföldi ország szempontjából a közzétett adatok alapján a következők állapíthatók meg: a 24 pályázat között egyetlen /HU/ kódú sincs; az egyértelműen Szerbiára, illetve a Vajdaságra irányuló projektekre legalább 21 000 euró jutott; a kifejezetten a romániai szlovákokra irányuló projekt 2 000 euró támogatást kapott. Az adatok értelmezésekor ugyanakkor különbséget kell tenni a pályázó országkódja és a projekt tényleges földrajzi, illetve közösségi irányultsága között. (oSlovMa-post)
1996 SZEPTEMBERÉBEN JELENT MEG A BUDAPESTI SZLOVÁK ELSŐ SZÁMA
1996 szeptemberében jelent meg a Budapesti Szlovák (Budapeštiansky Slovák) első száma, amelyet az ugyanabban az évben, márciusban megalakult Budapesti Szlovák Önkormányzat kezdett kiadni. Nem ez volt az első Budapesten megjelenő szlovák lap: Zuzana Hollósyová már a Na cestu című beköszöntőjében felidézte a hajdani Pest és Budapest gazdag szlovák kulturális és sajtóhagyományait, az új folyóiratot pedig az elődök örökségének tudatos folytatásaként mutatta be. Célja az volt, hogy megismertesse az olvasókkal az itteni szlovákság gazdag múltját, tájékoztasson jelenéről és az újonnan létrejött önkormányzat tevékenységéről, valamint hozzájáruljon a fővárosi szlovák közösség megerősítéséhez. Ildika Fúziková-Klauszová felelős szerkesztő és főszerkesztő az első számban úgy fogalmazott, hogy a Budapesti Szlovák mindenekelőtt a Budapesten élő szlovákok fóruma kíván lenni, amely hitelesen és tárgyilagosan mutatja be a közösséget, összefogja tagjait, és bekapcsolja őket a magyarországi szlovákság országos közéletébe. Figyelemre méltó, hogy a szerkesztőség kezdettől fogva nemcsak azokra az olvasókra gondolt, akik megőrizték szlovák nyelvüket, kultúrájukat és hagyományaikat, hanem azokra is, akik már nem beszéltek tökéletesen szlovákul, de továbbra is élénken érdeklődtek a szlovák nemzetiségi közélet iránt. Az eredeti elképzelés szerint a lap negyedévente jelent volna meg, később pedig a lehetőségek függvényében havilappá kívánták fejleszteni. Az első szám a Budapesti Szlovák Önkormányzat megalakulását és kilenc tagját is bemutatta. A kiadásért az önkormányzat elnöke, Zuzana Hollósyová felelt, a felelős szerkesztő és főszerkesztő Ildika Fúziková-Klauszová volt, a szerkesztőbizottságot pedig Michal Hrivnák, Atila Majnek és Gregor Papuček alkotta. A lap formája és periodicitása a következő években többször változott. Kezdetben 3000 példányban jelent meg, később színessé vált a cím- és hátoldala, egy időben pedig magyar nyelvű részt is tartalmazott. Megjelenési gyakorisága és külső formája tehát az évek során változott, alapvető feladata azonban továbbra is a budapesti szlovákok életéről való tájékoztatás és a szlovák írásbeliség szolgálata maradt. A Budapesti Szlovák 2026-ban is megjelenik: a Budapesti Szlovák Önkormányzat az idei kiadásra 4000 euró támogatást kapott a Határon Túli Szlovákok Hivatalától. Régebbi számai a JaDoX digitalizált archívumában is hozzáférhetők, a Szlovák Nemzeti Könyvtár pedig 1996-tól tartja nyilván a folyóiratot; ISSN-száma 1416-6453. Az 1996 szeptemberében megjelent első szám ezért nem csupán egy folyóirat indulásának dokumentuma, hanem arról is tanúskodik, hogyan képzelték el a budapesti szlovákok saját médiumukat, annak nyelvét és közösségi szerepét önkormányzatuk megalakulásának évében. (oSlovMa-post)
1932. OKTÓBER 2.: A MI GUSTINK MANHATTAN FÖLÖTT
1932. október 2-án az amerikai New York Herald Tribune közölte azt a fényképet, amely a 20. század egyik ikonikus felvételévé vált. Tizenegy munkás ül rajta egy acélgerendán, magasan Manhattan fölött. A jobb szélen ülő, kezében üveget tartó férfihoz pedig egy figyelemre méltó szlovák szál is kapcsolódik: a Popovič család és szlovák források Gustáv – Gusti – Popovičként (1880–1945), a szepességi Felsőszalókról (Vyšný Slavkov) származó férfiként azonosítják. A családban egy rendkívüli történet maradt fenn. Gusti unokája, Ivan Popovič képzőművész és rendező úgy emlékezett, hogy ugyanezt a fényképet egy régi családi albumból ismerte. Képeslapként őrizték benne, amelynek hátoldalára nagyapja állítólag ezt írta feleségének: „Ne félj semmit, drága Mariškám, amint látod, én mindig az üvegecskémmel vagyok. A te Gustid.”(„Nič še ty neboj, moja milá Mariška, jak vidziš, ta ja furt s fľašečku. Tvoj Gusti.” A ma Lunch atop a Skyscraper –Ebéd a felhőkarcoló tetején –címen ismert felvétel 1932. szeptember 20-án készült a Rockefeller Centerben épülő RCA Building, a mai 30 Rockefeller Plaza építésekor. A munkások a 69. emelet magasságában, mintegy 260 méterrel a föld fölött ültek az acélgerendán. A képen az építkezésen dolgozó munkások pózoltak; a jelenet azonban nem egy véletlenül megörökített ebédszünet volt. A fotózás a Rockefeller Center promóciós akciójának része volt, és ugyanebből a sorozatból más, megrendezett munkásfotókat is ismerünk. Gusti Popovič története egyúttal azoknak az embereknek a sorsát is felidézi, akik a mai Szlovákia területéről a tengerentúlra indultak munkát és megélhetést keresni. Családi és szlovák források szerint Popovič favágó és ács volt, és három alkalommal utazott munkát vállalni az Egyesült Államokba. Miután pénzt keresett, visszatért családjához Felsőszalókra. Végül ott telepedett le, és ott is nyugszik; a Popovič család síremlékén ma a híres New York-i fénykép motívuma is látható. A fennmaradt adatok szerint 1945-ben, a front átvonulásakor vesztette életét. A legendás fénykép történetéhez azonban kérdőjelek is tartoznak, amelyeket a történeti hitelesség érdekében nem kerülhetünk meg. A tizenegy férfi személyazonosságát máig nem sikerült minden esetben levéltári források alapján, minden kétséget kizáróan igazolni, egyes szereplőket pedig különböző családi hagyományok más-más személyként azonosítanak. A jobb szélen ülő férfit egy másik hagyomány Sonny Glynn ír munkással azonosítja. A Rockefeller Center is felhívja a figyelmet arra, hogy nem maradt fenn elegendő korabeli munkaügyi dokumentum ahhoz, hogy valamennyi férfi személyazonosságát megbízhatóan meg lehessen állapítani. Gusti Popovičot ezért a családban fennmaradt azonosítás és a szlovák források alapján nevezzük meg. Magának a felvételnek a szerzősége sem tekinthető teljesen tisztázottnak. A fényképet 2003-ban Charles C. Ebbetsnek tulajdonították, később azonban kiderült, hogy a fotózáson más fényképészek is jelen voltak. A Rockefeller Center levéltárosa, Christine Roussel újabb kutatásai –amelyeket 2026-ban megjelent Lunch on a Beam: The Making of an American Photograph című könyvében ismertet –ismét napirendre tűzik mind a képen szereplő férfiak személyazonosságának, mind az ikonikus felvétel szerzőségének kérdését. Ezért pontosabb Ebbetsről valószínű vagy lehetséges szerzőként beszélni, mint a fénykép minden kétséget kizáróan azonosított készítőjeként. És még egy pontosítás a dátumról: 1932. október 2. dokumentáltan az a nap, amikor a fénykép megjelent a New York Herald Tribune vasárnapi mellékletében, de nem feltétlenül ez volt a kép legelső megjelenése. A felvételt az Acme Newspictures hírügynökség terjesztette, és már szeptember 30-i újságközléséről is van adat. Ezért maradunk a pontosan igazolható állításnál: 1932. október 2-án a New York Herald Tribune közölte a fényképet. Kilencvennégy évvel a fénykép elkészülte után így a Manhattan fölött ülő tizenegy férfi között számunkra továbbra is ott van ez a szlovák történet –a szepességi Gusti, üveggel a kezében, és az otthon, Felsőszalókon váró Mariška. Talán éppen a Gustinak tulajdonított egyszerű mondat teszi ezt a világhírű nagyvárosi képet igazán emberivé, számunkra pedig különösen közelivé: „Ne félj semmit, drága Mariškám…”(„Nič še ty neboj, moja milá Mariška…” (oSlovMa-post)
1941. SZEPTEMBER 6.: A SZLOVÁK NEMZETI EGYSÉG PÁRTJA – BUDAPESTTŐL BÉKÉSCSABÁIG
Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1941. szeptember 6-án jelent meg a Slovenská jednota hasábjain a Szlovák Nemzeti Egység Pártja (Strana slovenskej národnej jednoty –SSNJ) megalakulásáról szóló hír. Emanuel Böhm már augusztus 21-én bejelentette a párt megalakulását, a hír közzétételét azonban későbbi visszaemlékezése szerint a magyar cenzúra beavatkozásai késleltették. A cenzor jelentősen lerövidítette Jozef Kelemen Böhmmel készített interjúját is. Az SSNJ elnöke Emanuel Böhm, főtitkára Jozef Kelemen volt, a Slovenská jednota pedig a párt sajtóorgánumává vált. Kultúrtörténeti kalendáriumunk szempontjából különösen érdekes az SSNJ tevékenysége a mai Magyarország területén élő szlovák közösségek körében. A párt központi szervei Budapesten működtek, egyik körzeti titkársága pedig Békéscsabán alakult meg. Békéscsaba így az SSNJ alföldi szlovákok körében végzett szervezőmunkájának egyik központjává vált. 1941. október 9-én a békéscsabai evangélikus egyház tanácstermében több szlovák település 23 képviselője találkozott az SSNJ Budapestről érkezett vezetőivel. A békéscsabai körzeti titkárság titkárává Kerepecky Andrást, a helyi szervezet elnökévé pedig Szekerka Jánost választották. Amikor Kerepecky másnap hivatalosan bejelentette a szervezet megalakulását a rendőrségen, őrizetbe vették, és több napig fogva tartották. A források az SSNJ-hez kapcsolódó szervezőmunkát a mai Magyarország más, szlovákok lakta településein is dokumentálják, többek között Medgyesegyházán, Nagybánhegyesen, Mezőberényben, Tótkomlóson, Szarvason, Pitvaroson, Ambrózfalván és Csanádalbertin. E tevékenység méreteit azonban nem szabad túlbecsülni. A fennmaradt forrásanyag hiányos, és viszonylag keveset tudunk a helyi szervezetek mindennapi működéséről. Egyes települések esetében még a taglétszámra vonatkozó adatok is eltérnek egymástól. Nagybánhegyesen például a helyi megbízott 1941. november 1-jén 50 tagról számolt be, míg a Mezőberényre vonatkozó fennmaradt adatok ellentmondásosak. Annyi biztonsággal megállapítható, hogy az SSNJ a mai Magyarország területén élő szlovák közösségek körében is igyekezett szervezőmunkát folytatni, amelynek során az állami szervek beavatkozásaival is szembesült. Az SSNJ korabeli programjában a szlovák nemzeti öntudatot, a keresztény világnézetet és a szociális kérdések megoldását hangsúlyozta; emellett a kultúrával és az oktatásüggyel is foglalkozni kívánt. Működését azonban a második világháború konkrét körülményei, a bonyolult szlovák–magyar kapcsolatok és a korabeli autoriter politikai rendszerek összefüggésében kell vizsgálni. Tevékenységére hatással volt a korabeli Magyarországon élő szlovákok és a háborús Szlovák Köztársaságban élő magyar kisebbség helyzetével összefüggő kölcsönösségi politika is. A fennmaradt dokumentumok ugyanakkor az SSNJ tevékenységének korlátozását és a magyar állami szervek beavatkozásait is tanúsítják. A téma megismerése szempontjából különösen értékesek a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban őrzött Szekerka János-hagyaték dokumentumai, valamint a Szlovák Nemzeti Levéltárban őrzött, a Szlovák Nemzeti Egység Pártjára vonatkozó iratanyag. Segítségükkel részletesebben rekonstruálható a mai Magyarország területén élő szlovák közösségek második világháború alatti politikai és nemzetiségi életének ma már kevéssé ismert fejezete. (oSlovMa-post)
CSABÁRÓL A PUSZTÁRA: ÍGY ALAPÍTOTTÁK A SZLOVÁKOK AMBRÓZFALVÁT
Amikor a békéscsabai szlovák evangélikus családok az 1840-es évek elején új otthont kerestek, sem kész falu, sem a jobb élet bizonyossága nem várta őket. Ambrózfalva első lelkészének, Samuel Gallynak a feljegyzései szerint szegény csabai családokból kerültek ki; a szőlőkben és a szállásokon uradalmi munkát végeztek. Vezetőik, Maxin János és Jančík Ondrej 1843-ban földért folyamodtak a kamarai igazgatáshoz. Először a Kuvik-pusztát ajánlották fel nekik, ez azonban kevésnek bizonyult 120 család számára, ezért 1844-ben a pitvarosi puszta egy részét mérték ki számukra. Itt jött létre a mai Ambrózfalva, szlovákul Ambrózka. 1844. április 17-én 103 család írta alá a húsz évre szóló szerződést, számuk pedig rövidesen 120-ra emelkedett. Családonként húsz hold földet kaptak, és kötelezték magukat a dohánytermesztésre. A feltételek szigorúak, a kezdetek nehezek voltak. Gally feljegyzései szerint az új telepesek, amíg fel nem építették házaikat, „sátrak alatt és gödrökben”laktak. Mivel eleinte a föld megműveléséhez szükséges jószáguk sem volt, földjeik egy részét tótkomlósiaknak és pitvarosiaknak adták bérbe, hogy közben otthonaikat építhessék. Első bírójukat, Havran Matúšt az utcán választották meg, hiszen az új telepen akkor még egyetlen ház sem állt. Közben saját közösségük alapjait is lerakták: már 1844-ben temetőt létesítettek, megkezdték az egyházi épület építését, majd fokozatosan az oktatás feltételeit is megteremtették. Az első lakosok evangélikusok voltak, az egyházi elöljáróság pedig meghatározó szerepet játszott a közösség életében. A szlovákok új falujukat Ambrózkának nevezték. Nevét Ambrózy Lajos báróról kapta, aki segítette a telepeseket az új közösség létrehozásában. Jančovic 1891-re 1006 szlovák lakost említ. Ma az első családok története ismét névről névre összeállítható. Csirik László egykori polgármester Csirik Györggyel és az Ambrózfalvi Szlovák Nemzetiségi Önkormányzattal együttműködve dolgozott a helyi anyakönyvek feldolgozásán. Mintegy másfél éves munka eredményeként magyar és szlovák nyelvű kiadvány készült az ambrózfalvi anyakönyvekről és azokról az emberekről, akiknek történetéről vallanak. Az anyakönyvek nem csupán születéseket, házasságkötéseket és haláleseteket őriznek, hanem a dohánykertész telep mindennapjairól is vallanak. Csiriknak az anyakönyvi bejegyzéseken alapuló értelmezése szerint az egyik házastárs halála után a gazdasági kötelezettségek teljesítése szinte lehetetlenné válhatott a család számára, ezért az özvegyen maradtak gyakran rövid időn belül újraházasodtak. A feljegyzések a közösség nyelvi változását is tükrözik: 1857-től az egyházi jegyzőkönyvet már magyarul vezették, miközben az egyházi számadásokat még egy ideig szlovákul írták. A háború utáni években a csehszlovák–magyar lakosságcsere alapvetően megváltoztatta Ambrózfalva életét és nemzetiségi összetételét. A családfakutatás ezért ma jóval többet jelent családfák összeállításánál: segít újra összekapcsolni azoknak az embereknek a történeteit, akik Csabáról a pusztára költöztek, és ott új otthont teremtettek. Az anyakönyvekben megőrzött nevek mögött így újra kirajzolódnak az emberi sorsok –velük együtt pedig Ambrózfalva szlovák története. (oSlovMa-post)
ZRÍNYI MIKLÓS: KÖZÖS TÖRTÉNELMI ÖRÖKSÉG, NEM KIZÁRÓLAG MAGYAR
„Kié Zrínyi?” – teszi fel a kérdést Jozef Schwarz a Ľudové noviny Örökség című sorozatának legújabb írásában. Mikuláš Šubić Zrínskyt (Nikola IV. Zrinski), vagyis Zrínyi Miklós horvát bánt, a 16. századi törökellenes küzdelmek egyik legismertebb alakját idézi fel, aki 1566. szeptember 7-én esett el Szigetvár védelmében. Schwarz mindenekelőtt arra a problémára hívja fel a figyelmet, amely abból fakad, hogy mai nemzeti kategóriáinkat visszavetítjük a soknemzetiségű történelmi Magyar Királyság 16. századi viszonyaira. Zrínyi jelentős horvát főnemesi családból származott, horvát bán, főúr és a Szent Korona országainak egyik jelentős katonai vezetője volt. Emlékezete a következő évszázadok során több nemzeti történelmi hagyomány részévé vált. Különösen érdekes ennek szlovák vonatkozása. Zrínyi szigetvári helytállását a Pieseň o Sigetskom zámku (Ének a szigeti várról) című ének is megörökítette; Ján Kollár később felvette a Národnie spievanky című gyűjteményébe, így az Zrínyi jelenlétét is tanúsítja a régebbi szlovák énekhagyományban. 1866-ban, Szigetvár védelmének 300. évfordulóján a szlovákok ismét hangsúlyosan Zrínyi alakja felé fordultak. A Matica slovenská emlékkötetet készített, Andrej Sládkovič megírta Gróf Mikuláš Šubić Zrínsky na Sihoti című eposzát, Jozef Miloslav Hurban pedig Zrínsky na Sihoti címmel írt róla; Zrínyi alakjával más szlovák szerzők is foglalkoztak. Sládkovič egyúttal vitába szállt Kollár korábbi, „My sme dali Uhrúm Zríniho”gondolatával, amely szerint a szlávok mintegy átengedték Zrínyit a magyar nemzeti hagyománynak, és Zrínyi alakját elsősorban szláv–orvát összefüggésbe helyezte. Ez is jól mutatja, miként épültek be a 19. század folyamán a történelmi Magyar Királyság személyiségei az új nemzeti történeti narratívákba. Schwarz arra is rámutat, hogy a modern nemzeti mozgalmak kibontakozásával a közös történelmi múltat mind gyakrabban az egyes nemzetek saját nézőpontjából értelmezték. Zrínyi példája ugyanakkor azt is megmutatja, miért nem vetíthetjük vissza mechanikusan a 19. század modern nemzeti kategóriáit a 16. századra. Történelmi helyzete és kötődései többrétegűek voltak; emlékezete később a horvát és a magyar nemzeti hagyomány meghatározó részévé vált, miközben a szlovák történelmi és kulturális emlékezetben is helyet kapott. (oSlovMa-post)
MIT TANULTAK A SZLOVÁK GYEREKEK MAGYARORSZÁGON 1893-BAN?
Egy figyelemre méltó, 1893-ban Budapesten megjelent szlovák tankönyv került a kezünkbe, amelyet „a szlovák mindennapi és ismétlő népiskolák”számára készítettek. A kötet földrajzot, Magyarország történetét, alkotmánytant, természetrajzot, természettant és egészségtant tartalmazott, és Aladár Csizmadia magyar tankönyve alapján Heribert Ertl tanító állította össze. A könyv érdekes közvetlen forrás arról, mit és milyen nyelven tanulhattak a szlovák diákok a 19. század végi magyarországi népiskolákban. A magyarázó szöveg alapvetően szlovák nyelvű, a szlovák megnevezések és szakkifejezések mellett azonban igen gyakran magyar megfelelőik is szerepelnek: „Zemepis –Földrajz” „Kráľovstvo uhorské –A Magyar királyság”és így tovább. Nem mai értelemben vett kétnyelvű tankönyvről van tehát szó, hanem szlovák nyelvű tankönyvről, amelybe következetesen beépül a magyar terminológia is. A földrajzi rész már a legelején azt tanítja, hogy Magyarország a tanulók „drága, szeretett hazája” hiszen itt születtek, itt élnek és javait élvezik. Ugyanakkor a lakosság bemutatásakor a könyv azt is világosan közli, hogy a magyarokon kívül „más nyelvű nemzetiségek”is élnek az országban, köztük szlovákok, németek, románok, horvátok, szerbek és ruszinok. Az Északnyugati-Kárpátok vidékének lakói között szlovákokat, németeket és magyarokat említ, a Nagy-Alföld leírásában pedig a Körösök környékén élő szlovákokról is szól; Békés vármegyében Csabát és Szarvast a népes települések között sorolja fel. A tankönyv olyan korszakban született, amikor az 1879-es törvény nyomán a magyar nyelv tanítása már kötelező volt a népiskolákban, ugyanakkor még jóval az 1907-es Apponyi-féle iskolatörvények előtt járunk. Ezért maga a könyv nyelvi szerkezete is sokatmondó: egy olyan magyarországi iskolarendszerbe enged betekintést, amelyben a szlovák nyelvű oktatás még jelen volt, miközben az állam egyre erőteljesebben szorgalmazta a magyar nyelv oktatását és elsajátítását. Érdekes maga a történelmi rész is. Azzal a megállapítással kezdődik, hogy Magyarország területe „ősidők óta különböző népek lakóhelye”volt, az egész történelmi elbeszélést ugyanakkor erőteljes magyarországi hazafias szemlélet hatja át. Éppen ebben rejlik ennek a régi tankönyvnek az értéke: nem kell mai nézeteket visszavetíteni rá, és egyetlen mondattal minősíteni sem. Elég figyelmesen olvasni. Megmutatja ugyanis, milyen képet kapott Magyarországról, annak történelméről, lakosságáról, természeti világáról és államszervezetéről egy szlovák iskolás több mint 130 évvel ezelőtt –szlovákul, de a magyar terminológia következetes jelenlétével. (oSlovMa-post)
A KEDVESEM SZERET-E, VAGY MÁST CSINÁL – ASSZIMILÁL?
Szlovák nő és nem szlovák férfi, vagy szlovák férfi és nem szlovák nő. Szeretik egymást, összeházasodnak, családot alapítanak. De milyen nyelven beszélnek majd otthon –és melyik nyelvet adják tovább a gyerekeiknek? Válhat-e a közös nyelv teljesen természetes, praktikus megválasztása idővel az asszimiláció egyik tényezőjévé? És szükségszerű-e, hogy azzá váljon? A szerelem nem asszimilál. Döntő lehet azonban, milyen nyelven él a család, és mit ad tovább a következő nemzedéknek. Egy szlovák és egy magyar vegyes házassága önmagában nem jelenti a nemzetiségről vagy a származásról való lemondást. A közös élethez azonban közös nyelv is kell. Képzeljünk el egy modellhelyzetet: a szlovák fél beszél magyarul, magyar párja viszont nem beszél szlovákul. Így a magyar minden különösebb elhatározás nélkül a család közös nyelvévé válhat. A kérdés akkor kap új jelentőséget, amikor megszületik a gyerek. Egy összehasonlító kutatás, amelybe 377, 15– éves magyarországi, romániai, horvátországi és szerbiai fiatalt vontak be, megmutatja, milyen erős pozícióba kerülhet a többségi nyelv a családon belül is. A vizsgált –em reprezentatív –agyarországi csoportban az apával folytatott kommunikációban a válaszadók 87,8 százaléka tartozott a túlnyomórészt vagy kizárólag magyar nyelvi orientáció kategóriájába, az anyával folytatott kommunikációban pedig 83,7 százalékuk. A vegyes házasság azonban nem valamiféle „asszimilációs automata”. Az ellenkező irányú folyamat is lehetséges: ha a családban mindkét nyelvet aktívan használják, és ehhez a nagyszülők, az iskola vagy a kisebbségi közösség is hozzájárul, a gyerek kétnyelvűen nőhet fel. A döntő kérdés tehát nem csupán az: ki kivel házasodott össze? Sokkal érdekesebb, mi történik a szlovák nyelvvel, amikor becsukódik az otthon ajtaja. A teljes írás kutatási eredményekkel, az alföldi szlovák közösségek összehasonlításával és tágabb összefüggésben vizsgálja a vegyes házasság, a családi nyelvhasználat és az asszimiláció kapcsolatát. (oSlovMa-post)
1944. AUGUSZTUS 29-ÉN KITÖRT A SZLOVÁK NEMZETI FELKELÉS
Augusztus 29. a Szlovák Köztársaság állami ünnepe, a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója. A felkelés az antifasiszta ellenállás több hónapos előkészületeinek eredményeként bontakozott ki; a fegyveres fellépés 1944. augusztus 29-én, a német megszálló csapatok szlovákiai bevonulásának idején kezdődött. Ján Golian aznap este Besztercebányáról parancsot adott a hadsereg fegyveres ellenállására. A felkelés központja Besztercebánya lett, legfontosabb szervezett fegyveres ereje pedig az 1. csehszlovák hadsereg Szlovákiában volt; mellette partizánegységek is harcoltak. A felkelés politikai képviselője a Szlovák Nemzeti Tanács volt, amely a hazai antifasiszta ellenállás fő irányzatait tömörítette. A felkelő fegyveres erők szembefordultak a náci Németországgal, a Szlovák Nemzeti Felkelés pedig a szélesebb európai antifasiszta ellenállás részét képezte. A felkelő hadsereg 1944 októberének utolsó napjaiban katonai vereséget szenvedett, a fegyveres ellenállás azonban nem ért véget: a katonák egy része és a partizánok a hegyekben folytatták a harcot. A német megszállást és a felkelés leverését kegyetlen megtorlások, civilek tömeges meggyilkolása, valamint a szlovákiai zsidók deportálásának újraindítása kísérte. A Szlovák Nemzeti Felkelés így nemcsak katonai eseményként, hanem a nácizmussal és a megszállással szembeni ellenállás jelentős megnyilvánulásaként is beírta magát a történelembe. Megmutatta, hogy a szlovák társadalom, a hadsereg és a politikai ellenállás egy része 1944-ben fegyverrel fordult szembe a náci Németországgal és a vele együttműködő hazai rendszerrel. (oSlovMa-post)
A CSABAITÓL A KULENIG: AZ ALFÖLD ÍZEI
A Kulpin.net petrőci kulenről szóló új írása jó alkalmat kínál arra, hogy tágabb összefüggésben tekintsünk az alföldi szlovákság kolbászhagyományaira. A csabai, a komlósi és a nagylaki kolbász, valamint a petrőci kulen nem ugyanannak a terméknek különböző elnevezései, és a rendelkezésünkre álló források alapján egyetlen közös „szlovák receptről“ sem beszélhetünk. Sokkal inkább egymással rokon gasztronómiai hagyományok sokszínű családja rajzolódik ki előttünk, amelyek az egyes szlovák közösségekben, az adott alföldi környezetben formálódtak. Petrőcön ilyen jellegzetes termék a kulen, vagyis egyfajta vastagkolbász. Nenad Čanak most megjelent írásában azt állítja, hogy a szlovákok a kulent nem Szlovákiából hozták magukkal, hanem vajdasági letelepedésük után ismerték meg az ottani hagyományt, majd kialakították annak saját változatát. Egyik jellegzetes vonásaként a köményt említi; a petrőci receptek összetevői között sertéshúst, sót, édes és csípős paprikát, fokhagymát és köményt sorol fel, egyes családoknál pedig kevés cukrot is. Emellett hideg füstölésről és több hónapos érlelésről ír. Ezeket a részleteket azonban a szerző állításaként kell kezelnünk: cikke egy készülő könyv részlete, és maga is rámutat a családi receptek közötti különbségekre. A magyarországi szlovákság legismertebb kolbászhagyománya kétségtelenül a csabai. Dedinszky Gyula élénkpiros, zamatos, enyhén füstös és jól eltartható sertéskolbászként jellemezte, amelynek ízvilágában meghatározó szerepet játszik a paprika. Egyetlen titkos receptet azonban itt sem találunk: az eredeti csabai mindenekelőtt házi készítésű termék volt, végső ízét pedig a hús és annak zsírossága, a fűszerek mennyisége és aránya, a füstölés és a tárolás módja, valamint az adott család tapasztalata egyaránt befolyásolta. Egyszerű szabály érvényesült tehát: ahány ház, annyi kolbász. Kevésbé ismert, történeti szempontból azonban nem kevésbé érdekes a komlósi kolbász. Nem tekinthetjük egyszerűen a szomszédban készített csabai kolbásznak. Régebbi források Tótkomlóson a vastag-, illetve nyári kolbász önálló helyi hagyományáról tanúskodnak, a későbbi összehasonlítások pedig a csabai kolbásszal való szoros rokonságára mutatnak rá. Nem csupán gasztronómiai múltról van szó: a komlósi szárazkolbász hagyománya ma is él. Különösen érdekes Komlós és Nagylak történelmi kapcsolata. 1803. április 24-én Tótkomlósról érkeztek Nagylakra az első szlovák telepesek; más források a telepesek között békéscsabai és szarvasi szlovákokat is említenek. Nagylak idővel a romániai szlovákság egyik legjelentősebb központjává vált, és sajátos kolbászhagyománya mindmáig fennmaradt. A Komlósról, Csabáról és Szarvasról Nagylakra irányuló történelmi népmozgás tehát dokumentálható, ebből azonban még nem következik automatikusan, hogy a nagylaki kolbász konkrét receptjének átvitelét is bizonyítani tudjuk. Itt különösen fontos elválasztani a tényt a csábító, ám egyelőre nem igazolt feltételezéstől. A gasztronómiai ismeretek lehetséges terjedéséről a Dél- Alföldről is van egy érdekes adatunk: egy későbbi, Dedinszkyre hivatkozó forrás a receptek terjedését a szlovák evangélikus lelkészek intenzív kapcsolataival és levelezésével hozza összefüggésbe. Ezt azonban a terjedés egyik lehetséges módjára vonatkozó értelmezésként, nem pedig az egyes kolbászok bizonyított „családfájaként“ kell kezelnünk. Csaba, Komlós, Petrőc és Nagylak így együtt az alföldi szlovák közösségek gasztronómiai térképét rajzolják ki. Újra és újra találkozunk rajta sertéshússal, paprikával, fokhagymával, köménnyel, füstöléssel és érleléssel; felhasználásuk módja és arányaik azonban helyenként, koronként és családi hagyományonként változnak. A források egyetlen közös „szlovák kolbász“ helyett inkább egymással rokon helyi hagyományok hálózatát mutatják, amelyek kialakultak, tovább fejlődtek, és feltehetően kölcsönösen hatottak is egymásra. Talán éppen ezért olyan érdekes dokumentuma a kolbász az Alföld történetének: ízében nemcsak a paprika és a füst, hanem az emberek vándorlása, a helyi tapasztalat és a szlovák közösségek emlékezete is megőrződött. (oSlovMa-post)
MAGYAROK A SZLOVÁK NEMZETI FELKELÉSBEN: ELFELEDETT HARCOSOK ÉS EL NEM FELEDETT SÉRELMEK
A Szlovák Nemzeti Felkelés 82. évfordulóján a szlovákiai magyar nyelvű média olyan kérdést vetett fel, amely a szlovák nyilvánosságban jóval ritkábban kerül szóba: hogyan viszonyulnak a Szlovákiában élő magyarok a felkeléshez? A Pátria Rádió erről Simon Attila történésszel, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatójával beszélgetett; az évforduló alkalmából a Parameter is közölt interjút Simonnal. A Pátria bevezetője arra is kitér, hogy a magyar közösség emlékezetében máig jelen vannak az egyes partizánalakulatok túlkapásai. A szakirodalommal és a korabeli forrásokkal összevetve azonban ennél jóval összetettebb kép rajzolódik ki. Simon maga a Szlovákia története 1918–45 című egyetemi tankönyvében össznemzeti antifasiszta felkelésként jellemzi az SZNF-et, résztvevői között pedig mintegy 800 magyart említ. Janek István történész óvatosabban kezeli a számokat: felhívja a figyelmet az alapkutatások hiányára, és a felkelés kitörését követő első szakaszban részt vevő magyarok számát mintegy 300–500 főre becsüli; a következő hónapokban a magyar hadseregből átállók is csatlakoztak a partizánokhoz. A pontos számot tehát nem ismerjük, a források azonban magyarok százainak részvételét támasztják alá a felkeléshez kapcsolódó náciellenes ellenállásban. Az egyik jelentős alakulat a Petőfi-partizáncsoport volt, amely egy időszakban mintegy 300 főt számlált. Tagjainak többsége magyar volt, de más nemzetiségek képviselői is harcoltak benne. Parancsnokságát később a krasznahorkaváraljai születésű Fábry József vette át, akit a magyar hatóságok a háború alatt üldöztek, majd partizánkiképzése után a nácik ellen harcolt. A háború után ugyanez a Fábry szembefordult a csehszlovákiai magyarellenes intézkedésekkel. A magyar antifasiszta ellenállás további résztvevői közé tartozott Nógrádi Sándor és csoportja is. A magyarok SZNF-ben való részvételéről ugyanakkor az SZNF nyilvános megemlékezésein viszonylag kevés szó esik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk az egyes partizánalakulatok tevékenységéhez kötődő negatív tapasztalatokat. A történeti források a partizánok által a polgári lakosság ellen elkövetett bűncselekményeket és túlkapásokat is dokumentálnak. Ellenőrzésünk során ugyanakkor nem találtunk elegendő bizonyítékot arra, hogy az SZNF idején a magyar polgári lakossággal mint etnikai csoporttal szemben rendszerszerű, etnikai indíttatású partizánerőszak folyt volna. Egyes partizánok bűncselekményeit ezért nem lehet az egész felkelésre kivetíteni, ahogy az SZNF antifasiszta jellege sem szolgálhat indokul a valóban megtörtént bűncselekmények elhallgatására. A Szlovák Nemzeti Tanács ugyanakkor már a felkelés idején olyan intézkedést hozott, amely a magyar kisebbséget is sújtotta: az 1944. szeptember 6-án kiadott 6/1944. számú rendeletével megszüntette a német és magyar iskolákat minden kategóriában és fokozaton, az 1938. október 6-ig létrehozott népiskolák kivételével. A korlátozás a magyar és a német nyelv istentiszteleti használatára is kiterjedt ott, ahol e nyelvek használatát az említett időpont után vezették be. Fontos ugyanakkor, hogy ne mossuk össze az 1944-es SZNF-et az 1945–48 közötti háború utáni intézkedésekkel. Vannak közöttük politikai és személyi összefüggések, de nem azonos történelmi jelenségekről van szó. A háború utáni intézkedések a Szlovákiában élő magyarok jelentős részét érintették: sokan elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, több jogukat korlátozták, sor került a cseh országrészekbe történő deportálásokra, a lakosságcserére, a reszlovakizációra, valamint a magyar oktatást érintő intézkedésekre. Ezek jogalapja, hatálya és az érintettek köre azonban eltérő volt, és jogszabályi kivételek is léteztek. Ezzel érkezünk el ahhoz a kérdéshez, amelyet a mostani vita ismét felvet: miért esik olyan kevés szó az SZNF nyilvános megemlékezésein azokról a magyarokról, akik szlovákokkal és más nemzetek tagjaival együtt harcoltak a nácik ellen, miközben a magyar közbeszéd egy részében az SZNF kapcsán mindmáig előkerülnek a partizánok túlkapásai és a magyarellenes intézkedések is? Egyoldalú nemzeti értelmezéssel aligha írható le pontosan ez a történelmi valóság. Az SZNF-ben különböző nemzetiségű emberek harcoltak a nácizmus ellen, köztük magyarok százai; egyes partizánok bűncselekményeket követtek el; a Szlovák Nemzeti Tanács már a felkelés idején is hozott a magyar kisebbséget sújtó intézkedést, a háború után pedig további súlyos magyarellenes intézkedések következtek. Mindezek közös történelmünk részei. Egyik sem használható fel arra, hogy kitöröljük vele a másikat. (oSlovMa-post)
1526. AUGUSZTUS 29. – 500 ÉVE ZAJLOTT A MOHÁCSI CSATA
1526. augusztus 29-én Mohácsnál zajlott le a Magyar Királyság és Közép-Európa történetének egyik sorsfordító ütközete. II. Lajos magyar és cseh király serege a nála jóval nagyobb létszámú, I. Szulejmán oszmán szultán vezette haderővel ütközött meg, és súlyos vereséget szenvedett. A vereséget követően II. Lajos király is életét vesztette; a csatában a Magyar Királyság világi és egyházi elitjének jelentős része is elesett. Az uralkodó utód nélküli halála megnyitotta a magyar koronáért folyó küzdelmet, az ezt követő politikai és katonai fejlemények pedig alapvetően átalakították a Magyar Királyság és egész Közép-Európa hatalmi viszonyait. II. Lajos hadserege soknemzetiségű volt, soraiban Közép-Európa különböző etnikai és történelmi közösségeinek tagjai harcoltak. Magyar történeti szakforrások a résztvevők között a magyarok mellett horvátokat, szerbeket, szlovákokat, cseheket, németeket és lengyeleket is említenek; a források cseh, morva, lengyel és német segéd- és zsoldoscsapatokról is tanúskodnak, bár a várt erősítés egy része nem érkezett meg a csatatérre. A mohácsi csata ezért a történelmi Magyar Királyság különböző népeinek és közösségeinek közös történelméhez tartozik, és a mai Szlovákia területének történetében is jelentős mérföldkő. Ötszáz év távlatából különösen fontos megkülönböztetni a csata közvetlen eredményét annak hosszabb távú következményeitől: a Magyar Királyság 1526. augusztus 29-én nem szakadt három részre. A Magyar Királyság későbbi hatalmi és területi megosztottságához csak a további események, a magyar koronáért folytatott küzdelem és az oszmán terjeszkedés vezettek. A mohácsi csata így a Magyar Királyság és Közép-Európa történetének egyik legfontosabb fordulópontjává vált. (oSlovMa-post)
1749. AUGUSZTUS 29-ÉN ELHUNYT BÉL MÁTYÁS, „MAGYARORSZÁG NAGY ÉKESSÉGE”, ÓCSOVA SZÜLÖTTE
Bél Mátyás (lat. Matthias Belius, szlovákul Matej Bel), az Ocsován született tudós a 18. század első felének magyarországi tudományos életében kiemelkedő helyet foglalt el. Evangélikus lelkész, pedagógus, történész, földrajztudós és polihisztor volt. Halléban tanult, Besztercebányán, majd Pozsonyban tevékenykedett; 1714 és 1719 között a pozsonyi evangélikus líceum rektora, később evangélikus lelkész volt. Életművének legjelentősebb vállalkozása a Notitia Hungariae novae historico- geographica, Magyarország vármegyénként elkészített, nagyszabású történeti-földrajzi leírása volt. A mű számba vette a természeti viszonyokat, a településeket, a lakosságot és annak szokásait, a gazdasági viszonyokat, valamint az egyes vármegyék történetét; fontos részét képezték Samuel Mikovíni térképei. Bél életében a tervezett műnek csupán egy része jelent meg nyomtatásban, a vármegyeleírások jelentős része kéziratban maradt. Bél tudományos hagyatéka azonban korántsem csupán a tudománytörténet lezárt fejezete. 2011 óta folyik a korábban kiadatlan vármegyeleírások kritikai kiadása, 2026 júliusában pedig megjelent a sorozat kilencedik kötete, amely Bihar, Kraszna és Közép-Szolnok vármegye, valamint Kővár vidéke leírását adja közre. Bél terjedelmes kéziratos hagyatékának újabb részei így csaknem három évszázaddal halála után is hozzáférhetővé válnak a kutatás számára. Bél Mátyás 1749. augusztus 29-én hunyt el; halála után a Magnum decus Hungariae –„Magyarország nagy ékessége”–nevezéssel illették. Munkásságának jelentőségét az is mutatja, hogy kéziratos hagyatékának feltárása és közreadása napjainkban is folytatódik. (oSlovMa-post)
FUHL IMRE A SZLOVÁK TÁVIRATI IRODÁNAK A MAGYAR-KORMÁNY ELSŐ HÓNAPJAIRÓL: OLDOTTABB A LÉGKÖR, A MÉLYEBB VÁLTOZÁSOKHOZ MÉG IDŐ KELL
A szlovák távirati iroda (TASR) 2026. augusztus 28-án Magyar Péter miniszterelnök Tisza-kormányának első száz napjáról közölt értékelést egy magyarországi szlovák szemszögéből. A hírügynökség budapesti tudósítója, Ladislav Vallach Fuhl Imrét, a magyarországi szlovák nemzetiség független portálja, az oslovma.hu alapító-szerkesztőjét kérdezte. Fuhl Imre szerint a magyarországi szlovákok mindennapi élete ilyen rövid idő alatt még nem változhatott meg látványosan. Kedvező fejleménynek tartja ugyanakkor, hogy a társadalmi légkör összességében oldottabbá vált, és mentes például az állami propaganda kellemetlen megnyilvánulásaitól. A politikai változás valódi jelentőségét szerinte csak hosszabb idő elteltével, mindenekelőtt konkrét eredmények alapján lehet majd megítélni. A nemzetiségi ügyek kormányzati kezelésében bekövetkezett szerkezeti változások közül Fuhl Imre Rágyanszki György kinevezését emelte ki. A szarvasi születésű fiatal alföldi szlovák a hivatalosan elismert magyarországi nemzetiségek ügyeiért felelős helyettes államtitkár lett a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztériumban. Korábban egyetemi tanársegédként, a Budapesti Szlovák Szakkollégium igazgatójaként, valamint az Országos Szlovák Önkormányzat oktatási-nevelési bizottságának elnökeként tevékenykedett. Fuhl Imre egyúttal hangsúlyozta, hogy nem tud és nem is akar valamennyi magyarországi szlovák nevében beszélni. Kizárólag saját véleményét fogalmazza meg, amely a nemzetiségi életben szerzett több évtizedes személyes és szakmai tapasztalatain, valamint az e területen zajló folyamatok hosszú távú figyelemmel kísérésén alapul. Tapasztalatai szerint a magyarországi szlovákok politikai viselkedése alapvetően nem különbözik a többségi társadalométól. Szerinte ez természetes, hiszen politikai álláspontjukat ugyanazok a gazdasági, szociális, kulturális és társadalmi körülmények formálják, mint az ország többi polgáráét. A nemzetiségi hovatartozás egyre kevésbé befolyásolja választói és politikai preferenciáikat, ami Fuhl Imre szerint kétségtelenül összefügg a nyelvi és kulturális asszimiláció előrehaladott fokával is. Éppen ezért a kormányváltás jelentőségét nemzetiségi szempontból sem értékelné túl. Néhány hónap elteltével Fuhl Imre szerint inkább a politikai hangnem és a retorika változása érzékelhető, mintsem mélyreható rendszerszintű átalakulások, bár idővel ezek is bekövetkezhetnek. Megjelentek ugyan biztató jelek: nagyobb hangsúly kerülhet a nemzetiségekkel folytatott párbeszédre, a finanszírozás átláthatóságára, illetve a nemzetiségi képviseleti rendszer esetleges módosítására. Egyelőre azonban korai lenne alapvető fordulatról beszélni a nemzetiségpolitikában. Fuhl Imre szerint inkább óvatos, bár jogos várakozásoknak van helyük. (oSlovMa-post)
A KÜLHONI SZLOVÁKSÁGRÓL SZÓLÓ ÚJ KORMÁNYZATI JELENTÉS: MAGYARORSZÁG VEZET A TÁMOGATÁSOK ÖSSZEGÉBEN, ELSŐSORBAN A RENDKÍVÜLI BUDAPESTI BERUHÁZÁSNAK KÖSZÖNHETŐEN
Már teljes terjedelmében, mellékleteivel együtt elérhető a külhoni szlovákokról szóló új kormányzati jelentés. Átfogó képet ad a világban élő szlovákságról, az állami támogatásokról és a 2027-re vonatkozó tervekről. Külön is megvizsgáltuk a magyarországi szlovákság, valamint két további hagyományos alföldi szlovák közösség, a szerbiai és a romániai szlovákság helyzetét. Teljes terjedelmében, mellékleteivel együtt hozzáférhető a külhoni szlovákokkal kapcsolatos 2025. évi állami politikáról és az állami támogatásokról szóló jelentés, valamint a külhoni szlovákokra vonatkozó 2027. évi állami politikai program. Az anyagot a Határon Túli Szlovákok Hivatalának (ÚSŽZ) elnöke terjesztette elő, 2026. augusztus 20-án vették nyilvántartásba, a kormány pedig 151. ülésén, a napirend hatodik pontjaként hagyta jóvá. A hivatalos kormányzati portál a dokumentumot jóváhagyottként tünteti fel, és a 330/2026. számú kormányhatározatot jelöli meg. A jelentés rendkívül sokszínű képet rajzol a Szlovákia határain kívül élő szlovákságról: a szomszédos és környező országok történelmi szlovák közösségeitől a régebbi kivándorlóközösségeken és leszármazottaikon át egészen a Nyugat-Európában és a világ más részein kialakult újabb közösségekig. A létszámadatokat ugyanakkor óvatosan kell kezelni, mivel az egyes országok eltérő módszereket alkalmaznak, az adatok pedig különböző népszámlálásokból és nyilvántartásokból származnak. A rendelkezésre álló hivatalos adatok összesítve több mint 1,12 millió személyről szólnak, míg a szlovákok és a szlovák származásúak becsült száma megközelíti az 1,81 milliót. A hivatalos statisztikák és a becslések közötti jelentős eltérések többek között a szlovák kivándorlók leszármazottainak több nemzedékével, valamint a nemzetiség és a származás országonként eltérő nyilvántartásával függnek össze. A jelentés fontos részét képezi a külhoni szlovák közösségek tevékenységének állami támogatása. Az ÚSŽZ 2025-ben 970 pályázatot fogadott be, amelyekben az igényelt összeg együttesen megközelítette a 7,98 millió eurót; végül 25 ország 614 projektjét támogatta mintegy 3,6 millió euróval. Nem az egyes országoknak „juttatott”összegekről van tehát szó, hanem konkrét külhoni szlovák projektek és azok megvalósítóinak támogatásáról. Az alföldi szlovákság szempontjából különösen érdekesek a magyarországi, szerbiai és romániai szlovák projektek adatai. Országonkénti összevetésben a magyarországi szlovák projektekre jutott a legnagyobb összeg: 78 projekt összesen 1 767 281 euró támogatásban részesült. Ezt az első helyet azonban a megfelelő összefüggésben kell értékelni: az összegből 1,5 millió euró, vagyis csaknem 85 százalék egyetlen rendkívüli támogatás, amely az egykori budapesti szlovák evangélikus templom felújítását szolgálja. Az épületben Szlovák Kulturális Központot alakítanak ki. A rendkívüli tétel levonása után 267 281 euró marad; ez a közzétett adatok alapján végzett saját számításunk. Magyarország első helye tehát nem azt jelenti, hogy a magyarországi szlovákság több tucat szokásos projektje sokszorosan nagyobb támogatást kapott volna, mint a más országokban megvalósuló projektek: a sorrendet alapvetően egyetlen nagy beruházás határozta meg. A budapesti beruházásnak hosszabb előtörténete van, és Magyarország, valamint Szlovákia egyaránt támogatja. Politikai előzményei 2018 májusáig nyúlnak vissza, amikor Kiskőrösön László Kövér és Andrej Danko akkori házelnökök megállapodtak az egykori szlovák evangélikus templom felújításáról és Szlovák Kulturális Központként való hasznosításáról. A magyar kormány 2020-ban 765 millió forintot biztosított az Országos Szlovák Önkormányzatnak az ingatlan megvásárlására, 2021-ben pedig további 1,4 milliárd forintot a felújítás első két ütemére. Szlovákia 2021-ben 2 millió euróval támogatta a helyreállítás első szakaszát. A tervek szerint a megújuló épületegyüttesben kap majd közös otthont a Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézete, a Magyarországi Szlovákok Könyvtára és Dokumentációs Központja, a Vertigo Szlovák Színház és a Ľudové noviny szerkesztősége; emellett a Magyarországi Szlovákok Múzeumának, egy ökumenikus kápolnának, valamint szlovák egyesületeknek és kulturális csoportoknak is helyet szánnak. Magyarország 2025-ös első helyét a támogatási rangsorban ezért a számok hátterének ismeretében érdemes értékelni: az összeg döntő részét nem a több tucat szokásos projekt támogatása, hanem egy rendkívüli beruházás teszi ki, amely közös otthont teremthet a magyarországi szlovákság meghatározó kulturális és közösségi intézményeinek. Szerbia: itt támogatták a legtöbb projektet – Szerbiában az ÚSŽZ 217 projektet támogatott, összesen 511 530 euróval. A projektek számát tekintve Szerbia kiemelkedik: az itt támogatott projektek az ÚSŽZ által 25 országban támogatott 614 projekt több mint egyharmadát teszik ki. A projektek száma azonban önmagában nem tekinthető a közösség nagysága vagy életképessége mércéjének, hiszen azt a külhoni szervezetek struktúrája, a projektek jellege és a támogatási rendszer igénybevételének módja is befolyásolja. Megállapítható azonban, hogy a vajdasági szlovákság 2025-ben rendkívül nagyszámú támogatott projekttel volt jelen az ÚSŽZ pályázati rendszerében. Románia: 46 projekt, 166 530 euró – Romániában 46 projekt részesült támogatásban, összesen 166 530 euró értékben. A romániai szlovákság a magyarországi és a szerbiai szlováksággal együtt a hagyományos alföldi szlovák közösségek közé tartozik, a támogatási adatok azonban itt is csupán a közösségi élet egyik szeletét mutatják. A magyarországi, szerbiai és romániai szlovák projektekre együttesen 2 445 341 euró, vagyis az ÚSŽZ 2025-ös teljes támogatási összegének hozzávetőleg kétharmada jutott. Ezt az arányt azonban alapvetően befolyásolja a rendkívüli, 1,5 millió eurós budapesti beruházás; nélküle a három ország szlovák projektjeire összesen 945 341 euró jutott volna. A jelentés ugyanakkor nem csupán visszatekint. Része a külhoni szlovákokra vonatkozó 2027. évi állami politikai program is, így a 2025-ös mérleg mellett a következő időszak irányait is felvázolja. A dokumentum tágabb jelentősége éppen abban rejlik, hogy a külhoni szlovákság ma korántsem alkot egységes világot: történelmi nemzetiségi közösségek, korábbi kivándorlónemzedékek és leszármazottaik, valamint az újabb emigráció egyaránt részét képezik. Az állami politikának ezért egymástól nagyon különböző igényekre kell választ adnia – hagyományos közösségek anyanyelvének, kulturális örökségének és intézményi hátterének megőrzésétől az Európában és a világ más részein szétszórtan élő újabb szlovák közösségekkel fenntartott kapcsolatokig. A magyarországi szlovákság esetében továbbra is az egyik legjelentősebb beruházás a budapesti Szlovák Kulturális Központ létrehozása; a szerbiai és romániai adatok pedig a hagyományos alföldi szlovák közösségek jelentős jelenlétét mutatják az ÚSŽZ támogatási rendszerében. (oSlovMa-post)
NÉGY ORSZÁG SZLOVÁK KÉPZŐMŰVÉSZEI NAGYBÁNHEGYESEN
Nagybánhegyes immár ötödik alkalommal adott otthont a több országból érkező szlovák képzőművészek találkozójának. Az 5. Nemzetközi Szlovák Képzőművészeti Szimpóziumot 2026. augusztus 15. és 23. között rendezték meg. A találkozó tizenhat képzőművészt hozott össze Szlovákiából, Magyarországról, Szerbiából és Romániából, és a közös alkotómunka során született műveket bemutató zárókiállítással érte el csúcspontját. oSlovMa-videó: A zárókiállítás megnyitójáról négy rövid videófelvételt mutatunk. Az alkotótábor szervezője a Nagybánhegyesi Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat volt, fővédnöke Anton Paulik, a magyarországi szlovákok parlamenti szószólója, szakmai vezetője pedig Vladimír Valentík szerbiai képzőművészet-teoretikus és műkritikus volt. Az idei rendezvénynek hangsúlyos nemzetközi és dél-alföldi szlovák jellege volt. A résztvevőket a kilenc nap során nemcsak a közös alkotómunka kötötte össze, hanem a szlovák nyelv, valamint a különböző országokban élő szlovák közösségek kultúrája iránti érdeklődés is. Szlovákiából Katarína Molnárová, Alena Adamíková, Zuzana Bobovská, Miroslava Cabanová, Ján Huňady, Fero Pluška, Danica Pružincová és Ingrid Susková, Szerbiából Ján Agarský, Vinona Dudok, Michal Ďurovka, Danijela Marko és Rastislav Škulec, Romániából Anka Hekkelová és Maria Štefanková érkezett, a magyarországi szlovákokat pedig Dutkon Anikó képviselte. A nagybánhegyesi rendezvény ugyanakkor jóval több volt egyszerű alkotótábornál. Kezdettől fogva fontos szerepet kap benne a szlovák nyelv használata, a szlovák identitás erősítése, a dél-alföldi szlovák kultúra megismertetése, valamint a különböző országokban élő szlovák közösségek közötti kapcsolatok építése. A Szlovákiából érkező művészek számára közelebb hozza a magyarországi, ezen belül a dél-alföldi szlovákság kulturális közegét, a helyi közönségnek pedig lehetőséget teremt arra, hogy megismerkedjen a kortárs szlovák képzőművészettel. A szerbiai és romániai alkotók részvétele az idén tovább bővítette a kölcsönös megismerés és az együttműködés lehetőségeit. Öt év alatt figyelemre méltó hagyomány alakult ki Nagybánhegyesen: a helyi szlovák közösség rendszeresen egy helyre hívja a Szlovákiában, valamint más országok szlovák közösségeiben élő és alkotó képzőművészeket. Ennek eredményét nemcsak az elkészült művek jelentik, hanem az országhatárokon átívelő személyes és szakmai kapcsolatok is. (oSlovMa-post)
