Mapa mesta, ktoré už takmer nevidíme
Svojím spôsobom to potvrdzuje aj mapa Slovenská Budapešť z dielne Spoločnosti SlovakUm. Nie je štatistickým dôkazom niekdajšieho demografického postavenia Slovákov v hlavnom meste Uhorska, ale názorne ukazuje niečo možno ešte pôsobivejšie: aká výrazná bola slovenská prítomnosť v metropole a koľko z nej zostalo zapísané priamo do dnešného mesta. Na mape nachádzame kostoly, školy, niekdajšie slovenské inštitúcie, redakcie a spolkové priestory, bydliská či pôsobiská významných osobností, pamätné tabule, sochy, budovy späté so slovenskými architektmi, staviteľmi a robotníkmi i miesta súčasného slovenského života. Jednotlivé body tak vytvárajú obraz akéhosi mesta pod mestom – slovenskej Budapešti, ktorú dnešný návštevník bez znalosti jej minulosti často ani netuší. Projekt nadväzuje na dlhodobé mapovanie slovenských stôp v maďarskom hlavnom meste. Mimoriadne rozsiahly výskum tejto problematiky uskutočnila kulturologička Anna Kováčová, autorka monografie Život a kultúra Slovákov v Budapešti v období dualizmu (1867–1918) a knihy Po stopách slovenskej minulosti Budapešti. Druhá z nich vyšla v roku 2014, má 347 strán a obsahuje 22 štúdií venovaných kultúrnemu, spoločenskému a konfesionálnemu životu i slovenským osobnostiam pôsobiacim v meste. Mapa však zároveň vyvoláva otázku, ktorá je pre celý príbeh kľúčová: ako sa mohlo stať, že v meste, ktoré dnes jednoznačne vnímame ako maďarskú metropolu, vznikla taká početná, mnohovrstvová a životaschopná slovenská komunita?
Koľko Slovákov vlastne žilo v Budapešti?
Odpoveď nemožno zredukovať na jediné číslo. A práve tu vzniká väčšina nedorozumení spojených s často opakovaným tvrdením, že Budapešť bola na konci 19. a začiatku 20. storočia najväčším „slovenským mestom“. Neznamená to, že by Slováci tvorili väčšinu jej obyvateľstva – netvorili. Znamená to, že sa v jednej rýchlo rastúcej metropole sústreďovalo mimoriadne veľa Slovákov a slovensky hovoriacich ľudí, podľa dobových odhadov viac než v ktoromkoľvek meste na území dnešného Slovenska. Budapešť sa preto v historickej literatúre a dobových slovenských prameňoch opakovane označuje za najväčšie slovenské mesto svojej doby. Známy je odhad Milana Hodžu, ktorý na začiatku 20. storočia pracoval s počtom 60- až 80-tisíc Slovákov zdržiavajúcich sa v Budapešti. Do takéhoto odhadu však patrila aj početná vrstva sezónnych robotníkov a nádenníkov, ktorí do hlavného mesta prichádzali za prácou iba na určitý čas. Preto by bolo historicky nepresné tvrdiť, že v Budapešti trvalo žilo 80-tisíc Slovákov, a už vôbec nie, že tam bolo 80-tisíc slovenských robotníkov. Dôležitejší než spor o jedno absolútne číslo je rozsah samotného javu: Budapešť bola na prelome 19. a 20. storočia jedným z najvýznamnejších centier slovenského mestského života vôbec. Nebola iba miestom dočasného zárobku, ale aj prostredím, v ktorom žili slovenské rodiny, duchovní, remeselníci, podnikatelia, novinári, politici a príslušníci inteligencie.
Od murárov a pomocných robotníkov po architektov
Najpočetnejšiu a najviditeľnejšiu vrstvu slovenskej prítomnosti predstavovala pracovná migrácia. Rozrastajúca sa Pešť a neskôr zjednotená Budapešť potrebovali obrovské množstvo pracovných síl a ľudia z územia dnešného Slovenska prichádzali do hlavného mesta Uhorska ako murári, nádenníci, kubikári, remeselníci, továrenskí robotníci či služobníctvo. Osobitné miesto patrilo liptovským murárom, ktorých sezónne pracovné cesty do Pešťbudína mali tradíciu ešte pred veľkým stavebným rozmachom druhej polovice 19. storočia. Práve z tejto historickej reality vyrástlo dodnes opakované tvrdenie, že „Budapešť postavili Slováci“. Doslova ho prijať nemožno: modernú metropolu budovali ľudia mnohých národností a profesií. Za legendou sa však skrýva reálne jadro – slovenskí stavební robotníci a remeselníci boli významnou súčasťou pracovnej sily, ktorá menila Pešť a Budín na moderné veľkomesto. O ich silnom zastúpení medzi stavebnými robotníkmi svedčí aj vznik slovenského odborového periodika Staviteľský robotník. Jeho prvé číslo vyšlo v Budapešti 1. septembra 1903 a išlo o prvé slovenské odborové noviny, ktoré vznikli aj vďaka početnému slovenskému členstvu stavebného robotníckeho zväzu. Slovenský podiel na budovaní metropoly však nemožno zúžiť na anonymných ľudí na lešeniach. Mimoriadnym príkladom je Ján Nepomuk Bobula (1844–1903), ktorý sa z Liptova vypracoval na významného budapeštianskeho architekta, staviteľa, podnikateľa a verejného činiteľa. S budovou Parlamentu bol v závere života priamo profesijne spätý a podieľal sa na jej stavebnom vedení a dozore. Môžeme teda hovoriť o konkrétnej Bobulovej účasti na výstavbe Parlamentu, nie však o tom, že „Parlament postavili Slováci“. Slovenský vklad do architektúry a výtvarnej podoby Budapešti navyše nebol iba robotnícky: spájali sa s ním aj architekti, stavitelia a umelci, medzi nimi Alojz Štróbl či Jozef Damko.
Slovenská ulica, kostoly, spolky aj divadlo
Slovenský život sa prirodzene nekončil po pracovnom čase. Slováci si v Pešti a neskôr v Budapešti vytvárali cirkevné, spoločenské a kultúrne zázemie a niektoré časti mesta získali výraznejší slovenský charakter. Jeden z najpôsobivejších dokladov zostal zapísaný priamo v názvosloví mesta: Budapešť mala Slovenskú ulicu. Dnešná Tavaszmező utca v Jozefove niesla v 18. storočí pomenovanie odkazujúce na slovenských obyvateľov okolia; neskôr sa na mieste objavila aj pamätná tabuľa pripomínajúca tento starý názov. Organizovaný slovenský život mal však v Pešti podstatne staršie korene. Ján Kollár tu pôsobil od roku 1819 a jedným z jeho cieľov bolo vybudovať samostatné slovenské evanjelické školské a cirkevné zázemie. S organizovaním slovenskej školy začal už okolo roku 1820 a samotnú školu sa mu podarilo otvoriť 21. novembra 1821. V ďalších desaťročiach vznikal čoraz pestrejší slovenský mestský svet. Anna Kováčová vo svojom výskume zdokumentovala slovenskú komunitu, jej náboženské a kultúrne centrá, spolkovú činnosť, hostince, reštaurácie i divadelné podujatia. Významná bola aj slovenská katolícka komunita, najmä v Jozefove. Pri farnosti sv. Jozefa sa v roku 1849 zrodili Katolícke noviny, ktorých prvé číslo vyšlo 7. novembra; prvým redaktorom bol Šimon Klempa. Slovenská Budapešť tak nebola iba mestom robotníckych ubytovní a stavenísk. Bola aj priestorom kostolov, škôl, spolkov, redakcií, spevokolov, ochotníckeho divadla, kaviarní a spoločenských stretnutí.
Kollár, Bobula, Hodža – slovenské životy v metropole
Práve konkrétne životné príbehy najlepšie ukazujú, prečo Budapešť nemožno v slovenských dejinách chápať iba ako „cudzie“ veľkomesto, do ktorého sa chodilo za zárobkom. Pre Jána Kollára bola Pešť miestom takmer tridsaťročného pôsobenia. Ján Nepomuk Bobula sa v Budapešti presadil ako architekt, staviteľ, podnikateľ a verejný činiteľ. Milan Hodža tu rozvíjal novinársku, spolkovú aj politickú činnosť; už v roku 1896 bol zvolený do výboru Slovenského spolku, neskôr sa stal jeho podpredsedom a v roku 1905 predsedom. V Budapešti redigoval a vydával Slovenský týždenník, ktorý vychádzal v rokoch 1903–1914. Popri nich by sme mohli menovať celý rad ďalších duchovných, novinárov, umelcov, politikov, remeselníkov a organizátorov slovenského života. Kováčovej práce zachytávajú práve túto mnohovrstvovosť: Budapešť bola sídlom parlamentu, úradov, univerzít, veľkých tlačiarní a kultúrnych inštitúcií i centrom rýchlo sa rozvíjajúceho hospodárstva, preto prirodzene priťahovala aj slovenskú inteligenciu. Zároveň vedľa nej existoval úplne iný slovenský svet sezónnych robotníkov, murárov, slúžok a nádenníkov. Súbežná existencia týchto svetov vysvetľuje, prečo je slovenská prítomnosť v Budapešti taká rozmanitá: nachádzame ju v robotníckych štvrtiach aj na reprezentatívnych bulvároch, v kostoloch a spolkových miestnostiach, v redakciách, na cintorínoch, na fasádach domov i v umeleckých dielach.
Ako sa „slovenská Budapešť“ stratila?
Najväčším paradoxom celého príbehu zostáva, že po niekdajšej početnej slovenskej prítomnosti je dnes v kolektívnom obraze Budapešti viditeľných pomerne málo stôp. Nestalo sa to jedným rozhodnutím ani jedným historickým zlomom. Moderné veľkomesto bolo prostredím rýchlej jazykovej, sociálnej a kultúrnej integrácie a Budapešť patrila k najsilnejším asimilačným centrám Uhorska. Slovenskí prisťahovalci prichádzali často z vidieckeho prostredia, no ich deti vyrastali v meste, v ktorom mala maďarčina čoraz dominantnejšie postavenie vo verejnom živote, školstve a administratíve a jej ovládanie bolo dôležité aj pre spoločenský vzostup. K tomu sa pridávali zmiešané manželstvá, prirodzená mestská integrácia i vedomá maďarizačná politika uhorského štátu. Proces preto nemožno vysvetliť jedinou príčinou. Po prvej svetovej vojne a rozpade Rakúsko-Uhorska sa navyše zásadne zmenilo politické a kultúrne usporiadanie strednej Európy. Bratislava sa v novom Československu stala slovenským administratívnym, školským a kultúrnym centrom a Budapešť stratila postavenie, ktoré dovtedy mala pre slovenskú inteligenciu v Uhorsku. Časť slovenského obyvateľstva odišla, ďalšia sa postupne jazykovo a národnostne asimilovala a mnohé inštitúcie, ktoré kedysi vytvárali slovenský mestský život, zanikli alebo zmenili svoju funkciu. Mesto však svoju minulosť nedokázalo vymazať. Zostala zapísaná v budovách, kostoloch, sochách, cintorínoch, pamätných tabuliach, starých názvoch ulíc, novinách, knihách a archívnych dokumentoch. A práve tu sa na konci vraciame k mape Slovenská Budapešť. Jej význam nespočíva iba v tom, že návštevníkovi ukáže niekoľko zaujímavých miest. Spája roztrúsené stopy do jedného historického obrazu. Pod dnešnou Budapešťou tak znovu objavujeme ďalšiu Budapešť – mesto liptovských murárov a robotníkov, Kollára, Bobulu a Hodžu, slovenských kostolov, spolkov, novín a divadelných predstavení; mesto ľudí, ktorí sem prichádzali iba na sezónu, i tých, ktorí v ňom prežili celý život. Keď sa na dnešnú maďarskú metropolu pozrieme cez túto vrstvu jej minulosti, provokatívna otázka z úvodu už neznie až tak prekvapujúco: Budapešť sa svojho času právom mohla označovať za najväčšie „slovenské mesto“ – nie preto, že by bola slovenským mestom politicky alebo že by v nej Slováci tvorili väčšinu, ale preto, že predstavovala jedno z najväčších sústredení slovenského obyvateľstva a zároveň jedno z najvýznamnejších centier slovenského mestského, spoločenského a kultúrneho života svojej doby.
Pramene a odporúčaná literatúra
Anna Kováčová: Život a kultúra Slovákov v Budapešti v období dualizmu (1867–1918). Pilíšska Čaba – Ostrihom, 2006.
Anna Kováčová: Po stopách slovenskej minulosti Budapešti. Výber zo štúdií a prednášok. Budapešť: Výskumný ústav Celoštátnej slovenskej samosprávy v Maďarsku, 2014, 347 s.
Ladislav Petro / Petró László: Slovenská Budapešť / Szlovák Budapest.
Spoločnosť SlovakUm: mapa Slovenská Budapešť.
Ľuboš Kačírek: práce o národnom a komunitnom živote Slovákov v Pešťbudíne v rokoch 1850–1875.
Biografické a stavebnohistorické materiály k pôsobeniu Jána Nepomuka Bobulu v Budapešti a pri výstavbe Parlamentu.
Odborné práce o peštianskom pôsobení Jána Kollára a vzniku slovenskej evanjelickej školy.
Staviteľský robotník – slovenské odborové periodikum založené v Budapešti roku 1903.
Amikor Budapest „szlovák város” volt
Tudta, hogy egykor nem Pozsony, hanem Budapest számított a legnagyobb „szlovák városnak”? Ezt a ma már szinte elfeledett fejezetet idézi fel a SlovakUm Non-profit Közhasznú KFT Szlovák Budapest című térképe is. A magyar főváros szlovák emlékeinek tucatjait tárja elénk – templomoktól, iskoláktól és egyesületektől a kulturális élet jeles alakjain át egészen azokig az épületekig, amelyek ma is meghatározzák a város arculatát.
Egy város térképe, amelyet ma már alig látunk
A maga módján ezt igazolja a SlovakUm Non-profit Közhasznú KFT Szlovák Budapest című térképe is. Nem statisztikai bizonyítéka a szlovákok egykori demográfiai súlyának a Magyar Királyság fővárosában, de talán még ennél is szemléletesebben mutatja meg, milyen jelentős volt a szlovák jelenlét a metropoliszban, és mennyi minden őrződött meg belőle a mai város szövetében. A térképen templomokat, iskolákat, egykori szlovák intézményeket, szerkesztőségeket és egyesületi helyszíneket, jelentős személyiségek lakó- és működési helyeit, emléktáblákat, szobrokat, szlovák építészekhez, építőmesterekhez és munkásokhoz kapcsolódó épületeket, valamint a mai szlovák közösségi élet helyszíneit találjuk. Az egyes pontok így egyfajta „várost a város alatt” rajzolnak ki – azt a szlovák Budapestet, amelynek létezéséről a mai látogató a múlt ismerete nélkül sokszor mit sem sejt. A projekt a magyar főváros szlovák emlékeinek hosszabb ideje zajló feltárásához kapcsolódik. E téma egyik legjelentősebb kutatója Anna Kováčová kulturológus, a Život a kultúra Slovákov v Budapešti v období dualizmu (1867–1918) és a Po stopách slovenskej minulosti Budapešti című kötet szerzője. Ez utóbbi 2014-ben jelent meg, 347 oldalon, 22 tanulmányban tárgyalja a budapesti szlovákok kulturális, társadalmi és felekezeti életét, valamint a városban működő szlovák személyiségeket. A térkép ugyanakkor felveti a történet legfontosabb kérdését is: hogyan alakulhatott ki egy olyan városban, amelyet ma egyértelműen magyar fővárosként ismerünk, ilyen népes, sokrétegű és életképes szlovák közösség?
Hány szlovák élt valójában Budapesten?
Erre nem lehet egyetlen számmal válaszolni. Éppen ebből fakad a legtöbb félreértés is azzal a gyakran ismételt megállapítással kapcsolatban, hogy Budapest a 19. század végén és a 20. század elején korának legnagyobb „szlovák városa” volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szlovákok a város lakosságának többségét alkották volna – nem alkották. Azt jelenti, hogy ebben a gyorsan növekvő metropoliszban rendkívül sok szlovák és szlovákul beszélő ember összpontosult, korabeli becslések szerint többen, mint a mai Szlovákia területének bármely városában. Budapest ezért a történeti szakirodalomban és a korabeli szlovák forrásokban is visszatérően korának legnagyobb szlovák városaként jelenik meg. Jól ismert Milan Hodža becslése, aki a 20. század elején 60–80 ezer Budapesten tartózkodó szlovákkal számolt. Ebbe azonban a nagyszámú idénymunkás és napszámos is beletartozott, akik csak meghatározott időre érkeztek a fővárosba dolgozni. Történetileg ezért pontatlan volna azt állítani, hogy Budapesten tartósan 80 ezer szlovák élt, és még inkább azt, hogy 80 ezer szlovák munkás dolgozott itt. Egyetlen abszolút számnál fontosabb maga a jelenség nagyságrendje: Budapest a 19. és 20. század fordulóján a szlovák városi élet egyik legjelentősebb központja volt. Nem csupán az átmeneti munkavállalás helyszíne, hanem olyan közeg is, ahol szlovák családok, lelkészek, kézművesek, vállalkozók, újságírók, politikusok és értelmiségiek éltek.
A kőművesektől a segédmunkásokon át az építészekig
A budapesti szlovák jelenlét legnagyobb és legláthatóbb csoportját a munkavállalók alkották. A rohamosan növekvő Pestnek, majd az egyesített Budapestnek óriási volt a munkaerőigénye, ezért a mai Szlovákia területéről kőművesek, napszámosok, kubikosok, kézművesek, gyári munkások és cselédek érkeztek a Magyar Királyság fővárosába. Különleges szerep jutott a liptói kőműveseknek, akiknek idényjellegű pesti-budai munkavállalása már a 19. század második felének nagy építkezési fellendülése előtt is hagyomány volt. Ebből a történeti valóságból nőtt ki az a máig ismételt állítás, hogy „Budapestet a szlovákok építették”. Szó szerint ezt nem fogadhatjuk el: a modern fővárost számos nemzetiség és szakma képviselői építették. A legenda mögött azonban valós történeti mag húzódik meg – a szlovák építőmunkások és kézművesek fontos részét alkották annak a munkaerőnek, amely Pestet és Budát modern nagyvárossá formálta. Erős jelenlétükre az építőmunkások körében a szlovák szakszervezeti sajtó megjelenése is utal. A Staviteľský robotník első száma 1903. szeptember 1-jén jelent meg Budapesten; ez volt az első szlovák szakszervezeti lap, létrejöttéhez pedig hozzájárult az építőmunkás-szövetség nagyszámú szlovák tagsága. A szlovákok szerepét a főváros építésében azonban nem lehet az állványokon dolgozó névtelen munkásokra szűkíteni. Kiemelkedő példa Ján Nepomuk Bobula (1844–1903), aki Liptóból indulva Budapest jelentős építészévé, építőmesterévé, vállalkozójává és közéleti szereplőjévé vált. Élete végén közvetlen szakmai kapcsolatban állt az Országház építésével, és részt vett annak építési irányításában és felügyeletében. Bobula konkrét részvételéről tehát beszélhetünk, arról azonban nem, hogy „az Országházat a szlovákok építették”. A szlovák hozzájárulás Budapest építészeti és művészeti arculatához ráadásul nem korlátozódott a fizikai munkásokra: építészek, építőmesterek és művészek is szerepet játszottak benne, köztük Alojz Štróbl és Jozef Damko.
Szlovák utca, templomok, egyesületek és színjátszás
A szlovák élet természetesen nem ért véget a munkaidővel. A szlovákok Pesten, majd Budapesten egyházi, társadalmi és kulturális hátteret alakítottak ki maguknak, és a város egyes részei erőteljesebb szlovák jelleget kaptak. Ennek egyik leglátványosabb emléke közvetlenül az utcanevek történetében maradt fenn: Budapestnek volt Szlovák utcája. A mai józsefvárosi Tavaszmező utca a 18. században olyan nevet viselt, amely a környék szlovák lakosságára utalt; később emléktábla is felidézte ezt az egykori elnevezést. A szervezett szlovák élet gyökerei azonban ennél jóval régebbre nyúltak vissza. Ján Kollár 1819-től működött Pesten, és egyik célja az önálló szlovák evangélikus iskolai és egyházi háttér megteremtése volt. A szlovák iskola szervezését már 1820 körül megkezdte, magát az iskolát pedig 1821. november 21-én sikerült megnyitnia. A következő évtizedekben egyre sokszínűbb szlovák városi világ alakult ki. Anna Kováčová kutatásai részletesen dokumentálják a közösség vallási és kulturális központjait, egyesületi életét, vendéglőit, éttermeit és színházi rendezvényeit. Jelentős volt a szlovák katolikus közösség is, különösen Józsefvárosban. A Szent József-plébánia környezetében született meg 1849-ben a Katolícke noviny; első száma november 7-én jelent meg, első szerkesztője Šimon Klempa volt. A szlovák Budapest tehát nem csupán munkásszállások és építkezések városa volt. Templomok, iskolák, egyesületek, szerkesztőségek, dalárdák, műkedvelő színjátszó csoportok, kávéházak és társasági találkozóhelyek világa is hozzátartozott.
Kollár, Bobula, Hodža – szlovák életutak a metropoliszban
Éppen az egyéni életutak mutatják meg a legjobban, miért nem tekinthetünk Budapestre a szlovák történelemben egyszerűen „idegen” nagyvárosként, ahová csak dolgozni jártak az emberek. Ján Kollár számára Pest csaknem három évtizeden át tevékenységének egyik meghatározó helyszíne volt. Ján Nepomuk Bobula Budapesten építészként, építőmesterként, vállalkozóként és közéleti szereplőként futott be jelentős pályát. Milan Hodža itt fejtette ki újságírói, egyesületi és politikai tevékenységének fontos részét; 1896-ban beválasztották a Szlovák Egyesület vezetőségébe, később alelnöke, 1905-ben pedig elnöke lett. Budapesten szerkesztette és adta ki az 1903 és 1914 között megjelenő Slovenský týždenník című lapot. Mellettük lelkészek, újságírók, művészek, politikusok, kézművesek és a szlovák közösségi élet szervezőinek egész sorát lehetne felsorolni. Kováčová munkái éppen ezt a sokrétegűséget ragadják meg: Budapest a parlament, a hivatalok, az egyetemek, a nagy nyomdák és kulturális intézmények székhelye, egyben gyorsan fejlődő gazdasági központ volt, ezért természetes módon vonzotta a szlovák értelmiséget is. Mellette ugyanakkor egy egészen más szlovák világ is létezett: az idénymunkásoké, a kőműveseké, a cselédeké és a napszámosoké. E világok párhuzamos jelenléte magyarázza, miért ennyire sokféle a szlovák örökség Budapesten: munkásnegyedekben és reprezentatív sugárutakon, templomokban és egyesületi helyiségekben, szerkesztőségekben, temetőkben, házhomlokzatokon és műalkotásokban egyaránt nyomára bukkanunk.
Hogyan tűnt el a „szlovák Budapest”?
Az egész történet legnagyobb paradoxona, hogy az egykori jelentős szlovák jelenlétnek ma viszonylag kevés látható nyoma maradt Budapest történelmi emlékezetében. Nem egyetlen döntés vagy történelmi törés következménye volt ez. A modern nagyváros a gyors nyelvi, társadalmi és kulturális integráció közege volt, Budapest pedig a Magyar Királyság egyik legerősebb asszimilációs központjává vált. A szlovák bevándorlók gyakran falusi környezetből érkeztek, gyermekeik azonban már egy olyan városban nőttek fel, ahol a magyar nyelv egyre inkább meghatározóvá vált a közéletben, az oktatásban és a közigazgatásban, ismerete pedig a társadalmi felemelkedés szempontjából is egyre fontosabb lett. Ehhez vegyes házasságok, a nagyvárosi beilleszkedés természetes folyamatai és a magyar állam tudatos magyarosító politikája is társultak. A folyamatot tehát nem lehet egyetlen okra visszavezetni. Az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után ráadásul alapvetően megváltozott Közép-Európa politikai és kulturális rendje. Pozsony az új Csehszlovákiában a szlovák közigazgatás, oktatás és kultúra központjává vált, Budapest pedig elvesztette azt a szerepet, amelyet korábban a szlovák értelmiség számára a Magyar Királyságon belül betöltött. A szlovák lakosság egy része elköltözött, más része fokozatosan nyelvileg és nemzetiségileg asszimilálódott, a korábbi szlovák városi élet intézményei közül pedig sok megszűnt vagy más funkciót kapott. A város azonban nem tudta teljesen eltörölni saját múltját. Az tovább él az épületekben, templomokban, szobrokban, temetőkben, emléktáblákban, régi utcanevekben, újságokban, könyvekben és levéltári dokumentumokban. És itt térünk vissza a Szlovák Budapest térképhez. Jelentősége nem csupán abban áll, hogy néhány érdekes helyet megmutat a látogatónak. Az elszórt emlékeket egységes történeti képpé kapcsolja össze. A mai Budapest alatt így újra felfedezhetünk egy másik Budapestet is – a liptói kőművesek és munkások, Kollár, Bobula és Hodža, a szlovák templomok, egyesületek, újságok és színházi előadások városát; azokét, akik csak egy idényre érkeztek, és azokét is, akik egész életüket itt élték le. Ha a mai magyar fővárosra ennek a múltbeli rétegnek a szemszögéből tekintünk, a bevezető provokatív kérdés már korántsem tűnik olyan meglepőnek: Budapestet a maga korában joggal lehetett a legnagyobb „szlovák városként” emlegetni – nem azért, mert politikai értelemben szlovák város lett volna, vagy mert a szlovákok alkották volna lakossága többségét, hanem azért, mert a szlovák népesség egyik legnagyobb városi tömörülése élt és dolgozott itt, Budapest pedig egyúttal a korabeli szlovák társadalmi, kulturális és városi élet egyik legjelentősebb központja volt.
