Porážka, ktorá zmenila osudy Uhorska
Keď sa v Maďarsku vysloví meno Moháč, sotva treba vysvetľovať, o akej historickej udalosti je reč. Bitka z 29. augusta 1526 patrí k najvýznamnejším medzníkom uhorských dejín a v maďarskej historickej pamäti sa stala symbolom národnej katastrofy. Vojsko uhorského a českého kráľa Ľudovíta II. Jagelovského vtedy utrpelo ťažkú porážku od armády osmanského sultána Süleymana I. Kráľ pri ústupe zahynul a na bojisku padla aj významná časť svetskej a cirkevnej elity kráľovstva. Moháč sa postupne stal symbolom straty niekdajšieho postavenia Uhorska a začiatku dlhého obdobia politickej rozdrobenosti. Ako však túto udalosť vnímať očami Slováka žijúceho v dnešnom Maďarsku? Prečo by mala patriť aj do našej historickej pamäti? A možno medzi bitkou spred päťsto rokov a vznikom slovenských obcí, v ktorých sa slovenčina v rozličnej miere používa dodnes, hľadať skutočnú historickú súvislosť? Takáto súvislosť existuje, hoci nie je ani priama, ani jednoduchá. Predovšetkým 
musíme rozlišovať medzi bezprostrednými následkami porážky a udalosťami, ktoré nasledovali počas ďalších takmer dvoch storočí. Uhorsko sa totiž 29. augusta 1526 nerozpadlo na tri časti. Smrť panovníka bez priameho dediča vyvolala zápas o uhorskú korunu medzi Ferdinandom Habsburským a Jánom Zápoľským. Nasledovali vnútorné konflikty, ďalšie osmanské ťaženia a postupná premena mocenských pomerov. Rozhodujúcim medzníkom bolo obsadenie Budína v roku 1541, po ktorom sa postupne ustálilo rozdelenie Uhorska na územia pod habsburskou vládou, oblasti pod osmanskou správou a východnú časť, kde sa sformovalo Sedmohradské kniežatstvo. Pre obyvateľstvo tieto udalosti znamenali omnoho viac než presúvanie hraníc. Mnohé oblasti sa zmenili na vojenské pohraničie, ktorého obyvatelia znášali opakované ťaženia armád, výber daní a dávok, rabovanie, ničenie úrody, zajímanie ľudí i neistotu každodenného života. Rozsah bezprostredného pustošenia v roku 1526 približuje aj osmanský záznam, ktorý preskúmali historici Pál Fodor a András Mércz. Podľa ich štúdie obsahuje údaj o približne dvetisíc spustošených dedinách a stovke miest. Autori považujú tieto údaje o rozsahu ničenia sídel za približne vierohodné, upozorňujú však na zveličené počty ľudských strát. Záznam navyše nevypovedá o tom, koľko poškodených sídel zostalo natrvalo neobývaných. Pustošenie Uhorska sa totiž samotným rokom 1526 neskončilo. Nemožno ho pripisovať ani výlučne Osmanom. Na hospodárskej a demografickej kríze sa podieľali aj vojská ich protivníkov, vnútorné konflikty, povstania, epidémie a ďalšie pohromy. Moháčska porážka preto nebola jedinou príčinou všetkého, čo nasledovalo, ale jedným z rozhodujúcich historických zlomov, po ktorých sa politické, hospodárske a sídelné pomery Uhorska začali vyvíjať iným smerom. A práve v týchto dlhodobých premenách treba hľadať aj vzdialenejšie historické pozadie novovekého slovenského osídľovania území dnešného Maďarska.
Vyľudnená krajina: medzi historickou skutočnosťou a zjednodušením
V tradičnom rozprávaní o osmanskom období sa často stretávame s obrazom spustošenej a takmer úplne vyľudnenej krajiny, ktorú bolo po odchode Osmanov potrebné nanovo zaľudniť. Takáto predstava obsahuje časť historickej pravdy, ale zároveň predstavuje výrazné zjednodušenie. Maďarský historik Géza Dávid, odborník na osmanské dejiny a historickú demografiu, v štúdii Towns, Villages, Depopulated Settlements – Population Movements in Ottoman Hungary upozorňuje, že skúmanie počtu a pohybov obyvateľstva naráža na vážne pramenné obmedzenia. Zo 16. storočia sa zachovali použiteľné osmanské a habsburské daňové súpisy, ktoré umožňujú rekonštruovať viaceré demografické pomery. Údaje 
zo 17. storočia sú však oveľa neúplnejšie a presné vyčíslenie celkových strát zostáva problematické. Dávidove výskumy potvrdzujú aj výrazné regionálne rozdiely v hustote osídlenia. Na konci 16. storočia sa priemerná hustota obyvateľstva v osmanskej časti Uhorska pohybovala podľa jeho rekonštrukcie približne na úrovni 7,5 obyvateľa na štvorcový kilometer, zatiaľ čo v habsburskej časti dosahovala približne dvojnásobok. Tieto údaje však nemožno chápať ako jednoduché vyčíslenie vojnových strát, pretože hustotu obyvateľstva ovplyvňovali aj staršie sídelné, hospodárske a geografické pomery. Viaceré oblasti skutočne zaznamenali výrazný úbytok obyvateľstva. Zanikali dediny, pôvodné sídla strácali obyvateľov a na rozsiahlych majetkoch zostávala neobrábaná pôda. Inde však osídlenie pokračovalo aj počas osmanskej nadvlády. Zánik dediny navyše nemusel vždy znamenať smrť jej obyvateľov. Ľudia sa mohli presťahovať do bezpečnejšej lokality, sústrediť sa vo väčšej obci alebo sa po skončení nebezpečenstva vrátiť. Niekde sa zmenila iba sídelná štruktúra, inde sa pôvodné obyvateľstvo premiešalo s novými prisťahovalcami. Nemožno preto hovoriť o rovnakom vyľudňovaní na celom území Uhorska. Inak vyzerali pomery v horských oblastiach severného Uhorska, inak na nížinách, v okolí pevností či na územiach vystavených opakovaným vojenským zásahom. Rozhodujúce bolo aj to, či sa konkrétne miesto nachádzalo na významnej vojenskej trase, v blízkosti obranných pevností alebo v hospodársky využiteľnej, ale slabo chránenej oblasti. Práve tieto regionálne rozdiely vysvetľujú, prečo sa po skončení osmanskej nadvlády stalo nové osídľovanie niektorých oblastí významnou hospodárskou a politickou úlohou. Po opätovnom dobytí Budína v roku 1686, Karlovickom mieri v roku 1699 a ďalších vojenských a diplomatických zmenách sa postupne vytvárali podmienky na obnovu hospodárstva. Zemepáni potrebovali obyvateľov, ktorí by obrábali pôdu, chovali dobytok, obnovovali hospodárstva a zabezpečovali príjmy z ich majetkov. V tomto procese mali významné miesto aj osadníci zo severných uhorských stolíc. Ich príchod však neznamenal, že sa vždy usádzali na území bez akéhokoľvek obyvateľstva. Niekde zakladali nové dediny na miestach starších zaniknutých sídel, inde dopĺňali existujúce obyvateľstvo alebo sa usádzali na pôde, ktorú predtým využívali iné komunity. Obnova krajiny bola preto zložitým procesom zahŕňajúcim návraty, vnútorné migrácie aj príchod nových skupín obyvateľstva. Slovenské osídľovanie bolo jeho významnou, ale nie jedinou súčasťou.
Prečo sa naši predkovia vydali na juh?
Slovenské osídľovanie území dnešného Maďarska sa rozvíjalo vo viacerých etapách, pričom mimoriadne významné boli posledné desaťročia 17. a celé 18. storočie. Osadníci prichádzali predovšetkým zo severných stolíc historického Uhorska, ale ich presuny nemali podobu jednej veľkej organizovanej migrácie. Jednotlivé rodiny a skupiny viedla na juh kombinácia hospodárskych, sociálnych, náboženských a miestnych príčin. Jedným z hlavných dôvodov bola dostupnosť pôdy. V severnejších oblastiach mnohé poddanské rodiny zápasili s nedostatkom obrábateľnej zeme, rastúcimi povinnosťami a obmedzenými možnosťami obživy. Južnejšie oblasti ponúkali príležitosť založiť hospodárstvo alebo získať priaznivejšie podmienky poddanského života. Dôležitú úlohu zohrávali zemepáni, ktorí osadníkov cielene získavali a podľa miestnych možností im poskytovali dočasné úľavy, pôdu či ďalšie výhody. Pre mnohé rodiny boli významné aj náboženské pomery. Najmä pri zakladaní viacerých 
dolnozemských slovenských obcí zohrávalo dôležitú úlohu evanjelické vierovyznanie. Možnosť vytvoriť vlastný cirkevný zbor, zabezpečiť náboženský život a neskôr aj školské vzdelávanie patrila k podstatným predpokladom formovania komunity. Význam týchto okolností však nebol všade rovnaký. Obyvateľstvo Piliša, Novohradu, Peštianskej oblasti či Dolnej zeme sa usádzalo v rozdielnom prírodnom, hospodárskom aj konfesionálnom prostredí. Pre mnohé dolnozemské slovenské spoločenstvá bolo typické evanjelické vierovyznanie, zatiaľ čo v Piliši sa významne uplatnilo katolícke slovenské osídľovanie. Osobitne dôležitým javom bola reťazová migrácia. Mnohé rodiny sa najprv usadili v jednej obci a až neskôr pokračovali ďalej, často spolu s príbuznými alebo ďalšími členmi svojho spoločenstva. Tak vznikala sieť sídel, medzi ktorými sa udržiavali rodinné, cirkevné i hospodárske kontakty. Niektoré pôvodne slovenské osadnícke obce sa postupne samy stávali východiskom ďalšieho presídľovania. Práve tento viacstupňový charakter migrácií približuje aj dvojjazyčná zbierka historických prameňov Slováci v južnej časti Dolnej zeme, ktorú zostavil historik Ján Gomboš. Publikácia sprístupňuje dokumenty od konca 17. do konca 18. storočia, keď sa vytvárali základy mnohých slovenských dolnozemských komunít. Aj preto je pri skúmaní dejín konkrétnej rodiny dôležité rozlišovať medzi miestom jej bezprostredného príchodu a starším geografickým pôvodom. Slováci pritom neboli jedinými účastníkmi nového osídľovania Uhorska. V mnohých oblastiach sa usádzali aj Nemci, do iných smerovali maďarskí, srbskí, rumunskí a ďalší osadníci. Podiel jednotlivých skupín sa líšil podľa regiónu a obdobia. Nemožno preto všeobecne tvrdiť, že väčšinu vyľudnených oblastí znovu zaľudnili výlučne Slováci a Nemci, hoci práve tieto dve skupiny mali v niektorých oblastiach mimoriadne významné postavenie. Rovnako dôležité je pripomenúť, že slovenská prítomnosť na území dnešného Maďarska sa nezačala až v 18. storočí. Staršie jazykové, sídelné a kultúrne väzby existovali už pred novovekými osídľovacími vlnami. Súčasné slovenské komunity preto nemajú všetky rovnaký historický pôvod. V mnohých našich obciach však práve novoveké osídľovanie zásadne ovplyvnilo ich ďalšiu jazykovú, náboženskú a kultúrnu podobu. Zároveň treba rozlišovať medzi slovenským pôvodom, vedomím slovenskej identity, znalosťou slovenčiny a jej každodenným používaním. Tieto skutočnosti spolu súvisia, ale nie sú totožné.
Od Békešskej Čaby po Mlynky: osudy našich obcí
Najpresvedčivejšie doklady historickej súvislosti medzi následkami osmanského obdobia a neskorším slovenským osídľovaním nachádzame v dejinách konkrétnych obcí. Jedným z najznámejších príkladov je Békešská Čaba (Békéscsaba), ktorej oficiálnym rokom znovuosídlenia je 1718. Podľa mestského historického prehľadu prichádzali osadníci zo severných uhorských stolíc už pred týmto rokom, pričom výraznejší prílev nastal v dvadsiatych rokoch 18. storočia. Noví obyvatelia prinášali nielen pracovnú silu a hospodárske skúsenosti, ale aj jazyk, vierovyznanie, knihy, zvyky a vlastné predstavy o komunitnom živote. Postupne sa z Békešskej Čaby stalo jedno z najvýznamnejších centier dolnozemských Slovákov. Podobný vývoj možno sledovať v Sarvaši (Szarvas), kde sa významná slovenská osídľovacia etapa začala v roku 1722. Podľa historických údajov Ústavu kultúry Slovákov v Maďarsku prišlo na pozvanie zemepána Jána Juraja Harruckerna približne 34 osadníckych rodín. 
Súpisy z rokov 1725, 1727 a 1730 dokladajú príchody zo severných uhorských stolíc, predovšetkým z Novohradu, Abova, Hontu, Gemera a Zvolena. Aj tu zohrávali dôležitú úlohu dostupnosť pôdy, zemepanské záujmy a evanjelická komunita. Osobitne názorným príkladom je Slovenský Komlóš (Tótkomlós). Podľa oficiálnych miestnych dejín uzavrel zemepán Jozef Rudnyánszky 8. januára 1746 osadnícku zmluvu so svojimi poddanými zo Svätého Ondreja (Békésszentandrás), ktorí chceli odísť aj pre náboženské konflikty. Na komlóšské územie sa následne presťahovalo približne osemdesiat slovenských rodín. Ich príchod dokladá viacstupňový charakter migrácie: rodiny sa na juh nedostali priamo zo severného Uhorska, ale pokračovali v presídľovaní z inej dolnozemskej obce. Podľa historického prehľadu mesta existovalo na komlóšskom území aj staršie osídlenie, ktoré zaniklo počas osmanského obdobia. Noví osadníci tu vytvorili hospodárske, náboženské a kultúrne základy slovenskej komunity. Postupne budovali domy, modlitebňu, školu a ďalšie miestne inštitúcie. Komlóš sa neskôr sám stal jedným z východísk ďalších migračných pohybov, ktoré zasiahli aj ďalšie slovenské dolnozemské obce. Podobné procesy však nemožno obmedzovať iba na Dolnú zem. Aj v Mlynkoch (Pilisszentkereszt) nachádzame pozoruhodný príklad novovekého slovenského osídľovania. Podľa oficiálnej histórie obce prišlo v roku 1747 prvých šesť rodín zo susedného Santova (Pilisszántó), kým iné miestne historické spracovanie spája ich pôvod s okolím Trnavy. Bez ďalších dokumentov nemožno s istotou rozhodnúť, či ide o rozdielne tradície alebo o dve etapy tej istej migrácie. Na obnove osídlenia sa podieľali paulíni, ktorí po dlhých vlastníckych sporoch získali tamojšie majetky. V nasledujúcich desaťročiach prichádzali ďalší osadníci, medzi nimi aj nemecké rodiny. Staršie miestne spracovanie uvádza ich prítomnosť už v sedemdesiatych rokoch 18. storočia, zatiaľ čo obecný historický prehľad osobitne zaznamenáva ďalšie organizované osídľovanie v roku 1785. Historické pramene zároveň pripomínajú náročné hospodárske pomery a odchody časti obyvateľstva približne v roku 1782. Príklad Mlynkov tak ukazuje, že novoveké osídľovanie nebolo jednorazovým a nezvratným procesom. Niektoré rodiny prichádzali, iné odchádzali, hospodárske podmienky sa menili a spolu s nimi sa premieňala aj skladba obyvateľstva. Za dejinami našich obcí sa tak skrývajú osudy konkrétnych rodín, ktoré opúšťali pôvodné bydliská, putovali do nového prostredia, budovali domy, obrábali pôdu, zakladali cirkevné zbory a vytvárali miestne spoločenstvá. Práve v týchto ľudských príbehoch získavajú veľké historické udalosti svoj osobitný význam. Moháčska porážka sama osebe nevysvetľuje založenie Békešskej Čaby, Sarvaša, Slovenského Komlóša či Mlynkov. Bez poznania dlhodobých následkov osmanského obdobia a nasledujúcich hospodárskych a demografických zmien však nemožno uspokojivo vysvetliť ani historické okolnosti ich novovekého slovenského osídlenia.
Keby nebolo Moháča, boli by sme tu?
Dostávame sa k otázke, ktorá je pre nás možno najzaujímavejšia, ale zároveň historicky najťažšie zodpovedateľná. Keby uhorské vojsko 29. augusta 1526 neutrpelo porážku, zostali by južnejšie oblasti Uhorska hustejšie osídlené? A keby nebolo potrebné obnovovať početné spustnuté majetky, vydali by sa naši predkovia na juh vôbec? Takáto úvaha má svoje opodstatnenie, ale jednoznačnú odpoveď na ňu nepoznáme. Osmanská expanzia sa totiž nezačala pri Moháči. Už pred rokom 1526 predstavovala vážnu hrozbu pre Uhorsko a v roku 1521 padol do osmanských rúk Belehrad. Nemožno preto tvrdiť, že iný výsledok jednej bitky by automaticky zabránil ďalším vojnám, demografickým stratám alebo migráciám. Rovnako nemožno vylúčiť, že slovenskí obyvatelia severných uhorských stolíc by sa na juh sťahovali aj bez osmanského pustošenia. Nedostatok pôdy, hospodárske možnosti, náboženské pomery a vnútorné presuny obyvateľstva mali aj vlastné príčiny. Je však 
dôvodné predpokladať, že bez moháčskej porážky a následného historického vývoja by sa osídlenie rozsiahlych oblastí Uhorska formovalo inak. A spolu s ním by sa pravdepodobne odlišne vyvíjala aj mapa slovenských komunít na území dnešného Maďarska. Moháč teda nebol priamou príčinou vzniku našich obcí. Stal sa však jedným z významných medzníkov historického procesu, ktorý vytvoril podmienky pre ich novoveké slovenské osídľovanie. V tomto zmysle môže mať jedna udalosť pre rôzne generácie odlišný historický význam. Pre obyvateľov Uhorska v roku 1526 znamenala porážku, smrť a neistotu. Pre ďalšie generácie priniesli nasledujúce desaťročia vojny, vysídľovanie a hospodárske ťažkosti. A pre časť našich predkov v 18. storočí sa v oblastiach poznačených týmto vývojom otvorila možnosť nového začiatku. Neznamená to, že tragédiu možno spätne označiť za šťastnú udalosť. Utrpenie predchádzajúceho obyvateľstva nemožno ospravedlňovať tým, že sa po generáciách na niektorých miestach usadili iní ľudia. Rovnako však nemožno prehliadať, že naše vlastné dejiny sú s týmito udalosťami prepojené. Moháč navyše nebol iba dejinami dnešných Maďarov. Bol porážkou vojska niekdajšieho mnohonárodnostného Uhorska, ktorého obyvateľstvo zahŕňalo aj slovenských predkov. Naša historická perspektíva sa preto nezačína až príchodom osadníckych rodín na juh. Moháč patrí do spoločných uhorských dejín a jeho dlhodobé následky aj do dejín Slovákov v dnešnom Maďarsku. Pri päťstom výročí bitky máme príležitosť pripomenúť si práve tento menej známy rozmer. V Békešskej Čabe, Sarvaši, Slovenskom Komlóši, Mlynkoch i ďalších slovenských obciach sa dodnes zachovávajú rozličné podoby dedičstva niekdajších osadníkov. Niekde je to živý jazyk, inde nárečie starších generácií, miestne názvy, cirkevné tradície, piesne, rodinné spomienky, kultúrne spolky alebo vedomie slovenského pôvodu. Miera jazykovej a kultúrnej kontinuity je odlišná, ale historický význam osídľovacích pohybov tým nezaniká. Päť storočí po Moháči sa preto môžeme pýtať nielen na to, čo sa pri tejto bitke stratilo, ale aj na to, ako sa z následných historických premien formovali nové spoločenstvá. Moháč nebol začiatkom slovenských dejín na území dnešného Maďarska. Bez moháčskej porážky a dlhého reťazca udalostí, ktoré po nej nasledovali, by však mnohé naše obce a komunity pravdepodobne nemali takú podobu, akú poznáme dnes. Aj to je súčasť našej historickej pamäti. Nie ako oslava dávnej porážky, ale ako pripomenutie zložitých spoločných dejín, z ktorých vyrástol aj náš vlastný príbeh. (oSlovMa)
Pramene a odporúčaná literatúra
Géza Dávid: Towns, Villages, Depopulated Settlements – Population Movements in Ottoman Hungary. Hungarian Studies, 27, 2013, č. 2, s. 251–261. https://real.mtak.hu/38982/
Pál Fodor – András Mércz: Mi is veszett Mohácsnál? Oszmán-török veszteséglista az 1526. évi hadjáratról. Történelmi Szemle, 65, 2023, č. 2, s. 193–235. https://real.mtak.hu/170684/
Ján Gomboš (zost.): Slováci v južnej časti Dolnej zeme. Výber z prameňov (od konca 17. do konca 18. storočia). Békešská Čaba: Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku, 2008. https://jadox.oik.oszk.hu/jadox/portal/displayImage.psml?docID=17734
Ján Botík: Etnická história Slovenska. K problematike etnicity, etnickej identity, multietnického Slovenska a zahraničných Slovákov. Bratislava: Lúč, 2007.
Ján Jančovic: Na chlebovej postati. Nadlak: Vydavateľstvo Ivan Krasko, 2022.
Magyar Nemzeti Levéltár: Mohács 500. https://mohacs500.mnl.gov.hu/
Békešská Čaba: Oficiálny historický prehľad mesta. https://bekescsaba.hu/ertektar/kulturalis-orokseg/bekescsaba-az-emlekezo-varos
Sarvaš: Ústav kultúry Slovákov v Maďarsku, miestne dejiny. https://slovakkultura.hu/hu/szarvas/
Slovenský Komlóš: Oficiálny historický prehľad mesta. https://www.totkomlos.hu/varostortenet?blind=off
Mlynky: Oficiálna história obce. https://www.pilisszentkereszt.hu/helytoertenet
Pilíšan – Szentkereszti Hírmondó, december 2010, s. 9. https://www.oslovma.hu/XXX/2010-Dec-Pilisan.pdf
Mohács és szlovák falvaink születése az Alföldön
és Magyarország más vidékein
Az 1526-os mohácsi vereség nem néptelenítette el egyik napról a másikra a Magyar Királyságot. A következő évszázadok háborúi és népességmozgásai azonban alaposan átrajzolták az ország településhálózatát. Ebben a hosszú folyamatban a 18. században számos szlovák család is új otthonra talált a mai Magyarország területén. Mit jelent tehát Mohács számunkra, a telepesek leszármazottai számára, és miként őrzik ennek a múltnak az emlékét falvaink?
A vereség, amely megváltoztatta a Magyar Királyság sorsát
Magyarországon Mohács neve hallatán aligha kell bárkinek elmagyarázni, milyen történelmi tragédiáról van szó. Az 1526. augusztus 29-i csata a Magyar Királyság történetének egyik meghatározó fordulópontja, a magyar történelmi emlékezetben pedig a nemzeti tragédia jelképévé vált. II. Lajos magyar és cseh király serege ezen a napon súlyos vereséget szenvedett I. Szulejmán oszmán szultán hadseregétől. A király menekülés közben életét vesztette, a csatatéren pedig az ország világi és egyházi vezetőinek jelentős része elesett. Mohács az évszázadok során a Magyar Királyság korábbi helyzetének megrendülését és a hosszan tartó politikai megosztottság kezdetét is jelképezte. De mit jelent Mohács nekünk, magyarországi szlovákoknak? Miért tartozik ez az esemény a mi történelmi emlékezetünkhöz is? És vajon kimutatható-e összefüggés az ötszáz évvel ezelőtti csata és azoknak a szlovákok lakta településeknek az újkori története között, ahol a szlovák nyelv különböző mértékben napjainkig fennmaradt? A történelmi összefüggés kimutatható, de nem közvetlen ok-okozati kapcsolatról van szó. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk a vereség közvetlen következményei és a következő csaknem két évszázad eseményei között. A Magyar Királyság ugyanis 1526. augusztus 29-én még nem szakadt három részre. Az egyenes ági örökös nélkül elhunyt uralkodó halála trónharcot indított el Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János között. Belső konfliktusok, újabb oszmán hadjáratok és a hatalmi viszonyok fokozatos átrendeződése következett. A döntő fordulatot Buda 1541-es oszmán elfoglalása jelentette. Ezt követően fokozatosan kialakult az ország három részre tagolódása: a Habsburg-uralom alatt álló királyi Magyarország, az oszmán fennhatóság alá került területek és a keleti országrész, ahol létrejött az Erdélyi Fejedelemség. A lakosság számára mindez jóval többet jelentett a térképen átrajzolt határoknál. Számos vidék hosszú időre hadszíntérré vagy katonai határövezetté vált. Az ott élőknek ismétlődő hadjáratokat, adókat és egyéb terheket, fosztogatásokat, a termés pusztítását, emberek fogságba hurcolását és a mindennapok állandó bizonytalanságát kellett elviselniük. Az 1526-os hadjárat közvetlen pusztításáról újabb fontos adatokat közöltek Fodor Pál és Mércz András történészek, akik egy korábban ismeretlen oszmán feljegyzést vizsgáltak meg. Tanulmányuk szerint a dokumentum mintegy kétezer feldúlt faluról és száz városról tesz említést. A kutatók a pusztítással érintett települések számára vonatkozó adat nagyságrendjét elfogadhatónak tartják, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az emberveszteségekre vonatkozó számokat a forrás jelentősen felnagyította. A feljegyzésből ráadásul nem derül ki, hogy a megtámadott települések közül hány maradt tartósan lakatlan. A pusztítás nem ért véget 1526-ban, és a károkat sem lehet kizárólag az oszmán hadseregeknek tulajdonítani. A gazdasági és demográfiai válságot a velük szemben álló csapatok hadműveletei, a belső háborúk, a felkelések, a járványok és más csapások is súlyosbították. A mohácsi vereség tehát nem volt minden későbbi fejlemény egyetlen oka, de az egyik meghatározó fordulópontnak bizonyult, amely után az ország politikai, gazdasági és települési viszonyai más irányban fejlődtek tovább. A mai Magyarország szlovák településeinek újkori történelmi előzményeit is ezekben a hosszú távú változásokban kell keresnünk.
Elnéptelenedett ország? A valóság összetettebb
A török hódoltság koráról szóló hagyományos elbeszélésekben gyakran találkozunk egy szinte teljesen elpusztított, elnéptelenedett ország képével, amelyet az oszmán uralom megszűnése után újra be kellett telepíteni. Ez az elképzelés bizonyos történelmi tapasztalatokat tükröz, de egyúttal jelentős leegyszerűsítés is. Dávid Géza történész, az oszmán kori Magyarország népesedéstörténetének kutatója a Towns, Villages, Depopulated Settlements – Population Movements in Ottoman Hungary című tanulmányában arra figyelmeztet, hogy a korszak lakosságszámának és népességmozgásainak vizsgálatát komoly forráshiány nehezíti. A 16. századból fennmaradt oszmán és Habsburg-adóösszeírások több terület demográfiai viszonyainak rekonstruálását lehetővé teszik, a 17. századból azonban jóval kevesebb használható adat áll rendelkezésre. Ezért az emberveszteségek és az elnéptelenedés pontos mértékét különösen nehéz meghatározni. Dávid Géza kutatásai a népsűrűség jelentős területi eltéréseire is rámutatnak. Rekonstrukciója szerint a 16. század végén az oszmán uralom alatt álló országrész népsűrűsége átlagosan körülbelül 7,5 fő volt négyzetkilométerenként, míg a Habsburg-fennhatóság alatt maradt területeken megközelítette a 15 főt. Ezeket az adatokat azonban nem szabad egyszerűen háborús veszteségként értelmezni, hiszen a népsűrűséget a korábbi települési hagyományok, a gazdasági adottságok és a földrajzi viszonyok is befolyásolták. Egyes térségekben valóban jelentősen csökkent a lakosság száma. Falvak néptelenedtek el, régi települések veszítették el lakóik egy részét, és nagyobb birtokokon maradtak műveletlen földek. Másutt viszont a falvak és mezővárosok egy része a hódoltság idején is lakott maradt. Egy falu elnéptelenedése azonban nem feltétlenül jelentette lakóinak pusztulását. Az emberek biztonságosabb helyre költözhettek, nagyobb településekre húzódhattak, vagy a veszély elmúltával visszatérhettek korábbi lakóhelyükre. Volt, ahol elsősorban a településszerkezet változott meg, másutt a megmaradt népesség újonnan érkező családokkal egészült ki. Az egész történelmi Magyar Királyságra ezért nem alkalmazható azonos mértékű elnéptelenedést feltételező magyarázat. Másként alakultak a viszonyok az északi hegyvidéken, a síkságokon, a végvárak környékén és a rendszeres hadjáratoknak kitett területeken. Sok múlott azon is, hogy egy település fontos katonai útvonal mentén, erődítmény közelében vagy gazdaságilag hasznosítható, de nehezen védhető vidéken feküdt-e. Ezek a különbségek segítenek megérteni, miért vált a török hódoltság megszűnése után egyes térségek újratelepítése fontos gazdasági és politikai feladattá. Buda 1686-os visszafoglalását, az 1699-es karlócai békét és a következő évtizedek katonai, illetve diplomáciai változásait követően fokozatosan kedvezőbb feltételek teremtődtek a gazdaság újjászervezéséhez. A földbirtokosoknak olyan lakosokra volt szükségük, akik megművelik a földet, állatokat tartanak, újra működésbe hozzák a gazdaságokat, és jövedelmet biztosítanak a birtokoknak. Ebben a folyamatban jelentős szerepet kaptak a történelmi Magyar Királyság északi vármegyéiből érkező telepesek is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden esetben lakatlan területekre érkeztek volna. Voltak, akik korábban elpusztult falvak helyén alapítottak új települést, mások már létező közösségekhez csatlakoztak, vagy korábban mások által használt földeket vettek művelés alá. Az ország benépesedése így összetett folyamat volt, amelyben visszatelepülések, belső vándorlások és új népességcsoportok érkezése egyaránt szerepet játszott. A szlovák telepesek megjelenése ennek fontos, de korántsem kizárólagos része volt.
Miért indultak dél felé őseink?
A mai Magyarország szlovák településeinek jelentős része több hullámban, főként a 17. század végén és a 18. században népesült be. A telepesek elsősorban a történelmi Magyar Királyság északi vármegyéiből érkeztek, de vándorlásuk nem egyetlen nagyszabású, központilag megszervezett népességmozgásként zajlott. Az egyes családokat és közösségeket gazdasági, társadalmi, vallási és helyi körülmények együttesen ösztönözték az elköltözésre. Az egyik legfontosabb tényező a földhöz jutás lehetősége volt. Az északi területeken sok jobbágycsalád számára egyre nehezebbé vált a megélhetés: kevés volt a művelhető föld, jelentősek voltak a terhek, és korlátozottak a felemelkedés lehetőségei. A délebbi területeken viszont több helyen lehetőség nyílt új gazdaságok alapítására, a földszerzésre és esetenként kedvezőbb jobbágyi feltételekre is. A földbirtokosok tudatosan toboroztak telepeseket, és a helyi lehetőségektől függően ideiglenes kedvezményeket, földhasználati jogokat vagy más előnyöket kínáltak számukra. Számos család döntésében a vallási viszonyok is szerepet játszottak. Az alföldi szlovák települések jelentős részének létrejöttében különösen fontos volt az evangélikus vallás. A saját gyülekezet megszervezésének lehetősége, a vallási élet fenntartása, később pedig az iskolai oktatás meghatározó szerepet kapott a helyi közösségek kialakulásában. E tényezők súlya azonban vidékenként eltért. A Pilisben, Nógrádban, Pest környékén és a Dél-Alföldön különböző természeti, gazdasági és felekezeti feltételek között telepedtek le a szlovák családok. Míg számos alföldi közösséget az evangélikus vallás jellemzett, addig a pilisi szlovák falvak történetében a katolikus betelepülés játszott meghatározó szerepet. A magyarországi szlovák településterületek története ugyanakkor nem egységes: az Alföld, a Pilis és az ország más vidékeinek szlovák közösségei eltérő körülmények között alakultak ki. Külön figyelmet érdemel a láncmigráció jelensége. Sok család először egy adott településen talált otthonra, majd évek vagy évtizedek múlva továbbköltözött, gyakran rokonaival, ismerőseivel vagy saját közösségének más tagjaival együtt. Így olyan településhálózat alakult ki, amelynek falvai között családi, egyházi és gazdasági kapcsolatok maradtak fenn. Egyes korábban létrejött szlovák telepes közösségek maguk is újabb áttelepülések kiindulópontjaivá váltak. A folyamat több lépcsőben zajló jellegét jól érzékelteti a Slováci v južnej časti Dolnej zeme (Szlovákok a Dél-Alföldön) című kétnyelvű forráskiadvány is, amelyet Ján Gomboš szerkesztett. A kötet a 17. század végétől a 18. század végéig terjedő időszak dokumentumait teszi hozzáférhetővé, és segít megérteni az alföldi szlovák közösségek létrejöttének hátterét. Egy család történetének kutatásakor ezért fontos különbséget tenni a közvetlenül megelőző lakóhely és a távolabbi földrajzi származás között. A szlovákok ráadásul nem egyedüli résztvevői voltak az újratelepítési folyamatnak. Számos vidéken német családok is letelepedtek, máshol magyar, szerb, román és más népességcsoportok vettek részt a benépesítésben. Arányuk és szerepük térségenként, illetve korszakonként eltérő volt. Ezért nem állíthatjuk általánosságban, hogy a hódoltság következtében megritkult népességű területeket kizárólag vagy mindenütt elsősorban szlovákok és németek népesítették be, még ha több vidéken valóban meghatározó szerepet is játszottak. Arra is emlékeznünk kell, hogy a mai Magyarország területén a szlovák jelenlét nem a 18. században kezdődött. Régebbi nyelvi, települési és kulturális kapcsolatok már a nagy újkori betelepülési hullámok előtt is léteztek. A mai magyarországi szlovák közösségek eredete ezért nem minden esetben azonos. Számos faluban azonban éppen az újkori betelepülés határozta meg hosszú időre a helyi lakosság nyelvi, felekezeti és kulturális arculatát. Ugyanakkor fontos különbséget tennünk a szlovák származás, a szlovák identitás vállalása, a nyelvismeret és a szlovák nyelv mindennapi használata között. Ezek összefüggő, de korántsem azonos jelenségek.
Békéscsabától Pilisszentkeresztig: falvaink története
A török hódoltság hosszú távú következményei és a későbbi szlovák betelepülés közötti összefüggéseket leginkább egyes települések történetén keresztül érthetjük meg. Az egyik legismertebb példa Békéscsaba, amelynek hivatalosan elfogadott újratelepítési éve 1718. A város történeti áttekintése szerint az északi vármegyékből érkező telepesek már korábban megindultak az Alföld e vidéke felé, tömegesebb betelepülésükre pedig az 1720-as években került sor. Az új lakosok nemcsak munkaerejüket és gazdasági tapasztalataikat hozták magukkal, hanem nyelvüket, vallásukat, könyveiket, hagyományaikat és közösségi életük sajátos formáit is. Békéscsaba idővel az alföldi szlovákság egyik legfontosabb központjává vált. Hasonló folyamatokat figyelhetünk meg Szarvason, ahol a szlovák betelepülés meghatározó szakasza 1722-ben kezdődött. A Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézetének történeti összefoglalója szerint Harruckern János György földbirtokos hívására megközelítőleg 34 család érkezett. Az 1725-ből, 1727-ből és 1730-ból származó összeírások az északi vármegyékből, többek között Nógrád, Abaúj, Hont, Gömör és Zólyom vidékéről érkező telepesekről tudósítanak. A letelepedést Szarvason is a földbirtokosok érdekei, a megélhetési lehetőségek és az evangélikus közösség megszervezése segítette elő. Különösen szemléletes példa Tótkomlós története. A város hivatalos történeti áttekintése szerint Rudnyánszky József földbirtokos 1746. január 8-án szerződést kötött békésszentandrási jobbágyaival, akik vallási konfliktusok miatt is el kívánták hagyni korábbi lakóhelyüket. Ezt követően mintegy nyolcvan szlovák család költözött a komlósi pusztára. Történetük jól mutatja a többlépcsős vándorlás jellegét: a telepesek nem közvetlenül az északi vármegyékből érkeztek Tótkomlósra, hanem egy másik alföldi településről költöztek tovább. A város történeti összefoglalója arra is emlékeztet, hogy a területen korábban már létezett település, amely a török kori pusztítások következtében elnéptelenedett. Az újonnan érkezett szlovák családok itt építették ki gazdasági, egyházi és közösségi életük alapjait. Házakat, imatermet, iskolát és további helyi intézményeket hoztak létre. Később maga Tótkomlós is újabb áttelepülések kiindulópontjává vált, amelyek más dél-alföldi szlovák településeket is érintettek. Ezeket a folyamatokat azonban nem szabad kizárólag az Alföldhöz kötni. Pilisszentkereszt, szlovák nevén Mlynky, szintén figyelemre méltó példája az újkori szlovák betelepülésnek. A község hivatalos helytörténete szerint 1747-ben az első hat család a szomszédos Pilisszántóról érkezett, míg egy másik helytörténeti feldolgozás Nagyszombat környékével hozza kapcsolatba származásukat. További dokumentumok nélkül nem dönthető el egyértelműen, hogy eltérő helyi hagyományokról vagy ugyanazon vándorlás két szakaszáról van-e szó. A település újranépesítésében a pálos rend játszott meghatározó szerepet, miután hosszú birtokjogi vitákat követően megszerezte a területet. A következő évtizedekben újabb családok telepedtek meg, köztük németek is. Egy korábbi helytörténeti feldolgozás már az 1770-es évekre teszi német családok jelenlétét, míg a hivatalos községtörténet 1785-ben külön is említi a pálosok szervezésében történt német betelepítést. A források az élet nehéz körülményeiről és a lakosság egy részének 1782 körüli elköltözéséről is beszámolnak. Pilisszentkereszt példája tehát azt mutatja, hogy az újkori betelepülés nem egyszeri és visszafordíthatatlan folyamat volt. Egyes családok érkeztek, mások továbbköltöztek, változtak a gazdasági feltételek, és velük együtt a népesség összetétele is. Falvaink története mögött konkrét emberi sorsok rejlenek: családoké, amelyek elhagyták korábbi otthonukat, ismeretlen vidékre indultak, házakat építettek, földet műveltek, egyházközségeket szerveztek és új közösségeket hoztak létre. A történelem nagy fordulatai éppen az egyes családok sorsán keresztül válnak személyessé számunkra. A mohácsi csata önmagában nem magyarázza Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós vagy Pilisszentkereszt újkori szlovák településtörténetét. Az oszmán kor hosszú távú következményeinek, valamint az azt követő gazdasági és demográfiai változásoknak az ismerete nélkül azonban a szlovák betelepülés történelmi hátterét sem érthetjük meg megfelelően.
Mohács nélkül is itt lennénk?
Ezzel elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, amely számunkra talán a legérdekesebb, ugyanakkor történészi szempontból a legnehezebben megválaszolható. Ha a királyi sereg 1526. augusztus 29-én nem szenved vereséget, vajon sűrűbben lakottak maradtak volna a Magyar Királyság délebbi területei? És ha nem kellett volna számos elnéptelenedett birtokot újra benépesíteni, útnak indultak volna-e dél felé őseink? A felvetés indokolt, ám egyértelmű válasz nem adható rá. Az oszmán terjeszkedés ugyanis nem Mohácsnál kezdődött. Már 1526 előtt komoly fenyegetést jelentett a Magyar Királyság számára, Nándorfehérvár pedig 1521-ben oszmán kézre került. Ezért nem állíthatjuk, hogy egyetlen csata eltérő kimenetele szükségszerűen megakadályozta volna a későbbi háborúkat, a népességveszteséget vagy a vándorlásokat. Az sem zárható ki, hogy az északi vármegyék szlovák lakosai oszmán pusztítás nélkül is délre költöztek volna. A földhiánynak, a kedvezőbb gazdasági lehetőségek keresésének, a vallási viszonyoknak és a belső migrációnak önálló okai is voltak. Ugyanakkor megalapozottan feltételezhetjük, hogy a mohácsi vereség és az azt követő események nélkül az ország jelentős területeinek településhálózata másként alakult volna. Ezzel együtt valószínűleg a mai Magyarország területén élő szlovák közösségek földrajzi elhelyezkedése és története is eltérne a ma ismerttől. Mohács tehát nem volt falvaink létrejöttének közvetlen oka, mégis egyike lett azoknak a meghatározó fordulatoknak, amelyek következményei hozzájárultak az újkori szlovák betelepülés feltételeinek kialakulásához. Ugyanannak az eseménynek különböző nemzedékek számára más-más jelentése lehet. Az 1526-ban élőknek Mohács vereséget, halált és bizonytalanságot hozott. A következő nemzedékek számára háborúk, menekülések, elvándorlások és gazdasági nehézségek következtek. A 18. században viszont őseink egy része éppen az e folyamatok által átalakított területeken talált lehetőséget az újrakezdésre. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a mohácsi tragédiát utólag szerencsés eseménynek tekinthetnénk. A korábbi lakosság szenvedését nem igazolhatja az a tény, hogy nemzedékekkel később mások telepedtek le bizonyos vidékeken. Ugyanakkor saját múltunknak ezeket az összefüggéseit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mohács ugyanakkor nem kizárólag a mai magyarság történelmének része. A csata a soknyelvű és sokféle eredetű lakossággal rendelkező történelmi Magyar Királyság hadseregének veresége volt, amelynek társadalmához szlovák elődeink is hozzátartoztak. Történelmi múltunk tehát nem csupán azokkal a családokkal kezdődik, amelyek a 18. században délre költöztek. Mohács közös történelmi örökségünk része, hosszú távú következményei pedig a mai magyarországi szlovákság történetének megértéséhez is hozzájárulnak. A csata ötszázadik évfordulója alkalmat kínál arra, hogy erre a kevésbé ismert összefüggésre is felhívjuk a figyelmet. Békéscsabán, Szarvason, Tótkomlóson, Pilisszentkereszten és számos más szlovákok lakta településen ma is jelen vannak az egykori telepesek örökségének különböző formái. Van, ahol a szlovák nyelv mindennapi használata, máshol az idősebb nemzedékek nyelvjárása, a helynevek, az egyházi hagyományok, az énekek, a családi emlékek, a kulturális egyesületek vagy a szlovák származás tudata őrzi ezt a múltat. A nyelvi és kulturális folytonosság mértéke településenként eltérő, az egykori betelepülés történelmi jelentősége azonban ettől nem tűnik el. Ötszáz évvel Mohács után tehát nemcsak azt érdemes megkérdeznünk, mi veszett el a csata és az azt követő háborúk során, hanem azt is, miként alakultak ki az átalakuló országban új közösségek. Mohács nem a szlovák történelem kezdetét jelenti a mai Magyarország területén. A vereség és az azt követő évszázadok eseményei nélkül azonban számos falunk és közösségünk valószínűleg másként alakult volna. Ez is hozzátartozik történelmi emlékezetünkhöz. Nem egy régi vereség ünnepléseként, hanem annak felismeréseként, hogy saját történetünk is a közösen megélt, sokszor tragikus és összetett múltból nőtt ki. (oSlovMa)
Források és ajánlott szakirodalom
Dávid Géza: Towns, Villages, Depopulated Settlements – Population Movements in Ottoman Hungary. Hungarian Studies, 27, 2013, 2. sz., 251–261. o. https://real.mtak.hu/38982/
Fodor Pál – Mércz András: Mi is veszett Mohácsnál? Oszmán-török veszteséglista az 1526. évi hadjáratról. Történelmi Szemle, 65, 2023, 2. sz., 193–235. o. https://real.mtak.hu/170684/
Ján Gomboš (szerk.): Slováci v južnej časti Dolnej zeme (Szlovákok a Dél-Alföldön). Békéscsaba: Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, 2008. https://jadox.oik.oszk.hu/jadox/portal/displayImage.psml?docID=17734
Ján Botík: Etnická história Slovenska (Szlovákia etnikai története). Bratislava: Lúč, 2007.
Ján Jančovic: Na chlebovej postati (A kenyérkereső földeken). Nadlak: Vydavateľstvo Ivan Krasko, 2022.
Magyar Nemzeti Levéltár: Mohács 500. https://mohacs500.mnl.gov.hu/
Békéscsaba Megyei Jogú Város: Békéscsaba, az emlékező város. https://bekescsaba.hu/ertektar/kulturalis-orokseg/bekescsaba-az-emlekezo-varos
Magyarországi Szlovákok Kulturális Intézete: Szarvas. https://slovakkultura.hu/hu/szarvas/
Tótkomlós Város Önkormányzata: Településtörténet. https://www.totkomlos.hu/varostortenet?blind=off
Pilisszentkereszt Község Önkormányzata: Helytörténet. https://www.pilisszentkereszt.hu/helytoertenet
Pilíšan – Szentkereszti Hírmondó, 2010. december, 9. o. https://www.oslovma.hu/XXX/2010-Dec-Pilisan.pdf
