LÁSKA, JAZYK A RODINNÝ STÔL
Celkom nevinne sa to začína. Slovák si vezme Maďarku alebo Slovenka Maďara. Nikto sa nemusí vzdať svojej národnosti, nikto nemusí vyhlásiť, že od zajtra už nie je Slovák alebo Maďar. Dvaja ľudia jednoducho chcú žiť spolu. Lenže spoločný život potrebuje aj jazyk, v ktorom si rozumejú. Ak jeden z nich ovláda jazyk druhého, no opačne to neplatí, voľba spoločného jazyka nemusí byť výsledkom nijakého veľkého rozhodnutia. Autori monografie Ako (ne)vyučovať slovenčinu v Maďarsku píšu, že pre Slovákov v Maďarsku sú typické zmiešané manželstvá, v ktorých býva podľa nich komunikačným jazykom maďarčina; zároveň konštatujú, že deti narodené v takýchto manželstvách sú často maďarskej národnosti a po slovensky nehovoria vôbec alebo hovoria slabo. Možno práve tu sa začína odpoveď na trochu šibalskú otázku z titulku. Moja milá ma môže naozaj milovať a vôbec jej nemusí napadnúť vedome ma „asimilovať“. Ak ja viem po maďarsky a ona po slovensky nie, 
maďarčina sa môže celkom prirodzene stať naším spoločným jazykom. Lenže potom sa narodí dieťa. A to, čo bolo dovtedy otázkou komunikácie medzi dvoma dospelými, sa zrazu stáva otázkou medzigeneračného odovzdávania jazyka. Predstavme si modelovú situáciu: slovenský otec hovorí s dieťaťom po slovensky, maďarská matka po maďarsky. Rodina sa môže dôsledne usilovať o dvojjazyčnú výchovu. Môže sa však stať aj to, že rozhodujúcim sa stane jazyk, ktorý rodina používa spoločne. Do obrazu potom vstúpia starí rodičia, škôlka, škola, kamaráti, médiá, neskôr pracovisko a napokon vlastný partner dieťaťa. To, čo bolo na začiatku praktickou jazykovou voľbou dvoch ľudí, môže mať v ďalšej generácii už jazykové dôsledky. Práve preto sa sociolingvistika zaoberá aj rodinnou jazykovou politikou (family language policy), teda predstavami rodičov o jazyku, ich rozhodnutiami a predovšetkým každodenným používaním jazyka. Zo zmiešaného manželstva však nemožno robiť obetného baránka. Ladislav Lenovský vo svojej práci o faktoroch etnickej asimilácie označuje zmiešané manželstvá za významný asimilačný faktor a upozorňuje, že môže byť ohrozená socializácia detí v menšinovom duchu; zároveň zdôrazňuje, že etnická asimilácia je výsledkom zložitého systému vzájomne prepojených faktorov a v každej miestnej komunite pôsobí ich osobitná kombinácia. Zmiešané manželstvo teda nie je nijaký automat na asimiláciu. A už vôbec nie dôkaz, že sa niekto rozhodol vzdať svojho pôvodu. Možný je aj opačný príbeh: moja milá sa naučí môj jazyk alebo sa obaja rozhodneme odovzdať dieťaťu oba jazyky. Výsledkom zmiešaného manželstva teda nemusí byť jednojazyčnosť, ale môže ním byť aj dvojjazyčnosť. Rozhodujúca otázka teda neznie iba: kto si koho vzal? Oveľa zaujímavejšie je, čo sa deje s menšinovým jazykom, keď sa zatvoria dvere domova.
SLOVENKY, SLOVÁCI – MILOVANÍ MILOVNÍCI NA MILOVANEJ DOLNEJ ZEMI
Odpoveď môžeme hľadať aj v porovnávacom výskume Márie Ďurkovskej, Márie Homišinovej a Jozefa Výrosta. Výskum zahŕňal 377 mladých ľudí vo veku 15–25 rokov z Maďarska, Rumunska, Chorvátska a Srbska; sto z nich bolo z Maďarska. Nešlo o reprezentatívnu vzorku všetkých Slovákov žijúcich v uvedených krajinách. Medzi kritériá výberu patril slovenský pôvod určený podľa národnosti alebo materinského jazyka, znalosť hovorenej slovenčiny na úrovni potrebnej na každodennú komunikáciu a ďalšie stanovené podmienky; respondentov oslovovali prostredníctvom škôl, vysokých škôl, slovenských organizácií a kultúrnych inštitúcií. Výsledky preto nemožno prenášať na celú populáciu dolnozemských Slovákov. V tejto vybranej skupine sú však mimoriadne zaujímavé údaje z Maďarska. Pri komunikácii s otcom patrilo 87,8 percenta respondentov do kategórie prevažne alebo výlučne maďarskej jazykovej orientácie, 7,1 percenta do slovenskej a 5,1 percenta do dvojjazyčnej orientácie; pri komunikácii s matkou boli tieto podiely 83,7, 6,1 a 10,2 percenta. Maďarská jazyková orientácia zostávala dominantná aj pri komunikácii so starými rodičmi, hoci podiel slovenskej a dvojjazyčnej orientácie bol vyšší než pri rodičoch. Sami autori upozorňujú na medzigeneračný ústup používania slovenčiny a venujú sa aj postaveniu slovenského jazyka v zmiešaných rodinách. Tieto výsledky však neznamenajú, že každé zmiešané manželstvo sa nevyhnutne končí jazykovou asimiláciou. Skôr ukazujú prostredie, v ktorom sa väčšinový jazyk môže dostať do veľmi silnej pozície aj v rodinnej komunikácii. Porovnanie slovenských komunít na Dolnej zemi zároveň ukazuje, prečo nemožno hovoriť o nejakej jednotnej, všeobecnej „slovenskej asimilácii“. Slovenské komunity v Maďarsku, Srbsku, Rumunsku a Chorvátsku žijú v rozdielnych jazykových, demografických, sídelných, vzdelávacích a inštitucionálnych podmienkach. Lenovský práve preto zdôrazňuje, že geografická poloha, demografické pomery, inštitúcie, škola, cirkev, kultúrne organizácie a ďalšie okolnosti sú súčasťou systému faktorov, ktoré môžu asimilačný proces zrýchľovať alebo spomaľovať. Slovák či Slovenka si teda nevyberajú partnera vo vzduchoprázdne. Iné možnosti zachovať slovenčinu môže mať rodina, v ktorej dieťa počuje jazyk aj od príbuzných, v škole a v komunite, a iné rodina, v ktorej je kontakt so slovenským jazykom obmedzený takmer výlučne na jedného člena rodiny. Hovoríme o možnom mechanizme, nie o všeobecne platnom výsledku. Zaujímavú možnosť porovnania ponúka výskum Bodóa Barnu a Incze Eriky, ktorý skúma maďarskú menšinu v Rumunsku. Ich štúdia Zmiešané manželstvo – dvojjazyčnosť – asimilácia (Vegyes házasság – kétnyelvűség – asszimiláció) analyzuje vzťah medzi zmiešanými manželstvami, používaním štátneho a menšinového jazyka, identitou detí a možnosťami vyváženej dvojjazyčnosti. Ich zistenia nemožno prenášať ani na Slovákov v Maďarsku, ani na iné slovenské komunity na Dolnej zemi. Ako porovnanie však dobre ukazujú, prečo pri zmiešanom manželstve nestačí poznať národnosť oboch partnerov: treba vedieť aj to, ktorý jazyk rodina skutočne používa a ktorý odovzdáva deťom. A tu sa dostávame k nepríjemnejšej otázke. Čo ak asimilácia vôbec nevyzerá ako asimilácia? Čo ak pozostáva zo série individuálnych a často praktických rozhodnutí: doma hovoríme jazykom, ktorému všetci rozumejú; dieťa dáme do školy, ktorú považujeme za najvhodnejšiu; netlačíme na jazyk, ktorý mimo rodiny takmer nepotrebuje? Ani jedno z týchto rozhodnutí nemusí byť namierené proti slovenčine. Sociologicky však možno skúmať, čo sa deje, ak sa podobné jazykové voľby opakujú v mnohých rodinách a počas viacerých generácií. Podobná otázka sa, samozrejme, týka aj Slovákov žijúcich mimo Dolnej zeme. Keďže však v tejto chvíli nemáme porovnateľné údaje o zmiešaných partnerstvách a medzigeneračnom odovzdávaní slovenčiny v rozličných slovenských komunitách sveta, z čiastkových zistení nebudeme robiť všeobecné závery. Odôvodnenejšie je preto ísť o krok ďalej a spýtať sa: je to, čo vidíme u Slovákov, naozaj jav typický iba pre Slovákov?
MOJA MILÁ ZA TO NEMÔŽE
Zmiešané partnerstvá nie sú slovenskou zvláštnosťou a sociológia ich už dlho skúma v súvislosti s hranicami medzi skupinami a sociálnou vzdialenosťou. Ani tu však neplatí jednoduchá rovnica, že kto uzavrie zmiešané manželstvo, automaticky sa tým asimiluje. Pre našu otázku môže byť dôležitejšia jazyková asymetria. Predstavme si príslušníka menšiny, ktorý ovláda väčšinový jazyk, pretože ho potrebuje v škole, na úrade, v práci a vo verejnom živote. Jeho partner z väčšiny však menšinový jazyk ovládať nemusí. Väčšinový jazyk sa tak môže stať spoločným jazykom rodiny bez toho, aby sa ktokoľvek rozhodol „asimilovať“ toho druhého. Po narodení dieťaťa môže táto asymetria pokračovať aj v ďalšej generácii: väčšinový jazyk dieťa počuje doma aj vo svojom okolí, menšinový jazyk možno iba od jedného rodiča alebo od časti príbuzenstva. Je to možný mechanizmus, nie nevyhnutný osud každej zmiešanej rodiny. Môže sa stať aj opak. Partner z väčšiny sa môže naučiť menšinový jazyk, obaja rodičia môžu s dieťaťom hovoriť každý svojím jazykom, k jazykovej socializácii môžu prispieť starí rodičia, škola aj menšinová komunita a dieťa môže vyrastať dvojjazyčne. Preto treba jasne odlíšiť tri veci: zmiešané partnerstvo, jazykové správanie rodiny a asimiláciu. Súvisia spolu, ale nie sú totožné. A v tejto chvíli, keď sme sa od jedného rodinného stola cez slovenskú Dolnú zem dostali až k všeobecnému spoločenskému javu, sa môžeme vrátiť k titulku. Láska neasimiluje. A zo samotného faktu, že dvaja ľudia rozličnej národnosti založia rodinu, ešte nevyplýva, že sa jeden z nich alebo ich deti asimilujú. Zmiešané manželstvo však môže byť významným faktorom procesu, v ktorom sa menšinový jazyk postupne čoraz menej odovzdáva z generácie na generáciu. Práve preto ho odborná literatúra skúma medzi faktormi asimilácie, no zároveň ho zasadzuje do omnoho širšieho spoločenského, demografického, jazykového a inštitucionálneho kontextu. Možno ma teda moja milá naozaj miluje. To, či ma „asimiluje“, však napokon závisí oveľa menej od jej lásky než od toho, akým jazykom spolu žijeme – a akým jazykom svoju lásku rozprávame našim deťom.
POUŽITÉ PRAMENE A ODPORÚČANÁ LITERATÚRA
ĎURKOVSKÁ, Mária – HELDÁKOVÁ, Lucia – VÝROST, Jozef: Ako (ne)vyučovať slovenčinu v Maďarsku. Košice: Spoločenskovedný ústav Centra spoločenských a psychologických vied SAV, 2021. ISBN 978-80-89524-60-0. https://www.researchgate.net/publication/357048991_Ako_nevyucovat_slovencinu_v_Madarsku
ĎURKOVSKÁ, Mária – HOMIŠINOVÁ, Mária – VÝROST, Jozef: Selected Aspects of the Use of Slovak Language by Adolescents in the Lower Land (in View of the Latest Research). In: Ethnic Relations in Slovakia at the Beginning of the 21st Century. Košice: Pavol Jozef Šafárik University in Košice, Faculty of Arts, 2021, s. 185–206. https://www.sav.sk/uploads/monography/81/260/fulltext/0503103711066_Ethnic-Relations-in-Slovakia-at-the-Beginning-of-the-21st-Century.pdf
LENOVSKÝ, Ladislav: Kontexty faktorov etnickej asimilácie. https://karch.ff.ukf.sk/kontexty/kontexty-faktorov-etnickej-asimilacie/
BODÓ, Barna – INCZE, Erika: Vegyes házasság – kétnyelvűség – asszimiláció. Belvedere Meridionale, 2023, 35(4), s. 85–100. DOI: 10.14232/belv.2023.4.6. https://acta.bibl.u-szeged.hu/84630/
KING, Kendall A. – FOGLE, Lyn – LOGAN-TERRY, Aubrey: Family Language Policy. Language and Linguistics Compass, 2008, 2(5), s. 907–922. DOI: 10.1111/j.1749-818X.2008.00076.x. https://compass.onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1111/j.1749-818X.2008.00076.x
SONG, Miri: Is Intermarriage a Good Indicator of Integration? Journal of Ethnic and Migration Studies, 2009, 35(2), s. 331–348. DOI: 10.1080/13691830802586476. https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/13691830802586476
A kedvesem szeret-e, vagy mást csinál – asszimilál?
Szlovák nő és nem szlovák férfi, vagy szlovák férfi és nem szlovák nő Magyarországon, Szerbiában vagy Romániában: szeretik egymást, összeházasodnak, együtt élnek, és persze nemcsak szeretniük kell egymást, hanem beszélgetniük is kell egymással. Sőt, nemcsak egymással, hanem a gyerekeikkel is, sőt a gyerekeikhez is beszélniük kell. De milyen nyelven? És mi marad ebből a nyelvből a gyerekeiknek, unokáiknak? A vegyes házasságnak tényleg muszáj asszimilálnia valamelyik felet?
SZERELEM, NYELV ÉS A CSALÁDI ASZTAL
Egészen ártatlanul kezdődik. Egy szlovák férfi magyar nőt vesz feleségül, vagy egy szlovák nő magyar férfihoz megy férjhez. Senkinek sem kell lemondania a nemzetiségéről, senkinek sem kell kijelentenie, hogy holnaptól már nem szlovák vagy nem magyar. Két ember egyszerűen együtt akar élni. Csakhogy a közös élethez olyan nyelv is kell, amelyen megértik egymást. Ha egyikük beszéli a másik nyelvét, fordítva viszont ez nem igaz, a közös nyelv megválasztása nem feltétlenül valamiféle nagy döntés eredménye. Az Ako (ne)vyučovať slovenčinu v Maďarsku című monográfia szerzői arról írnak, hogy a magyarországi szlovákokra jellemzőek a vegyes házasságok, amelyekben szerintük a kommunikáció nyelve többnyire a magyar; egyúttal azt is megállapítják, hogy az ilyen házasságokban született gyerekek gyakran magyar nemzetiségűek, szlovákul pedig egyáltalán nem, vagy csak gyengén beszélnek. Talán itt kezdődik a válasz a cím kissé pajkos kérdésére. A kedvesem valóban szerethet, és esze ágában sincs tudatosan „asszimilálni”. Ha én tudok magyarul, ő viszont nem tud szlovákul, egészen természetes módon a magyar válhat a közös nyelvünkké. Csakhogy aztán megszületik a gyerek. És ami addig két felnőtt egymás közötti kommunikációjának kérdése volt, egyszeriben a nyelv nemzedékek közötti átadásának kérdésévé válik. Képzeljünk el egy modellhelyzetet: a szlovák apa szlovákul, a magyar anya magyarul beszél a gyerekkel. A család következetesen törekedhet a kétnyelvű nevelésre. De az is megtörténhet, hogy a család közösen használt nyelve válik meghatározóvá. A képbe aztán belépnek a nagyszülők, az óvoda, az iskola, a barátok, a média, később a munkahely, végül pedig a gyerek saját párja. Ami kezdetben két ember praktikus nyelvválasztása volt, annak a következő nemzedékben már nyelvi következményei lehetnek. Éppen ezért foglalkozik a szociolingvisztika a családi nyelvpolitikával (family language policy) is, vagyis a szülők nyelvvel kapcsolatos elképzeléseivel, döntéseivel és mindenekelőtt mindennapi nyelvhasználatával. A vegyes házasságot azonban nem tehetjük meg bűnbaknak. Ladislav Lenovský az etnikai asszimiláció tényezőiről szóló munkájában a vegyes házasságokat jelentős asszimilációs tényezőnek nevezi, és felhívja a figyelmet arra, hogy veszélybe kerülhet a gyerekek kisebbségi szellemben történő szocializációja; ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az etnikai asszimiláció egymással összefüggő tényezők összetett rendszerének eredménye, és minden helyi közösségben ezek sajátos kombinációja érvényesül. A vegyes házasság tehát nem valamiféle asszimilációs automata. Még kevésbé bizonyítéka annak, hogy valaki elhatározta: lemond a származásáról. Az ellenkező történet is lehetséges: a kedvesem megtanulja az én nyelvemet, vagy mindketten úgy döntünk, hogy mindkét nyelvet továbbadjuk a gyerekünknek. A vegyes házasság eredménye így nem feltétlenül egynyelvűség, hanem kétnyelvűség is lehet. A döntő kérdés tehát nem csupán az: ki kivel házasodott össze? Sokkal érdekesebb, hogy mi történik a kisebbségi nyelvvel, amikor becsukódik az otthon ajtaja.
SZLOVÁK NŐK, SZLOVÁK FÉRFIAK – SZERELMESEK A SZERETETT ALFÖLDÜNKÖN
A választ Mária Ďurkovská, Mária Homišinová és Jozef Výrost összehasonlító kutatásában is kereshetjük. A kutatásban 377, 15–25 éves magyarországi, romániai, horvátországi és szerbiai fiatal adataival dolgoztak; közülük százan Magyarországról kerültek a mintába. A minta nem volt reprezentatív az említett országokban élő szlovákság egészére nézve. A kiválasztás szempontjai közé tartozott a nemzetiség vagy anyanyelv alapján meghatározott szlovák származás, a mindennapi kommunikációhoz szükséges beszélt szlovák nyelvtudás, valamint további meghatározott feltételek; a válaszadókat iskolákon, felsőoktatási intézményeken, szlovák szervezeteken és kulturális intézményeken keresztül érték el. Eredményeiket ezért nem vetíthetjük ki az egész alföldi szlovák népességre. Ebben a kiválasztott csoportban azonban különösen figyelemre méltók a magyarországi adatok. Az apával folytatott kommunikációban a válaszadók 87,8 százaléka a túlnyomórészt vagy kizárólag magyar nyelvi orientáció kategóriájába tartozott, 7,1 százalékuk a szlovák, 5,1 százalékuk pedig a kétnyelvű orientáció kategóriájába; az anyával folytatott kommunikációban ezek az arányok 83,7, 6,1 és 10,2 százalékot tettek ki. A magyar nyelvi orientáció a nagyszülőkkel folytatott kommunikációban is domináns maradt, bár a szlovák és a kétnyelvű orientáció aránya magasabb volt, mint a szülők esetében. Maguk a szerzők is felhívják a figyelmet a szlovák nyelv használatának nemzedékek közötti visszaszorulására, és foglalkoznak a szlovák nyelv vegyes családokon belüli helyzetével is. Ezek az eredmények azonban nem azt jelentik, hogy minden vegyes házasság szükségszerűen nyelvi asszimilációval végződik. Inkább olyan környezetet mutatnak, amelyben a többségi nyelv a családi kommunikációban is igen erős pozícióba kerülhet. Az alföldi szlovák közösségek összehasonlítása egyúttal azt is megmutatja, miért nem beszélhetünk valamiféle egységes, általános „szlovák asszimilációról”. A magyarországi, szerbiai, romániai és horvátországi szlovák közösségek eltérő nyelvi, demográfiai, települési, oktatási és intézményi körülmények között élnek. Lenovský éppen ezért hangsúlyozza, hogy a földrajzi helyzet, a demográfiai viszonyok, az intézmények, az iskola, az egyház, a kulturális szervezetek és más körülmények annak a tényezőrendszernek a részei, amely gyorsíthatja vagy lassíthatja az asszimilációs folyamatot. Egy szlovák férfi vagy nő tehát nem légüres térben választ párt. Más lehetőségei lehetnek a szlovák nyelv megőrzésére annak a családnak, amelyben a gyerek a rokonoktól, az iskolában és a közösségben is hallja a nyelvet, és mások annak, amelyben a szlovák nyelvvel való kapcsolat szinte kizárólag egyetlen családtagra korlátozódik. Lehetséges mechanizmusról beszélünk, nem általános érvényű végeredményről. Érdekes összehasonlítási lehetőséget kínál Bodó Barna és Incze Erika kutatása, amely a romániai magyar kisebbséget vizsgálja. Vegyes házasság – kétnyelvűség – asszimiláció című tanulmányuk a vegyes házasságok, az államnyelv és a kisebbségi nyelv használata, a gyerekek identitása, valamint a kiegyensúlyozott kétnyelvűség lehetőségei közötti összefüggéseket elemzi. Eredményeiket nem vetíthetjük ki sem a magyarországi szlovákokra, sem az Alföld más szlovák közösségeire. Összehasonlításként azonban jól mutatják, miért nem elég egy vegyes házasság esetében ismernünk a két fél nemzetiségét: azt is tudnunk kell, melyik nyelvet használják ténylegesen a családban, és melyiket adják tovább a gyerekeiknek. És itt érkezünk el a kellemetlenebb kérdéshez. Mi van akkor, ha az asszimiláció egyáltalán nem látszik asszimilációnak? Mi van akkor, ha egyéni és gyakran praktikus döntések sorozatából áll: otthon azon a nyelven beszélünk, amelyet mindenki ért; a gyereket abba az iskolába adjuk, amelyet a legmegfelelőbbnek tartunk számára; nem erőltetjük azt a nyelvet, amelyre a családon kívül alig van szüksége? Egyik ilyen döntésnek sem kell a szlovák nyelv ellen irányulnia. Szociológiailag azonban vizsgálható, mi történik akkor, ha hasonló nyelvi választások sok családban és több nemzedéken keresztül ismétlődnek. Hasonló kérdés természetesen az Alföldön kívül élő szlovákokat is érinti. Mivel azonban jelenleg nem rendelkezünk a világ különböző szlovák közösségeire vonatkozó, egymással összevethető adatokkal a vegyes párkapcsolatokról és a szlovák nyelv nemzedékek közötti átadásáról, részeredményekből nem vonunk le általános következtetéseket. Indokoltabb tehát egy lépéssel továbbmennünk, és azt megkérdeznünk: vajon amit a szlovákoknál látunk, valóban csak a szlovákokra jellemző jelenség-e?
NEM A KEDVESEM TEHET RÓLA
A vegyes párkapcsolatok nem szlovák sajátosságok, a szociológia pedig régóta vizsgálja őket a csoportok közötti határok és társadalmi távolság összefüggésében. Itt sem érvényes azonban az egyszerű képlet, hogy aki vegyes házasságot köt, az ezzel automatikusan asszimilálódik. A kérdésünk szempontjából fontosabb lehet a nyelvi aszimmetria. Képzeljük el egy kisebbség tagját, aki beszéli a többségi nyelvet, mert szüksége van rá az iskolában, a hivatalban, a munkahelyen és a közéletben. Többségi párjának viszont nem feltétlenül kell beszélnie a kisebbségi nyelvet. Így a többségi nyelv válhat a család közös nyelvévé anélkül, hogy bárki is úgy döntött volna: „asszimilálni” akarja a másikat. A gyerek megszületésével ez az aszimmetria a következő nemzedékben is tovább élhet: a többségi nyelvet a gyerek otthon és a környezetében is hallja, a kisebbségi nyelvet esetleg csak az egyik szülőjétől vagy a rokonság egy részétől. Ez egy lehetséges mechanizmus, nem minden vegyes család elkerülhetetlen sorsa. Az ellenkezője is megtörténhet. A többségi fél megtanulhatja a kisebbségi nyelvet, mindkét szülő a saját nyelvén beszélhet a gyerekkel, a nyelvi szocializációhoz pedig a nagyszülők, az iskola és a kisebbségi közösség is hozzájárulhat, így a gyerek kétnyelvűen nőhet fel. Ezért három dolgot világosan külön kell választanunk egymástól: a vegyes párkapcsolatot, a család nyelvhasználatát és az asszimilációt. Összefüggenek, de nem azonosak. És ezen a ponton, miután egyetlen családi asztaltól a szlovák Alföldön át eljutottunk egy általános társadalmi jelenségig, visszatérhetünk a címhez. A szerelem nem asszimilál. És önmagában abból, hogy két különböző nemzetiségű ember családot alapít, még nem következik, hogy egyikük vagy a gyerekeik asszimilálódnak. A vegyes házasság ugyanakkor jelentős tényezője lehet annak a folyamatnak, amelynek során a kisebbségi nyelv egyre kevésbé öröklődik tovább nemzedékről nemzedékre. Éppen ezért vizsgálja a szakirodalom az asszimiláció tényezői között, ugyanakkor egy jóval szélesebb társadalmi, demográfiai, nyelvi és intézményi összefüggésrendszerbe helyezi. Lehet tehát, hogy a kedvesem tényleg szeret. Az azonban, hogy „asszimilál-e”, végső soron sokkal kevésbé függ a szerelmétől, mint attól, milyen nyelven éljük együtt az életünket – és milyen nyelven adjuk tovább a szeretetünket a gyerekeinknek.
