Rakúsky verejnoprávny ORF venoval najnovšie vydanie slovenského magazínu Rádio Dia:tón Slovákom v Maďarsku. Hosťom Miriam Spring bol básnik, publicista, novinár a fotograf Imrich Fuhl, ktorý hovoril o minulosti i súčasnosti slovenskej komunity, jej rozptýlenosti, národnostnom povedomí, slovenských samosprávach, školstve, médiách, organizáciách a kultúrnom živote. Osobitne sa venoval jednému z najvážnejších problémov – postupnému ústupu slovenského jazyka z každodenného života. Poukázal pritom na paradox: slovenské národnostné povedomie môže pretrvávať či dokonca silnieť aj napriek tomu, že slovenčina sa z bežnej komunikácie vytráca. Zároveň pripomenul, že podľa jeho odhadu sa v Maďarsku ešte takmer tritisíc detí učí po slovensky, čo považuje za jednu zo základní, na ktorých môže slovenská komunita ďalej stavať. Rozhovor ponúka ucelený pohľad na Slovákov v Maďarsku, ich organizácie, médiá a školy. Celú reláciu si možno vypočuť ako podcast na ORF Sound:
👉 https://volksgruppen.orf.at/slovaci/radiotv/stories/3367797/
👉 https://sound.orf.at/podcast/bgl/orf-slovci-podcast/imrich-fuhl--slovci-v-maarsku
Rozhovor od Spoločnosti SlovakUm ku kultúrnej autonómii
Po historickom úvode Miriam Spring, v ktorom pripomína jednotlivé vlny slovenského osídľovania dnešného Maďarska, obdobie po tureckých vojnách, rozpad Rakúsko-Uhorska, asimiláciu i povojnovú výmenu obyvateľstva, dostáva slovo Imrich Fuhl. Rozhovor sa začína jeho pôsobením v Spoločnosti SlovakUm, ktorá vydáva Ľudové noviny – týždenník Slovákov v Maďarsku – a knižné publikácie. Fuhl vysvetľuje, že vydavateľstvo pripravuje priemerne dve knihy ročne a každoročne vydáva aj tradičný kalendár s viac ako sedemdesiatročnou históriou. Knižná produkcia zahŕňa literatúru, publicistiku i ďalšie žánre. Financovanie kníh podľa neho nie je jednoduché, preto sa vydavateľstvo uchádza o podporu v Maďarsku i na Slovensku. Spoločnosť SlovakUm patrí Celoštátnej slovenskej samospráve v Maďarsku, ktorú Fuhl obrazne označuje za akýsi „mini parlament“ tamojších Slovákov. Odtiaľ rozhovor prechádza k systému národnostných samospráv, ktorý sa v Maďarsku vytvoril po politických zmenách na začiatku deväťdesiatych rokov. Fuhl ho interpretuje aj ako model, ktorým chcelo Maďarsko ukázať okolitým štátom, predovšetkým Slovensku a Rumunsku, aké postavenie by si predstavovalo pre maďarské komunity za svojimi hranicami. Slováci v Maďarsku ho napriek výhradám podľa Fuhla privítali, pretože v ňom videli možnosť vytvárať a spravovať vlastné vzdelávacie a kultúrne inštitúcie.
„Takže nebolo to šité celkom na našu mieru, ale predsa sme to vítali, lebo videli sme v tom nejaké zárodky kultúrnej autonómie.“
Za praktický prejav takejto autonómie považuje Fuhl možnosť spravovať slovenské vzdelávacie a kultúrne ustanovizne. V podcaste hovorí o piatich základných školách, v ktorých slovenčina nie je iba vyučovacím predmetom, a o takmer tridsiatich školách, kde sa vyučuje ako predmet. Dôležitým medzníkom slovenského národnostného školstva bol rok 1961, keď boli dovtedajšie jednojazyčné slovenské školy transformované na dvojjazyčné slovensko-maďarské školy. Medzi slovenskými ustanovizňami Fuhl ďalej spomína Slovenské divadlo Vertigo, Knižnicu a dokumentačné centrum Slovákov v Maďarsku a Kultúrne centrum Slovákov v Maďarsku s regionálnymi pracoviskami. Zároveň upozorňuje, že samotné vytvorenie inštitúcií nestačí: dôležité je aj ich financovanie a personálne zabezpečenie, pričom niektoré podľa jeho slov fungujú iba v obmedzenom režime a bez potrebného počtu zamestnancov.
Koľko Slovákov vlastne žije v Maďarsku?
Fuhl odmieta možnosť vyjadriť veľkosť slovenskej komunity jediným absolútnym číslom. Podľa toho, či sledujeme národnostnú príslušnosť, materinský jazyk, jazyk používaný v rodine a medzi priateľmi alebo ďalšie ukazovatele, dostávame rozdielny obraz. Pripomína tiež, že odpovede na otázky týkajúce sa národnosti nie sú povinné. Pri sčítaní obyvateľstva v roku 2022 odpovedalo na dobrovoľné otázky o národnostnej príslušnosti 86 percent obyvateľov. Podľa kombinovaného ukazovateľa národnostnej príslušnosti patrilo k slovenskej komunite približne 30-tisíc ľudí; podrobné výsledky uvádzajú 29 881 osôb patriacich k slovenskej národnosti. Slováci tak podľa tohto ukazovateľa patria medzi najpočetnejšie zákonom uznané národnosti v Maďarsku – po Rómoch a Nemcoch sú treťou najpočetnejšou. Fuhl zároveň zdôrazňuje, že ľudí slovenského pôvodu môže byť podstatne viac než tých, ktorých zachytia národnostné štatistiky. Túto úvahu rozširuje na celú strednú Európu, kde sa podľa neho národnosti, jazyky a rodinné korene počas stáročí premiešavali. Ako osobný príklad uvádza vlastnú rodinu – nemecké priezvisko, slovenských predkov, manželku Poľku a deti ovládajúce viacero jazykov.
„Teda, že poprepletané to máme v tej strednej Európe a čistokrvných Maďarov, Slovákov a iné národnosti často je úplne zbytočné hľadať.“
Táto pasáž je dôležitá aj pre pochopenie Fuhlovho pohľadu na identitu. Slovenskosť nespája iba s jedným štatistickým údajom ani výlučne s používaným jazykom. Rozhovor postupne ukazuje rozdiel medzi slovenským pôvodom, deklarovanou národnostnou príslušnosťou, národnostným povedomím a skutočnou znalosťou či každodenným používaním slovenčiny.
Médiá, školy a jazykový paradox
Miriam Spring následne pripomína slovenské národnostné médiá v Maďarsku. Slovenské rozhlasové vysielanie má tradíciu od roku 1974, televízne vysielanie v slovenskom jazyku od roku 1983. Fuhl konštatuje, že z hľadiska samotnej existencie médií by Slováci mohli byť aj spokojní. Ľudové noviny zaraďuje spolu s vojvodinským Hlasom ľudu medzi slovenské krajanské týždenníky. V maďarskom verejnoprávnom rozhlase existuje každodenné dvojhodinové slovenské vysielanie, ktoré však podľa neho pripravuje veľmi malý počet redaktorov; niektorí z nich zároveň pracujú aj pre slovenský národnostný televízny magazín. Pri televízii upozorňuje na nevhodný vysielací čas, pri rozhlase zasa na náročnosť každodenného napĺňania dvojhodinového programu obsahom.
„Z hľadiska médií by sme mohli byť aj spokojní.“
Pri Ľudových novinách Fuhl zdôrazňuje zásadu zachovania slovenčiny: slovenské noviny majú podľa neho zostať slovenskými aj jazykovo. S humorom však dodáva, že časť čitateľov najradšej „číta fotografie“, pretože tým rozumie. Pripomína tiež žart svojho uja, prekladateľa Rudolfa Fraňa, ktorý mal na otázku, prečo prekladá trilógiu o Jánošíkovi do maďarčiny, odpovedať, že preto, aby jej rozumeli aj „naši Slováci“. Za anekdotou sa však skrýva vážny jazykový a školský problém. Väčšina príslušníkov slovenskej komunity podľa Fuhla nemala možnosť absolvovať jednojazyčné slovenské školstvo. Zlomovým bol rok 1961, keď sa dovtedajšie školy s vyučovacím jazykom slovenským zmenili na dvojjazyčné. Sám Fuhl absolvoval slovenskú základnú školu a gymnázium v Budapešti, kde sa prírodovedné predmety učil po maďarsky a humanitné po slovensky; preto je preňho napríklad matematická terminológia prirodzene spätá s maďarčinou. Fuhl zároveň upozorňuje na dlhodobý pokles počtu škôl, v ktorých sa vyučuje slovenčina, aj počtu ich žiakov. Podľa jeho slov je dnes škôl, kde sa slovenčina vyučuje ako predmet, menej než tridsať.
„Ale aj tak si myslíme, že nie je to zlé, že takých 3000 detí, keď sa v Maďarsku učí po slovensky, to aj v tom stredoeurópskom meradle je celkom pekný počet a teda ešte úplne sme nestratili tú bázu, na ktorej môžeme stavať.“
Podľa Fuhlovho odhadu sa teda v Maďarsku ešte takmer tritisíc detí učí po slovensky. Podstatnejšie než samotné číslo je preňho to, že stále existuje základňa, na ktorej možno stavať. Ako konkrétny príklad práce s deťmi spomína celoštátne súťaže Zväzu Slovákov v Maďarsku – Spievanky a veršovačky –, na ktorých sa podľa jeho slov už v regionálnych kolách stretávajú stovky detí. Práve v tejto časti rozhovoru formuluje jeden z najvýraznejších paradoxov súčasného života Slovákov v Maďarsku: slovenčina sa z každodennej komunikácie postupne vytráca, zatiaľ čo vedomie slovenského pôvodu a národnostnej príslušnosti môže pretrvávať alebo sa dokonca posilňovať.
„Takže jazyk sa stráca a povedomie sa posilňuje.“
Fuhl opisuje situácie, keď ľudia na otázku, či majú slovenské korene alebo sa ešte hlásia k slovenskej národnosti, odpovedajú kladne, ale už po maďarsky. Pomenúva tým rozdiel medzi národnostnou identifikáciou a jazykovou praxou – dvoma javmi, ktoré sa nemusia vyvíjať rovnakým smerom.
Od jednotnej organizácie k pluralite
Ďalšia časť rozhovoru sa venuje Zväzu Slovákov v Maďarsku a ďalším slovenským organizáciám. Fuhl pripomína, že počas socialistického obdobia boli Slováci organizačne jednotní aj preto, že iná možnosť prakticky neexistovala. Po zmene režimu prišla sloboda združovania a začali vznikať nové organizácie. Sám bol spoluzakladateľom viacerých z nich – Organizácie slovenskej mládeže v Maďarsku, Slobodnej organizácie Slovákov a Združenia slovenských spisovateľov a umelcov v Maďarsku, ktorému niekoľko rokov predsedal. Viaceré z týchto iniciatív postupne zanikli. V súčasnom slovenskom verejnom živote naďalej pôsobia okrem Zväzu Slovákov v Maďarsku aj Únia slovenských organizácií v Maďarsku a Slovenský spolok Identita.
„Áno, boli sme jednotní, kým sme museli byť v socialistických časoch, potom prišla sloboda a každý si pozakladal také organizácie, aké chcel.“
Celoštátne organizácie zohrávajú úlohu aj v systéme národnostných volieb a pri zostavovaní kandidátnych listín. Fuhl pripomína, že medzi organizáciami boli v minulosti také rozdiely, že nedokázali vytvoriť spoločnú celoštátnu listinu. V posledných volebných obdobiach sa však podľa neho napriek rozdielnym názorom podarilo dosiahnuť dohodu. Vníma to ako pozitívny signál schopnosti spolupracovať a vystupovať navonok jednotnejšie.
„To je dobrý pocit z toho hľadiska, že vyzeráme pomerne jednotne a že nie sme až natoľko rozhádaní.“
Kultúru nielen zachovávať, ale rozvíjať
Pri hodnotení kultúrneho života je Fuhl kritickejší. Poukazuje na starnutie slovenskej komunity, odchádzanie starších generácií a slabšie prihlasovanie sa mladých k slovenskosti. Dôsledky vidí v zániku niektorých tradičných speváckych skupín – takzvaných pávích krúžkov – a ešte výraznejšie pri tanečných súboroch, ktoré sú závislé predovšetkým od mladších generácií. Podľa jeho odhadu zostáva aktívnych približne päť či šesť tanečných skupín a pomerne veľa speváckych súborov. Ich úroveň je rozdielna a podľa Fuhla by potrebovali väčšiu odbornú pomoc. Jeho predstava kultúrneho života pritom nespočíva iba v uchovávaní zdedených tradícií. Komunita by podľa neho mala kultúrne hodnoty aj ďalej tvorivo rozvíjať.
„Nestačí zachovávať, ale tvorivo rozvíjať.“
Za oblasti s výraznou tradíciou považuje divadelníctvo a literatúru. Slovenskú literatúru v Maďarsku hodnotí ako mimoriadne aktívnu najmä v osemdesiatych a deväťdesiatych rokoch, v súčasnosti však pozoruje jej oslabovanie. Stále existujú aktívni autori a vychádzajú knihy, postupne však podľa neho miznú niektoré nevyhnutné súčasti plnohodnotného literárneho života. Osobitne upozorňuje na takmer úplnú absenciu literárnej kritiky a na generačný problém medzi básnikmi: starší autori odchádzajú, zatiaľ čo nová generácia zatiaľ neprichádza v dostatočnom počte. Fuhl teda kultúrny život nevykresľuje ani ako zanikajúci, ani ako bezproblémový – existujú tradície, inštitúcie i aktívni ľudia, no viaceré články tohto prostredia sa podľa neho oslabujú.
Slováci na „najvyšších aj najnižších bodoch“ Maďarska
Záverečná časť podcastu sa vracia ku geografickej rozptýlenosti Slovákov. Fuhl ich postavenie charakterizuje obrazne: Slováci podľa jeho definície žijú na „najvyšších aj najnižších bodoch Maďarska“. Tradičné slovenské osídlenie na severe nachádzame v Pilíši, Matre a Bukových horách, ďalšie významné oblasti ležia na Dolnej zemi. V rozhovore spomína Békešskú Čabu, Slovenský Komlóš, Sarvaš a Malý Kereš. S humorom dodáva, že slovenskí osadníci prichádzajúci zo severu si pri pohľade na maďarské vrchy možno povedali, že síce nejde o Tatry, ale aspoň ich niečím pripomínajú. Sám pochádza z Pilíša a jeho 757 metrov označuje na maďarské pomery za celkom serióznu výšku.
„Slováci v Maďarsku žijú podľa mojej definície na najvyšších aj najnižších bodoch Maďarska.“
Za vtipnou formuláciou sa skrýva vážnejšia téma. Slovenské komunity sú roztrúsené približne v desiatich župách na území, ktoré pokrýva viac než polovicu Maďarska. Fuhl to považuje za jednu z veľkých nevýhod Slovákov v porovnaní napríklad s Maďarmi na Slovensku, ktorí žijú územne kompaktnejšie. Rozptýlenosť komplikuje organizovanie spoločných kultúrnych programov, distribúciu novín, prácu médií aj samotnú možnosť, aby sa jednotlivé slovenské komunity pravidelne stretávali a navzájom poznali. Rozdiely nie sú iba geografické: Slováci v Maďarsku patria k rôznym vierovyznaniam a používajú rozličné nárečia. Fuhl spomína evanjelikov, katolíkov i gréckokatolíkov a s nadsádzkou poznamenáva, že medzi Slovákmi v Maďarsku možno nájsť prakticky všetky nárečia známe zo Slovenska.
„My sme roztrúsení po celom Maďarsku, ťažšie sa to drží pokope.“
Napriek tejto rozptýlenosti končí Fuhl svoje rozprávanie pozitívnejšie: jednotlivé slovenské komunity sa podľa neho už na celoštátnej úrovni pomerne dobre poznajú, dokážu spolupracovať a navzájom sa dopĺňajú. Miriam Spring mu napokon ďakuje za rozhovor a za možnosť nahliadnuť do života slovenskej menšiny v Maďarsku.
ORF-podcast a magyarországi szlovákokról Fuhl Imrével
Az osztrák közszolgálati ORF szlovák magazinja, a Rádio Dia:tón legújabb adását a magyarországi szlovákoknak szentelte. Miriam Spring vendége Fuhl Imre költő, publicista, újságíró és fotográfus volt, aki a szlovák közösség múltjáról és jelenéről, területi szétszórtságáról, nemzetiségi öntudatáról, a szlovák önkormányzatokról, az oktatásról, a médiáról, a szervezetekről és a kulturális életről beszélt. Külön kitért az egyik legsúlyosabb problémára, a szlovák nyelv fokozatos visszaszorulására a mindennapi életben. Arra a sajátos ellentmondásra is rámutatott, hogy a szlovák nemzetiségi öntudat fennmaradhat, sőt akár erősödhet is, miközben a szlovák nyelv egyre inkább kiszorul a mindennapi kommunikációból. Egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy becslése szerint Magyarországon még csaknem háromezer gyermek tanul szlovákul, ami szerinte olyan alapot jelent, amelyre a szlovák közösség a jövőben is építhet. Az ORF műsora átfogó képet ad a magyarországi szlovákokról, szervezeteikről, médiájukról és iskoláikról. A teljes műsor podcastként is meghallgatható az ORF Sound felületén:
👉 https://volksgruppen.orf.at/slovaci/radiotv/stories/3367797/
👉 https://sound.orf.at/podcast/bgl/orf-slovci-podcast/imrich-fuhl--slovci-v-maarsku
A SlovakUm Társaságtól a kulturális autonómiáig
Miriam Spring történelmi bevezetője után – amelyben felidézi a szlovákok mai Magyarország területére irányuló betelepülésének több hullámát, a török háborúk utáni időszakot, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, az asszimilációt és a második világháború utáni lakosságcserét – Fuhl Imre kap szót. A beszélgetés a SlovakUm Társaságnál végzett munkájával kezdődik. A társaság adja ki a Ľudové novinyt, a magyarországi szlovákok hetilapját, emellett könyveket is megjelentet. Fuhl elmondja, hogy évente átlagosan két könyvet adnak ki, és minden évben megjelentetik a több mint hetvenéves múltra visszatekintő hagyományos kalendáriumot is. Kiadványaik között szépirodalmi, publicisztikai és más műfajú kötetek egyaránt szerepelnek. A könyvkiadás finanszírozása szerinte nem egyszerű, ezért Magyarországon és Szlovákiában is pályáznak támogatásokra. A SlovakUm az Országos Szlovák Önkormányzat tulajdonában van, amelyet Fuhl képletesen a magyarországi szlovákok egyfajta „miniparlamentjének” nevez. Innen vezet át a beszélgetés a nemzetiségi önkormányzatok rendszeréhez, amely Magyarországon a kilencvenes évek elejének politikai változásai után alakult ki. Fuhl ezt olyan modellként is értelmezi, amellyel Magyarország azt kívánta megmutatni a környező államoknak, mindenekelőtt Szlovákiának és Romániának, milyen helyzetet tartana kívánatosnak a határain túl élő magyar közösségek számára. A magyarországi szlovákok Fuhl szerint fenntartásaik ellenére kedvezően fogadták a rendszert, mert lehetőséget láttak benne saját oktatási és kulturális intézményeik létrehozására és működtetésére.
„Nem teljesen a mi méretünkre szabták, de mégis örültünk neki, mert a kulturális autonómia valamiféle csíráit láttuk benne.”
Fuhl az ilyen autonómia gyakorlati megnyilvánulásának tekinti, hogy a szlovák közösség saját oktatási és kulturális intézményeket működtethet. A podcastban öt olyan általános iskoláról beszél, ahol a szlovák nyelv nem csupán tantárgy, valamint csaknem harminc olyan iskoláról, ahol tantárgyként tanítják. A magyarországi szlovák nemzetiségi oktatás fontos fordulópontja 1961 volt, amikor az addigi egynyelvű szlovák iskolákat kétnyelvű, szlovák–magyar intézményekké alakították át. A szlovák intézmények között Fuhl megemlíti a Vertigo Szlovák Színházat, a Magyarországi Szlovákok Könyvtárát és Dokumentációs Központját, valamint a Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézetét és annak regionális hálózatát. Arra is felhívja a figyelmet, hogy önmagában az intézmények létrehozása nem elegendő: legalább ilyen fontos a megfelelő finanszírozás és a személyi háttér, miközben egyes intézmények – szavai szerint – korlátozott feltételek között, saját alkalmazottak nélkül működnek.
Hány szlovák él valójában Magyarországon?
Fuhl szerint a magyarországi szlovák közösség létszámát nem lehet egyetlen abszolút számmal meghatározni. Más-más kép rajzolódik ki attól függően, hogy a nemzetiségi hovatartozást, az anyanyelvet, a családi és baráti körben használt nyelvet vagy más mutatókat vesszük alapul. Arra is emlékeztet, hogy a nemzetiségre vonatkozó kérdések megválaszolása nem kötelező. A 2022-es népszámláláson a lakosság 86 százaléka válaszolt az önkéntes nemzetiségi kérdésekre. Az összesített nemzetiségi mutató alapján mintegy 30 ezer ember tartozott a szlovák nemzetiséghez; a részletes adatok szerint 29 881 személy tartozott ebbe a körbe. E mutató szerint a szlovákok Magyarország legnépesebb, törvényben elismert nemzetiségei közé tartoznak: a romák és a németek után a harmadik legnépesebb nemzetiséget alkotják. Fuhl ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a szlovák származásúak száma jóval nagyobb lehet annál, mint amennyit a nemzetiségi statisztikák kimutatnak. Gondolatmenetét egész Közép-Európára kiterjeszti, ahol szerinte a nemzetiségek, nyelvek és családi gyökerek az évszázadok során erősen összefonódtak. Saját családját hozza példaként: német vezetékneve van, szlovák ősei, lengyel felesége, gyermekei pedig több nyelven beszélnek.
„Annyira összefonódott minden itt, Közép-Európában, hogy gyakran teljesen fölösleges fajtiszta magyarokat, szlovákokat vagy más nemzetiségeket keresni.”
Ez a gondolat Fuhl identitásfelfogásának megértéséhez is fontos. A szlovákságot nem köti egyetlen statisztikai mutatóhoz, és nem azonosítja kizárólag a nyelvhasználattal sem. A beszélgetés fokozatosan világít rá a szlovák származás, a vállalt nemzetiségi hovatartozás, a nemzetiségi öntudat, valamint a szlovák nyelv tényleges ismerete és mindennapi használata közötti különbségekre.
Média, oktatás és a nyelvi paradoxon
Miriam Spring ezután a magyarországi szlovák nemzetiségi médiát idézi fel. A szlovák rádióadás hagyománya 1974-ig, a szlovák nyelvű televíziózásé 1983-ig nyúlik vissza. Fuhl úgy véli, pusztán abból a szempontból, hogy léteznek szlovák médiumok, akár elégedettek is lehetnének. A Ľudové novinyt a vajdasági Hlas ľuduval együtt a külhoni szlovákság hetilapjai között említi. A magyar közszolgálati rádióban naponta kétórás szlovák adás készül, amelyen azonban szerinte nagyon kevés szerkesztő dolgozik; közülük néhányan a szlovák nemzetiségi televíziós magazin munkájában is részt vesznek. A televízió esetében a kedvezőtlen műsoridőt kifogásolja, a rádiónál pedig azt tartja nehéznek, hogy a kétórás napi adást folyamatosan megfelelő tartalommal kell megtölteni.
„A média szempontjából akár elégedettek is lehetnénk.”
A Ľudové noviny kapcsán Fuhl külön hangsúlyozza a szlovák nyelv megőrzését: szerinte egy szlovák újságnak nyelvében is szlováknak kell maradnia. Humorosan hozzáteszi ugyanakkor, hogy az olvasók egy része legszívesebben „a fényképeket olvassa”, mert azokat érti. Felidézi nagybátyja, Franyó Rudolf műfordító tréfáját is, aki arra a kérdésre, miért fordítja magyarra a Jánošík-trilógiát, állítólag azt felelte: azért, hogy „a mi szlovákjaink” is megértsék. Az anekdota mögött azonban súlyos nyelvi és oktatási probléma húzódik meg. Fuhl szerint a szlovák közösség tagjai többségének nem volt lehetősége egynyelvű szlovák oktatásban részesülni. Fordulópontot jelentett 1961, amikor az addigi szlovák tannyelvű iskolák kétnyelvűvé váltak. Fuhl maga is a budapesti szlovák általános iskolába és gimnáziumba járt, ahol a természettudományos tantárgyakat magyarul, a humán tárgyakat pedig szlovákul tanulta; ezért például a matematika szókincse számára természetes módon a magyar nyelvhez kötődik. Fuhl arra is felhívja a figyelmet, hogy hosszabb távon csökken a szlovák nyelvet oktató iskolák és az ott tanuló diákok száma. Elmondása szerint ma már harmincnál kevesebb olyan iskola van, ahol tantárgyként oktatják a szlovák nyelvet.
„De még így sem gondoljuk, hogy rossz lenne a helyzet: ha Magyarországon mintegy háromezer gyerek tanul szlovákul, az közép-európai összehasonlításban is szép szám, vagyis még nem veszítettük el teljesen azt az alapot, amelyre építhetünk.”
Fuhl becslése szerint tehát Magyarországon még csaknem háromezer gyermek tanul szlovákul. Számára azonban magánál a számnál fontosabb, hogy továbbra is létezik egy olyan bázis, amelyre építeni lehet. Konkrét példaként említi a Magyarországi Szlovákok Szövetségének országos versenyeit, a „Spievanky a veršovačky” rendezvénysorozatot, amelynek regionális fordulóin – elmondása szerint – már több száz gyermek vesz részt. A beszélgetésnek éppen ezen a pontján fogalmazza meg a magyarországi szlovákság mai helyzetének egyik legérdekesebb paradoxonát: miközben a szlovák nyelv fokozatosan visszaszorul a mindennapi kommunikációból, a szlovák származás és a nemzetiségi hovatartozás tudata fennmaradhat, sőt akár erősödhet is.
„A nyelv eltűnik, az öntudat pedig erősödik.”
Fuhl olyan helyzeteket ír le, amikor az emberek arra a kérdésre, vannak-e szlovák gyökereik, illetve továbbra is a szlovák nemzetiséghez tartozónak vallják-e magukat, igennel válaszolnak – de már magyarul. Ezzel a nemzetiségi azonosulás és a tényleges nyelvhasználat közötti különbséget ragadja meg: két olyan folyamatét, amelyek nem feltétlenül azonos irányban változnak.
Az egységes szervezettől a pluralizmusig
A beszélgetés következő része a Magyarországi Szlovákok Szövetségével és a többi szlovák szervezettel foglalkozik. Fuhl felidézi, hogy a szocializmus időszakában a szlovákok szervezetileg egységesek voltak, részben azért is, mert gyakorlatilag nem létezett más lehetőség. A rendszerváltozás után szabaddá vált a szervezetalapítás, és új szervezetek alakultak. Ő maga is több ilyen kezdeményezés társalapítója volt: a Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezetének, a Prameň folklóregyesületnek, a Szlovákok Szabad Szervezetének, valamint a Magyarországi Szlovák Írók és Művészek Egyesületének, amelynek néhány évig az elnöke is volt. E kezdeményezések közül több idővel megszűnt. A magyarországi szlovák közéletben azonban a Magyarországi Szlovákok Szövetsége mellett ma is jelen van a Magyarországi Szlovák Szervezetek Uniója és az Identita Szlovák Egyesület.
„Igen, addig voltunk egységesek, amíg a szocialista időkben annak kellett lennünk; aztán eljött a szabadság, és mindenki olyan szervezetet alapított, amilyet akart.”
Az országos szervezetek a nemzetiségi választások rendszerében és a jelöltlisták összeállításában is szerepet játszanak. Fuhl emlékeztet arra, hogy korábban akkora ellentétek is voltak közöttük, hogy nem tudtak közös országos listát állítani. Az utóbbi választási ciklusokban azonban szerinte a véleménykülönbségek ellenére sikerült megegyezniük. Ezt az együttműködési képesség és az egységesebb fellépés pozitív jelének tekinti.
„Jó érzés abból a szempontból, hogy viszonylag egységesnek látszunk, és mégsem vagyunk annyira összeveszve.”
A kultúrát nemcsak őrizni, hanem továbbfejleszteni is kell
A kulturális élet megítélésében Fuhl kritikusabb. A szlovák közösség elöregedésére, az idősebb nemzedékek fokozatos távozására és arra hívja fel a figyelmet, hogy a fiatalabbak kevésbé kötődnek a szlováksághoz. Ennek következményeit néhány hagyományos énekkar – az úgynevezett pávakörök – megszűnésében látja, még erőteljesebben pedig a tánccsoportok esetében, amelyek működése elsősorban a fiatalabb generációktól függ. Becslése szerint ma mintegy öt-hat aktív tánccsoport és továbbra is viszonylag sok énekkar működik. Színvonaluk eltérő, és Fuhl szerint nagyobb szakmai segítségre lenne szükségük. A kulturális életről vallott elképzelése ugyanakkor túlmutat az örökölt hagyományok puszta megőrzésén. Úgy véli, a közösségnek ezeket az értékeket alkotó módon tovább is kell fejlesztenie.
„Nem elég megőrizni, alkotó módon tovább is kell fejleszteni.”
A jelentős hagyományokkal rendelkező területek közé sorolja a színjátszást és az irodalmat. A magyarországi szlovák irodalmat különösen a nyolcvanas és kilencvenes években tartja erősnek, napjainkban azonban gyengülést érzékel. Továbbra is vannak aktív szerzők, könyvek is jelennek meg, szerinte azonban fokozatosan hiányozni kezdenek a teljes értékű irodalmi élet egyes fontos elemei. Külön kiemeli az irodalomkritika szinte teljes hiányát és a költők közötti generációs problémát: az idősebb szerzők távoznak, miközben az utánpótlás egyelőre nem elegendő. Fuhl tehát a kulturális életet sem eltűnőben lévőnek, sem problémamentesnek nem ábrázolja: hagyományok, intézmények és aktív emberek továbbra is vannak, ám e közeg több eleme szerinte fokozatosan gyengül.
Szlovákok Magyarország „legmagasabb és legalacsonyabb pontjain”
A podcast záró része ismét a magyarországi szlovákság földrajzi szétszórtságára tér vissza. Fuhl ezt képszerűen fogalmazza meg: saját meghatározása szerint a szlovákok Magyarország „legmagasabb és legalacsonyabb pontjain” élnek. Északon a hagyományos szlovák településterületek a Pilisben, a Mátrában és a Bükkben találhatók, míg más jelentős közösségek az Alföldön élnek. A beszélgetésben Békéscsabát, Tótkomlóst, Szarvast és Kiskőröst említi. Humorosan hozzáteszi, hogy az északról érkező szlovák telepesek a magyarországi hegyeket látva talán azt gondolhatták: ezek ugyan nem a Tátra, de legalább valamennyire emlékeztetnek rá. Ő maga a Pilisből származik, és a Pilis 757 méteres magasságát magyarországi viszonylatban már tekintélyesnek tartja.
„A magyarországi szlovákok az én meghatározásom szerint Magyarország legmagasabb és legalacsonyabb pontjain élnek.”
A tréfás megfogalmazás mögött komolyabb probléma húzódik. A szlovák közösségek mintegy tíz vármegyében, Magyarország területének több mint felét lefedő térségben élnek szétszórtan. Fuhl ezt az egyik legnagyobb hátránynak tartja például a szlovákiai magyarok helyzetéhez képest, akik területileg jóval összefüggőbben élnek. A szétszórtság megnehezíti a közös kulturális programok megszervezését, az újság terjesztését, a média munkáját, sőt azt is, hogy az egyes szlovák közösségek rendszeresen találkozzanak és megismerjék egymást. A különbségek nem csupán földrajziak: a magyarországi szlovákok több felekezethez tartoznak, és különböző nyelvjárásokat használnak. Fuhl evangélikusokat, katolikusokat és görögkatolikusokat említ, és némi túlzással megjegyzi, hogy a magyarországi szlovákok között gyakorlatilag valamennyi, Szlovákiában ismert nyelvjárás megtalálható.
„Mi egész Magyarországon szét vagyunk szóródva, így nehezebb egyben tartani a közösséget.”
E szétszórtság ellenére Fuhl végül derűlátóbban zárja gondolatait: szerinte az egyes szlovák közösségek országos szinten ma már viszonylag jól ismerik egymást, képesek együttműködni és kölcsönösen kiegészítik egymást. Miriam Spring végül megköszöni neki a beszélgetést és azt, hogy bepillantást engedett a magyarországi szlovákság életébe.
