alt : header1.swf



Tue08202019

Posledná aktualizácia23:58:05

A magyarországi szlovák próza kontúrjai

katmarh1Új aspektusok és összefüggések felismerése „Szlovák alföldiség” ● Katarína Maruzsová Šebová: Bevezető gondolatok A magyarországi szlovák próza kontúrjai - Alföldi szlovák tradíció a kortárs magyarországi szlovák szépprózában című kötethez.Az alföldi szlovák hagyományokhoz való viszony és az írói stratégia.

Bevezető gondolatok
A magyarországi szlovák próza kontúrjai
- Alföldi szlovák tradíció a kortárs magyarországi szlovák szépprózában című kötethez

Katarína Maruzsová Šebová: Kontúry prózy Slovákov v Maďarsku - Dolnozemská tradícia v súčasnej slovenskej próze v Maďarsku. - Vydavateľstvo Ivan Krasko, Nadlak 2013, 228 s. - ISBN 9789731070865

Jelen kötetben azokat az irodalomtudományi ismereteimet, olvasói élményeimet és pedagógiai tapasztalataimat igyekszem összegezni, melyeket a kortárs magyarországi szlovák széppróza témakörében végzett kutatásaim során szereztem. A szlovák irodalomnak a kötet címében megjelölt fejezetéhez elsősorban egy felismerés vezetett, melyet a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Szlovák Nyelv és katmarh2Irodalom Tanszék tanáraként a hallgatókkal való közös gondolkodás hívott elő.

Az irodalmi szövegekkel való foglalatosság lehetőséget kínál annak megtapasztalására, hogy magában az irodalomban mint a művészetek egyik ágában mennyi lehetőség rejlik önmagunk megismerésére. A felismerés, hogy a szépirodalom bármely tudományágnál alkalmasabb az önismeret fejlesztésére, igen hasznosnak bizonyult tanári pályám során. Tudvalevő, hogy a hazai szlovákság közel háromszáz éve szakadt el egykori felföldi szülőföldjétől, és telepedett le a történeti Magyarország déli térségeiben. Az elmúlt évszázadok alatt külső nyomásra és (vagy) belső késztetésre kulturális gyökereihez való kötődése egyre lazábbá vált, s ennek következtében szlovákságtudata is meggyengült. Itt jut szerephez a magyarországi szlovák irodalom, mely az elődöktől örökölt hagyományok mentén mutatja be ennek a kisebbségi közösségnek a sorsát és mentalitását. Az elbeszélt történeteken és irodalmi hősökön keresztül az olvasó a szöveggel való elmélyült kapcsolat révén saját személyes életére való utalásokra is rábukkanhat, ami további búvárkodásra, önmagával, nemzetiségével kapcsolatos új ismeretek szerzésére ösztönözheti.

Az irodalmi szöveg rejtett szegmenseinek feltárására, tapasztalataim szerint, a leghatékonyabb módszer a textussal való céltudatos foglalkozás. Ezért is választottam a kortárs magyarországi szlovák próza bemutatására az interpretáció formáját, melyen keresztül élményszerűen igyekszem vezetni az érdeklődőket ebben a sajátságos szövegvilágban. A ma érvényes interpretációs (kontextuális, textuális, intertextuális) technikák közül az intertextuális módszert részesítem előnyben, mely az olvasónak (interpretátornak) tulajdonít jelentésképző szerepet. Ahol azonban az adott szöveg értelmének feltárására a hagyományosabb eljárások bizonyulnak célravezetőbbnek, a módszerek kombinálását alkalmazom. A kötetben szereplő írókat (Michal Hrivnák, Pavol Kondač, Zoltán Bárkányi Valkán, Michal Bernula, Andrej Medvegy, Ildika Fúziková, Imrich Fuhl, Závada Pál) az alföldi szlovák hagyományok tematizálása köti össze; amiben viszont különböznek, az a hagyományokhoz való viszony és az írói stratégia. Ettől az inspirációs forrástól eltér két szlovákiai, Magyarországon letelepedett író (Mária Fazekašová és Oldřich Kníchal) munkássága, akik ennek ellenére bekerültek a kötetbe, mely velük együtt katmarh3a magyarországi kortárs széppróza teljes palettáját öleli fel.

A magyarországi szlovák kortárs szépprózával kapcsolatban az idők folyamán több hazai és szlovákiai irodalomtörténész és kritikus is megnyilatkozott. Közülük mindenképpen Peter Andruškát, szlovákiai írót, irodalomtörténészt illik kiemelni, aki Literatúra Slovákov z Dolnej zeme (1994; Alföldi szlovák irodalom) című művében elsőként térképezte fel az alföldi szlovák irodalom keretében a magyarországi szlovák irodalom történetét. A 2008-ban napvilágot látott Súčasní slovenskí spisovatelia z Maďarska (Kortárs magyarországi szlovák írók) című kötetét pedig kizárólag a kortárs magyarországi szlovák irodalomnak szenteli. Ezek a szintetizáló könyvei jelentik számomra is a kiindulópontot. Mivel munkámban az interdiszciplináris szemlélet érvényesül, a magyarországi szlovák kulturológusok, irodalomtörténészek, nyelvészek, néprajzkutatók írásait is (Gyivicsán Anna, Kovács Anna, Zsilák Mária, Uhrin Erzsébet, Tuska Tünde, Krupa András) haszonnal forgattam.

Napjaink új kihívásai arra késztetnek bennünket, hogy a ma aktuális irodalomtudományi iskolák szemszögéből újra értelmezzük a régebbi műveket; s ennek eredményeként az elemzett művek hagyományos módszerekkel nehezen feltárható értékeit és jelentéseit is felszínre hozhassuk. Az új aspektusok és összefüggések felismerése hozzájárulhat az olvasói érdeklődés felélesztéséhez, ugyanakkor elősegítheti az írói aktivitás felélénkülését is, melyre igen nagy szükség lenne a hazai szlovák prózairodalom berkeiben. Jelen kötet célja ennek a folyamatnak az elősegítése. A könyvet elsősorban szlovakistáknak ajánlom, de mindenki másnak is, aki e téma iránt érdeklődik.

A művek interpretációja folyamán érintőlegesen szóba kerül a kortárs magyarországi szlovák irodalom története is, ezért a tisztánlátás érdekében röviden felvázolom legfontosabb koordinátáit és alapvető fogalmait. Már a kötet alcímének első olvasásakor kérdések és bizonytalanságok merülhetnek fel azokban az olvasókban, akik kevésbé tájékozottak a szlovák irodalomnak ezen a sajátos területén. Az „alföldi szlovák tradíció”, a „kortárs magyarországi széppróza”, valamint a publikációban előforduló további fogalmak is, mint például a „szlovák irodalom”, „alföldi szlovák irodalom”, „magyarországi szlovák irodalom” az egységes szlovák irodalomtudomány tárgykörébe tartoznak. Ennek keretében a szlovák irodalom azon ágáról beszélünk, melyet a történeti Magyarország északi vármegyéiből (mai Szlovákia) szociális és vallási okokból a 17. század végétől, a katmarh418-19. század folyamán az ország déli területein letelepedő szlovákság hozott létre. Ezt a területet hagyományosan „Dolná zem” - nek nevezzük, melynek szó szerinti jelentése magyarul „Alföld”. A szlovák nyelvű szókapcsolat azonban a magyarhoz képest többletjelentéssel bír, és a szlovák letelepülők által lakott alföldi területekre vonatkozik. Az ezen a területen született szlovák irodalmakat ennek alapján „alföldi szlovák irodalomnak” nevezzük. A fogalmak tisztázásánál azoknak az elismert irodalomtudósoknak és kulturológusoknak a munkáira támaszkodom, akik az „alföldi szlovák irodalom” elméleti alapvetéseit és szakterminológiáját kidolgozták (Andruška, Peter: 1994, 2008), (Divičanová, Anna: 1999, 2002), (Anoca, Dagmar Mária: 2002, 2010), (Harpáň, Michal: 1999, 2004), (Babiak, Michal: 2004).

A „szlovák alföldiséggel” kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy volt idő, amikor a pilisi hegyvidék szlovák nyelvszigetein élő költők (Gregor Papuček, Alexander Kormoš, Imrich Fuhl) az „alföldi szlovák irodalom” kereteibe való besorolásukkal szemben ellenvetéseket fogalmaztak meg. Ezek többnyire a pilisi és az alföldi táj különbözőségeinek hangsúlyozására épültek és elsősorban földrajzi szempontból értelmezték az „alföldi szlovák irodalom” fogalmát. Ma már vitán felül áll, hogy a „szlovák alföldiség” országokon és földrajzi tájegységeken átívelő szellemi rokonságot jelent. Ezt a felfogást igazolják többek között Michal Harpáň az „alföldi szlovák” költészet területén végzett kutatásai is (Harpáň, Michal: 2004, p. 9-45), melyek eredményeit magam is felhasználom és akceptálom a pilisi prózaírók (Zoltán Bárkányi Valkán, Ildika Fúziková, Imrich Fuhl) műveinek elemzésénél.

A Dejiny slovenskej literatúry III. (Marčok, Viliam és kol., 2004. p. 440; Szlovák irodalom- történet III) a szlovák irodalom korpuszába sorolja a Szlovákiában született művek mellett azokat is, melyek Szlovákia területén kívül, szlovák nyelven vagy annak az országnak a nyelvén születtek, melyben az adott író él, és szlovák témát dolgoz fel. Ennek alapján a szlovák nemzeti irodalom keretébe tartoznak a 18-19. század folyamán az egykori Osztrák-Magyar Monarchia déli területein létrejött diaszpórákban keletkezett irodalmak is. Elsősorban a mai Magyarország, Románia és Szerbia szlovák nyelvszigetein kialakult és napjainkban is fejlődő irodalmakat soroljuk ide. Az ebből a régióból származó irodalmi alkotások összességét „alföldi szlovák irodalomnak” nevezzük. Az „alföldi szlovák” jelző alatt az „alföldi szlovák irodalom” egyes ágainak földrajzi származáshelye mellett elsősorban szellemi értékeket értünk, melyek közös történelmi-kulturális hagyományokból táplálkoznak, és melyeket az egykori Felföldről (Felső-Magyarország, a mai Szlovákia területe) idetelepült szlovák ősök utódainak generációi hoztak létre. Ezeknek az irodalmaknak a fejlődése a Monarchia összeomlása után (1918) eltérő irányt vett az adott utódország politikai-kulturális irányultságának és a nemzetiségekhez való viszonyának megfelelően. Az eltérő feltételek következtében a közös és hasonló kulturális jegyek megőrzése mellett ezek az irodalmak specifikus jegyekkel is rendelkeznek, és különböző kontextusokba ágyazódnak (szlovák irodalmi és kulturális kontextus; annak az katmarh5országnak a kontextusa, melyben az adott nemzetiség él; saját nemzetiségi kontextus; és alföldi szlovák kontextus), melyek kölcsönösen átszövik egymást, és ezeken a kapcsolatrendszereken belül lépnek egymással kölcsönös interakcióba.

A magyarországi szlovák irodalom tehát az „alföldi szlovák irodalom” szerves része, ugyanakkor a romániai és szerbiai szlovák irodalommal együtt a szlovák nemzeti irodalom része is. Irodalmi fenomén, mely a magyarországi szlovák nemzetiség soraiban keletkezett és indult fejlődésnek, része kultúrájának (szubkultúra, kisebbségi kultúra), mely a fenti kontextusokba tagolódik. (A magyarországi szlovák irodalom definiálásánál a romániai szlovák irodalomra vonatkozó definícióját applikáltam. - Dagmar Mária Anoca: 2010, p.13)

Az alföldi szlovák irodalom sajátságos arculatát létrehozó faktorokkal kapcsolatban már említésre kerültek a hagyományok, melyekből ez az irodalom táplálkozik. Főleg az egykori Felföldről a szlovák telepesek által az új lakóhelyre hozott tradíciókról van szó (népköltészet, népszokások, hiedelmek, vallás, nyelv, történelmi emlékezet, életfelfogás, etikai elvek, írott vallási emlékek), melyek a fokozatosan fejlődő alföldi szlovák kulturális tudat kiindulópontját alkotják. Ezen a helyen érdemes megemlíteni, hogy a szlovák ősök a Felföld különböző vidékeiről érkeztek az Alföldre, különböző nyelvjárásokon beszéltek, és különböző vallásúak voltak. Ami összekötötte őket, az a szülőföldhöz és a közös tradíciókhoz való kötődés, valamint az összetartozás érzése volt.

Az említett nyelvi és vallási különbségeket két, a 17. századból való jelentős egyházi írásos emlékkel lehet demonstrálni. Az egyik a Cithara sanctorum (Tranoscius), a Juraj Tranovský által összeállított cseh nyelvű evangélikus énekeskönyv (Lőcse, 1636); a másik, a Canthus Catholici, Szöllősi Benedek katolikus kancionálja (Lőcse, 1655). Már akár az első szlovák telepesek is magukkal hozhatták ezt a két egyházi emléket, melyek az új környezetben elsődleges szellemi és lelki támaszt jelenthettek számukra. Közismert, hogy a szlovák katolikusok elvetették a cseh nyelv használatát, és mivel akkoriban még nem létezett önálló szlovák nyelv, a katolikus énekeskönyv összeállítója a cseh nyelvű énekeket erősen szlovákosított (nyelvjárási) formában jelentette meg, ezzel jelezve eltérő nyelvi és vallási orientációjukat az evangélikusokkal szemben. Miután Anton Bernolák nyelvtudós katolikus lelkész 1790-ben a nyugat-szlovák nyelvjárást alapul véve megalkotta az első szlovák irodalmi nyelvet, a katolikusok ezt tekintették sajátjuknak. Az evangélikusok viszont elejétől kezdve magukénak érezték a bibliai cseh nyelvet (a csehországi Králice településen cseh nyelvre lefordított (1593) Biblia nyelve, a „biblicstyina”), melyet egyházi és irodalmi nyelvként használtak. A katolikusok és evangélikusok közös nyelve végül a Ľudovít Štúr által 1843-ban, a közép-szlovák nyelvjárás alapján létrehozott egységes szlovák irodalmi nyelv lett. A Tranoscius az alföldi szlovák evangélikusok körében (például Békéscsabán, Szarvason, Tótkomlóson, a romániai Nadlakon, a szerbiai Petrovecen-Petrőcön) máig megőrizte a közös emblematikus kulturális kód státusát, mely használóit a régi szülőföld ízére emlékezteti. A Tranoscius tradíció a Funebrálhoz (szlovák és cseh nyelvű halotti énekeskönyv) hasonlóan az egyházi alkalmakon kívül irodalmi motívumként is megjelenik például Závada Pál regényeiben. A Dejiny slovenskej literatúry I. (Šmatlák, Stanislav: 1999, p. 260; Szlovák irodalomtörténet I) szerint a Canthus Catholici nem vált a katolikusok körében olyan mértékben kedveltté és élő hagyománnyá sem az egyházi, sem az irodalmi katmarh6életben, mint az evangélikusok számára a Cithara sanctorum. Ennek a megállapításnak a valóságtartalmát támasztja alá az a tapasztalat is, mely szerint a magyarországi szlovákság köztudatában a Canthus Catholici nem forrt össze a hazai szlovák katolikussággal, tehát nem tölti be az etnikai és kulturális szimbólum feladatát olyan értelemben, mint az a Tranoscius esetében fennáll. A pilisi katolikus szlovák nyelvszigeteken (például Pilisszentkereszt, Pilisszántó, Piliscsév, Pilisszentlélek, Kesztölc) a népi vallásosság ma is élő emlékei (apokrif imák, Mária énekek) váltak a nyelvi, etnikai hovatartozás hordozóivá (Gyivicsán Anna: 2001, p. 119-125).

Az egykori szlovák telepesek nyitottak voltak azok iránt a kulturális hatások iránt, melyekkel közvetlen kapcsolatba kerültek az új környezetben, és melyeket kölcsönösen átvettek egymástól az együtt élő szomszédok. A különböző kulturális elemeket, beépítették saját kulturális rendszerükbe, s ily módon a felföldi tradíciók alkotta kulturális keret fokozatosan kibővült az új környezetből átvett elemekkel. Ezért az alföldi szlovák kulturális tradíció a közös vonások mellett egyedi jegyekkel is rendelkezik attól függően, melyik országban milyen nemzetiségekkel kerül közvetlen kapcsolatba. (A Tótkomlóst újraalapító szlovákok például az idők folyamán magyarokkal, zsidókkal és cigányokkal kerültek közvetlen kapcsolatba). Ezen a folyamaton gondolkodik el Závada Pál Milota című regényében (2002), amikor a méhészet világtörténetének ürügyén felvázolja a világirodalom és kultúra fejlődésének ívét, és ezen belül foglalkozik az alföldi szlovák kulturális értékekkel is.

A hagyománnyal kapcsolatban elmondható, hogy csak akkor fejti ki inspiráló hatását egy közösség kultúrájára, amennyiben részévé válik életének, természetesen megújult formában, a mai kornak megfelelően. A hagyományok megújításának egyik lehetséges terepe a szépirodalom, esetünkben a kortárs magyarországi szlovák próza. Az írók az alföldi szlovák szimbólumokat, melyek javarészt már csak múzeumok kiállítási tárgyaiként szerepelnek, kiemelik ebből a passzív helyzetből, és epikai motívumként a cselekmény részeseivé teszik. Az, hogy a szövegben mennyire sikerül az írónak megvalósítania ezt a célt, mennyiben bővül és módosul az etnikai szimbólumok hagyományos jelentése, elsősorban az írói stratégiától függ. Ezekre a kérdésekre keresi a választ a jelen publikáció. Ezzel el is érkeztünk e tanulmány fő tárgyához, a magyarországi szlovák irodalomhoz és ezen belül a kortárs szépprózához.

Amikor a magyarországi szlovák irodalomról beszélünk, feltétlenül meg kell említenünk Sziklay László (1912-1987) tanár urat, akinek neve szorosan összeforrt a magyarországi szlovákok kultúrtörténetével. A Szlovák Nyelv és Irodalom Tanszék alapítójaként (1949 Budapest; az ötvenes évek óta a Szegedi Pedagógiai Főiskola, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar keretében működik) és karizmatikus pedagógusként is jelentős szerepet játszott nemcsak a magyarországi szlovák értelmiségi képzésben, hanem a magyarországi szlovákság kulturális hagyományainak újra felfedezésében és újra élesztésében is. Ezért a Sziklay tanár úr által vezetett tanszék a hazai szlovákság számára sokkal többet jelentett egy szokványos felsőoktatási intézménynél. Annál is inkább, mivel tevékenységének köszönhetően a tanszék rövid időn belül az alföldi szlovák kultúra egyik legjelentősebb centrumává fejlődött, ahol igényes műhelymunka keretében formálódott a hazai szlovák értelmiség első generációja. Személyes elkötelezettségével, rendkívül széleskörű, nemzetközileg is elismert tudós és irodalomtanári katmarh7felkészültségével, pedagógiai tapintatával nemcsak arra ösztönözte hallgatóit, hogy nyúljanak vissza elődeik hagyományaihoz, és becsüljék meg azokat, hanem arra is, hogy anyanyelvükön alkossanak tudományos és (vagy) szépirodalmi szövegeket.

Nem véletlen, hogy éppen e tanszéki műhelymunka eredményeként is, Sziklay tanár úr közreműködésével jelent meg 1955-ben a mára már legendává vált Hrušky mamovky Špiakovej (Spiak anyó körtéi) című első magyarországi szlovák antológia, melyben a reménybeli fiatal alkotók szárnyaikat próbálgatták. A kötet szerzői közül Számuel Pál és Bacsa Pál a tanszék akkori hallgatói voltak, míg egy alkotó, Chlebnyiczki János később lett az intézmény diákja. Az antológia a Számuel Pál azonos című balladájáról kapta a nevét. Bacsa Pál szülőfaluja nyelvjárásáról készített értekezést és ez az érdeklődése végigkísérte egész pedagógiai és kutatói munkásságát. Chlebnyiczki János maturandusként publikálta első és máig utolsó prózáját, melyet a békéscsabai Szlovák Gimnázium irodalmi szakkörének tagjaként tanárnőjének, Ruzicska Ilonának az ösztönzésére írt. Bár a szépirodalommal való foglalatossággal idejekorán felhagyott, ez irányú ambícióját tudományos kiadványok szerkesztőjeként és a Békéscsabán működő Szlovák Kutató Intézet tudományos főmunkatársaként kamatoztatta. Ezek a példák bizonyítják, milyen fontos szerepe van a tanáregyéniségeknek és az iskolának abban, hogy a háború utáni nehéz időszakban visszavezesse gyökereihez a két háború közötti asszimilációs kultúrpolitika következtében a szellemi örökségétől teljesen elidegenedett szlovákságot. Természetesen a pedagógus szerepe az önismeret formálásában minden korban aktuális és nélkülözhetetlen, főleg igaz ez napjainkra, amikor globalizált világunkban az egyedi nemzeti és nemzetiségi kulturális értékek beolvadásának veszélye hangsúlyozottan fennáll.

Az első magyarországi szlovák antológiát mérföldkőnek tekinthetjük a két háború közötti időszakban alkotó népi írók és az 1978-ban, a Výhonky (Hajtások) című kötetben debütáló szerzők között. Ennek az antológiának a megjelenésétől számítjuk a kortárs szlovák irodalom kezdeteit. A szerzők között szerepel Michal Hrivnák és Pavel Kondač, a hazai kortárs szlovák próza két létrehozója, továbbá Gregor Papuček, Alexander Kormoš és Juraj Marik lírikusok. Később csatlakoztak hozzájuk más írók is, akik tematikailag a magyarországi szlovák hagyományokhoz kötődtek (Zoltán Bárkányi Valkán, Andrej Medvegy, Michal Bernula, Ildika Fúziková, Imrich Fuhl), valamint olyan szerzők (Mária Fazekašová, Oldřich Kníchal), akik másféle inspirációs bázissal (az egykori Csehszlovákia mint szülőföld) rendelkeztek.

A két antológia megjelenése között eltelt közel negyed század mintha előre jelezné, hogy az első kötet nyomdokán formálódó kortárs irodalom fejlődése nem lesz zökkenőmentes. E hosszú időbeli távolság felveti a kelet-közép-európai térség irodalmaira (például magyar, szlovák, cseh, szerb, szlovén, román) jellemző „megkésettséget”, mely a fejlettebb nyugati irodalmaktól való időbeli lemaradás következménye. Ezzel összefüggésben figyelhető meg az ennek a lemaradásnak az elhárítására vagy mérséklésére tett kísérlet, az „akartság” jelensége. Lényege abban áll, hogy az érintett irodalmak mesterséges beavatkozással igyekszenek behozni, azaz gyorsítani a természetes irodalmi folyamatokat például úgy, hogy olyan irodalmi műfajt emelnek be a rendszerbe, amely addig az adott irodalomból hiányzott. Az esetek többségében azonban ez a fajta elsietett lépés nem talált megfelelő talajra, mivel az adott irodalom nem volt még felkészülve befogadására és a folytatásra. Példa erre az első szlovák nyelvű regény René mládenca príhody a skúsenosti (1783) Jozef Ignác Bajza tollából, mely hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten várakozott a szlovák irodalomtörténet lapjain a regény műfaj folytatására, ami csak 1846-ban következett be, J. M. Hurban Olejkár című katmarh8kisregényének a megjelenésekor. Ezt követően is viszonylag hosszú idő után születtek a későbbi regények: Ľ. Kubáni: Valgata 1872; S. H. Vajanský: Suchá ratolesť 1884; M. Kukučín: Dom v stráni 1903-1904.

Feltételezem, hogy teljesen más kulturális és politikai helyzetben ugyan, de valami hasonló jelenség befolyásolhatta a két kötet publikálása között eltelt hosszú szünetet. Amikor a múlt század ötvenes éveinek közepén a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége szlovák irodalmi versenyt hirdetett, valójában igyekezett felgyorsítani a két háború között asszimilálódott szlovákság visszatalálását nyelvéhez, tradícióihoz. A versenyre különböző műfajokban, anyanyelven írt művekkel neveztek be a reményteli szerzők. A szövetség kezdeményezését csak helyeselni lehet, hiszen ezzel a lépéssel sikerült mozgósítania néhány fiatalt, és felhívnia a figyelmet az anyanyelv fontosságára. Ugyanakkor azt is tekintetbe kell vennünk, hogy ezek a fiatalok a két háború közötti szlovák népi írókon kívül nem tudtak más irodalmi hagyományra támaszkodni. Az, hogy ennek ellenére a vártnál több munka érkezett a versenybizottsághoz, a budapesti és a békéscsabai szlovák gimnázium és a szegedi tanszék pedagógusai áldozatos munkájának köszönhető. Ezek a munkák azonban még csak az első bátortalan lépéseket jelentették a magyarországi szlovák irodalom történetében, melyeket a tanárok segítő odafigyeléssel irányítottak és támogattak. Ennek a munkának az eredményeként született a már említett első hazai szlovák antológia, mely az itteni szlovák kisebbség irodalmi ambícióinak sokáig egyetlen kézzelfogható bizonyítéka volt. Mindemellett azt is jelezte, hogy egy adott irodalom fejlődésének egymásra épülő fázisait nem lehet következmények nélkül felcserélni vagy bármelyiket is kihagyni. Ezt támasztja alá a következő generáció mintegy negyedszázados felkészülési ideje, mely a Výhonky publikálásában csúcsosodott ki.

A Výhonky megjelenésével új korszak kezdődik a magyarországi szlovák irodalom történetében. A kötetnek már maga a puszta léte is többet jelentett egy egyszerű könyvnél, mely nemcsak inspirációs forrásként működött a későbbiekben, de valamiféle „irodalmi anyaként” is, ami kiindulópontot és egyben támaszt jelentett az íróknak. Pozitív hatása a szlovák kulturális élet szinte valamennyi szegmensében éreztette hatását. Az írók saját alkotó munkájuk mellett írótársaik műveire is reflektáltak, figyelemmel kísérték a magyarországi és a külföldi irodalmi mozgásokat, kapcsolatokat alakítottak ki szlovákiai, romániai és szerbiai szlovák irodalmárokkal. Szépirodalmat fordítottak, író-olvasó találkozókat szerveztek; megalapították a szövetség mellett működő Irodalmi szekciót (1981), később a Magyarországi Szlovák Írók Szövetségét, majd a Magyarországi Szlovák Írók és Művészek Szövetségét, s ezzel létrehozták a szlovák irodalom intézményrendszerét. Megalapították a ZROD (1983) című almanachot és a SME (1988) kulturális-közéleti folyóiratot, melyet saját írásaikkal töltöttek meg. A Výhonky megjelenését követő első évtizedet a felívelés jellemzi mind a szerzők számának növekedése, mind az önálló kötetek megjelenése a próza és a líra szempontjából is. A prózánál maradva a nyolcvanas évek íróit az ifjúi lendület, a saját maguk tehetségében való hit és a szlovák kultúra iránti elkötelezettség jellemezte. A magyarországi szlovák irodalom kérdését az itt élő szlovákság közös ügyének tekintették. Ezt az elkötelezettséget támasztja alá a nyolcvanas évek gazdag rövidprózai termése: Michal Hrivnák V prúde času (1981; Az idő örvényében), Tulipány (1986; Tulipánok), Nadišiel čas (1988; Eljött az idő); Imrich Fuhl Korene sú pod zemou, Prvý sneh, Návrat (1981; A gyökerek a föld alatt vannak; Az első hó; Visszatérés); Pavol Kondač KatMarH9Onemelá izba (1983; Az elnémult szoba); Andrej Medvegy Starý strom nepresadíš (1986; Öreg fát nem ültethetsz át); Zoltán Bárkányi Valkán Vzplanutie (1987; Fellángolás); Oldřich Kníchal: Predjarie (1989; Tavaszelő). 1982-ben jelent meg az első kollektív prózakötet Pramene (Források) címmel. Ebben a korszakban született meg az első magyarországi szlovák regény Pavol Kondač tollából, a Hrboľatá cesta (1984; Rögös út), amit a Neskorý návrat (1987; Kései visszatérés) című második - s egyben utolsó - regénye követ. A műveket természetesen a mennyiségi növekedés mellett a minőségi fejlődés is jellemezte. Ezt a pozitív állapotot a Szlovákiából és a hazai környezetből érkező támogató visszajelzések is megerősítették. A felívelő szakasz azonban 1989 után váratlanul megtört, bár a 90-es években is születtek figyelemre méltó művek (Oldřich Kníchal: Kráľovstvo z iného sveta 1990; Másvilági királyság; Mária Fazekašová: Vôňa Fidži s hamburgerom 1991; A Fidzsi illata hamburgerrel; Ildika Fúziková: Mám miesto v srdci 1994; Van hely a szívemben; Zoltán B. Valkán: Návrat 1998; Visszatérés; Michal Bernula: Prekliate časy 1998; Elátkozott idők). A régi lendület azonban jelentősen alábbhagyott, és azóta is stagnál a hazai szlovák irodalom fejlődése annak ellenére, hogy a 2000-es évektől tapasztalható némi felélénkülés (itt kizárólag a szlovák nyelvű művekre gondolok, Závada Pál munkásságával külön foglalkozom). Ennek a negatív fordulatnak az okairól több szakember (Andruška, Peter: 2002. p.143-146; Oldřich Kníchal: 2006. p. 162-166; Wlachovský, Karol: 2006. p. 33-41) és maguk az írók is értekeztek (Hrivnák, Michal: 2002. p. 110-119, Papuček, Gregor: 2006. p. 130-135, Kormoš, Alexander: 2005. p. 5).

A magyarországi szlovák irodalom fejlődési folyamatát követve véleményem szerint a fejlődés megtorpanása többek között abban keresendő, hogy a SME folyóirat köré tömörülő legaktívabb írók (Michal Hrivnák, Alexander Kormoš, Gregor Papuček, Imrich Fuhl) a rendszerváltozás éveiben ugyanolyan vehemenciával vetették magukat a nemzetiségi politikába, mint egykor az irodalmi életbe. Eredeti foglalkozásukat tekintve szinte valamennyien újságírók, akiknél az új társadalmi-politikai helyzetben hírlapírói vénájuk került előtérbe. Az irodalomhoz való viszonyukat is a politika befolyásolta. Az általuk is észlelt stagnálást és az olvasói érdeklődés csökkenését irodalmon kívüli körülményekkel magyarázták. Az állami támogatás elégtelenségére, a magyar politikai elit nemzetiségekkel szembeni közönyére és a saját soraikból irántuk megnyilvánuló ellenségeskedésre hivatkoztak. Érvrendszerükben központi szerepet kapott az egynyelvű szlovák iskolák hiánya és újra szervezésük igénye. Tőlük várták a szlovák irodalom olvasóinak kinevelését és az irodalmi alkotó munkára alkalmas utánpótlás felkészítését. Argumentációs stratégiájukból azonban teljesen hiányoztak az aktuális irodalmi szövegalkotással kapcsolatos kérdések. Az elmúlt időszak sikereire hivatkoztak, és közben nem figyeltek az új korszak új kihívásaira, melyekre művészileg reflektálniuk kellett volna. Egy másik lehetséges ok, hogy az alkotói explózis éveiben már mindent kiírtak magukból, amit fontosnak tartottak; tematikai és formai szempontból is fokozatosan kimerítették lehetőségeiket, főbb motívumaik (szülőföld, nemzetiségi lét, hagyományok) jelentései kiürültek és perspektívátlanokká váltak az új társadalmi helyzetben, amelyek pedig tartalmi és művészi megújulás iránt kiáltottak. Etnikai irányvonaluk megőrzése érdekében azonban inkább bezárkóztak nyelvükbe, s ezzel akaratlanul is kívül maradtak a korszak irodalmi folyamatain. Ezt a bezárkózottságot valójában azóta sem sikerült leküzdeniük. Érdeklődésük áthelyeződését az alkotó munkáról a nemzetiségi politika történéseire magyarázhatja az új társadalmi szituáció keltette elbizonytalanodás és KatMar10tanácstalanság is a tekintetben, hogy művészileg adekvát módon hogyan reflektáljanak az új viszonyokra. Irodalmi aktivitásuk csökkenésével párhuzamosan azonban magas szinten művelték a különböző publicisztikai műfajokat pl. nyílt levél, petíció, kiáltvány, polémia, politikai esszé, nemzetiségpolitikai, kultúrtörténeti esszé.

Ha nagyító alá vesszük a kortárs magyarországi szlovák prózát (részben érvényes a költészetre is), egyből rátapinthatunk fájó pontjaira: a szerzők rendkívül alacsony száma, kis terjedelem, stagnálás. Napjainkban csupán három író vesz részt aktívan a hazai szlovák próza életben tartásában: Michal Hrivnák, Oldřich Kníchal és Zoltán Bárkányi Valkán. Pavol Kondač életművét már lezártnak tekinthetjük, hiszen második regénye után visszavonult az alkotói tevékenységtől. A jelenleg is aktív szerzők már jócskán a hetvenes éveikben járnak, és új szereplők idáig még nem tűntek fel a hazai szlovák próza láthatárán. Némi bizakodásra adhat okot Zoltán Bárkányi Valkán, a prózaírók triumvirátusának legfiatalabb tagja, aki főleg napjainkban megnyilvánuló alkotói entuziazmusának köszönhetően a közelmúltban három rövid prózai kötettel jelentkezett: Vianoce tetky Karovej (2009; Kara néni karácsonya), Pivnica (2011; Pince), Jabloň (2013; Almafa). Hosszú kihagyás után, 2000-ben hallatott ismét magáról Michal Hrivnák kétnyelvű, publicisztikai vonásokkal átszőtt emlékező történeteket tartalmazó kötetével: László Sziklay - skutočnosť a legenda - Sziklay László valóság és legenda. Na periférii (2005; A periférián), Corpus delicti (2006), és Akt (2011; Aktkép) című novellái a Ľudové noviny hasábjain jelentek meg. Oldřich Kníchal jelenleg többek között emlékező prózáján dolgozik, melyből a Ľudové noviny-ben (2008) közölt részleteket.

Mindezen pozitív események ellenére, melyeket csupán egyéni, személyes hozzájárulásnak tekinthetünk a hazai szlovák próza történetében, az olvasónak / kutatónak nem véletlenül van hiányérzete. Úgy tűnik, hogy a magyarországi szlovák próza nagyon nehezen lesz képes a felvázolt körülmények között valódi belső megújulásra, mivel eddig nem jelentkeztek fiatal tehetségek, akik magukra vállalnák ezt a feladatot. Ebben a helyzetben az irodalommal való foglalatosság főleg a régi művek újraolvasására és újraértelmezésére irányul, ugyanakkor érdeklődéssel fordul a kevés számú, napjainkban születő-született prózák felé.

Végezetül szeretném megköszönni a támogatást mindazoknak, akik hozzájárultak ennek a könyvnek a megszületéséhez.

Katarína Maruzsová Šebová
Illusztrációk: Michal Klbač